BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)

1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)

BUKSZ 1999 szerűen ténykérdés” (242. old.). A holocaust, mint „fenséges” múltbéli esemény43 ugyanakkor megenged egy olyasféle történeti ábrázolást, amely közvetlen politikai célokat elégít ki, így tehát teljes mértékben igazolható például a holocaust cionista felfogása. White ekkor is valljuk be, nem mindenben meggyőző - próbálkozása, hogy a holocausttal mint a még élő történelmi emlékezettel szembesülve is fenntartsa a többféle és egymással egyenértékű történetírói megjelenítés elvi igényét, a kötet utolsó tanulmányában további érvekkel egészül ki. Itt a szerző helyenként komoly engedményt is tesz, majd újabb manőverrel megpróbálja visszahódítani a már átengedett terepet. Elsőként kijelenti: „A Harmadik Birodalom eseményeiről szóló történetek komikus vagy idilli cselekményesítésének esetében nyilvánvalóan igazoltan vethetjük el őket a tényekre [az eredeti angol szövegben ez a szó tudatosan idézőjelek között szerepel! - Gy. G. Kiemelés tőlem] hivatkozva az egymással versengő elbeszélések közül.” (256-257. old.) E sorok kapcsán teljes joggal jegyzi meg White kommentátora, hogy mindazok fényében, amit a szerző összes korábbi írásában, sőt e tanulmánya első mondatában is állít a narráció viszonylagosságáról, mostani kijelentése „módszertani bizonytalanságba” taszítja az olvasót.44 A későbbiekben White igyekszik úrrá lenni ezen az őt is elbizonytalanító helyzeten, és megállapítja: az örökölt realista történetírói diskurzus valójában „nem alkalmas olyan események megjelenítésére, amelyek a holocausthoz hasonlóan maguk »modernista« természetűek” (273. old.). S bár a holocaust éppúgy ábrázolható, mint a történelem többi „fenséges” - ám az idő távolából tőle eltérően már jócskán megszelídített - eseménye, ám „ennek az ábrázolása - akár a történelemben, akár a fikcióban - azt a fajta stílust, a modernista stílust követeli meg, amelyet azért alkottak [...], hogy a társadalmi modernizmus által lehetővé tett tapasztalatokat megjelenítse” (277. old.).45 Sőt: a holocaust épp arra teremt számunkra kiváló elvi lehetőséget, hogy a múltat pontosan annak lássuk, ami valójában: „hogy a történelem »önmagában« olyan értelmetlen lehet, amilyennek a fenséges elmélet alkotói tartották.” (250. old.) További jogos ellenvetéseket is megfogalmazhatnánk még White trópuselméletével, vagy azzal a másik, ezt kiegészítő felfogásával szemben, amely a szaktudománnyá válást a fenséges és a szép kategóriáiból levezetett politizálódásként mutatja be. Ennél fontosabbnak tartom azonban, hogy rámutassak White elméletének jelentős gondolati hozadékára is. Nem vitás: White iskolateremtő historiográfus, aki nagyszámú bírálója mellett híveket és csodálókat is vonzott maga köré. Ennek egyszerű a magyarázata: valami olyasmire hívta fel a figyelmet, ami egyébként ma úgyszólván a levegőben van. Nevezetesen, hogy a nyelv nem valamilyen semleges és átlátszó közvetítő médium, hanem konstitutív eszköz, amely gondolataink tartalmáért is felelős. Nem véletlen tehát, hogy a Metahistory megjelenése óta érzékelhetően megnőtt azoknak a történeti diskurzus-elemzéseknek a száma, melyek szerzői mind White köpönyegéből bújtak elő.46 S ez azzal a nem teljesen hiú reménnyel kecsegtet, hogy a (tudományos) szövegek nyelvi-formai elemeinek a poétikai sajátosságai ezentúl nemcsak az irodalomkritika vizsgálati szempontjai között foglalnak majd helyet. Mint ahogy White elméletihistoriográfiai elgondolásai is merőben új perspektívákat nyithatnak meg a történettudományos szakkritika művelői előtt, ha kellően tudatosítják magukban, hogy tudományos értékelési kritériumaik java része tisztán „esztétikai” természetű vagy eredetű.47 A FORDÍTÁSRÓL Olyan történész teoretikus esetében, mint White, aki kiemelt fontosságot tulajdonít a nyelvnek a történeti tudás megszerzésében és tálalásában, az átlagosnál is fokozottabb a jelentősége annak, hogyan fordítják le. Nem kívánok elmélyülni White angol nyelvű szövegeinek a rejtelmeiben, mérlegre kell azonban tennem a magyar fordítást. A fordítások összességükben pontosak, de akadnak bennük pongyolaságok és következetlenségek. Ezek talán abból (is) erednek, hogy a kötet Előszóval együtt hét írását négyen (!) magyarították. A munkájukat ellenőrző Braun Róbert nem járt teljes sikerrel, amikor megpróbálta nyelvileg egységesíteni a szövegeket. Pongyolaságokról beszélek, de mondhatnék terminológiai pontatlanságot is, például ott, ahol a tropological szót ismétlődően „képi”-nek fordítják „szóképi” helyett (95., 96. old.), vagy ahol a „színjáték” szóval adják vissza mind a panorama (219. old.), mind a scene (225. old), mind pedig a spectacle angol kifejezéseket (227. old.). Következetlenség továbbá, hogy néhány soron belül a discourse egyszer „értekezés”-ként (?), másszor „diskurzus’’-ként szerepel (96. old.). Tájékozatlanság az antiquarian kifejezést „régiséggyűjtő”-nek fordítani (50. old.), hiszen e kifejezéssel valójában a részletekben fölöslegesen elmerülő, és a lényegi összefüggések felismerésére képtelen történészt szokták megnevezni. Az viszont durva hiba, ha a plausible kifejezést az „érthető” szóval adják vissza (73. old.), mivel White egész reprezentációelmélete a körül forog, hogy a mimézis elvének az elvetése után mi garantálhatja egyáltalán egy történeti elbeszélés valószerűségét (hihetőségét). Az apró, ám bosszantó fordítási pongyolaságokat tovább sorolhatnám, hadd emeljek ki közülük most csupán néhányat: a most természetesen nem „lehet”, hanem „kell” (73. old.), a reflections pedig nem „vizsgálódások”, hanem „reflexiók” vagy „töprengések” (219. old.), a specific kinds nem „meghatározott típusú”, hanem „sajátos jellegű”, esetleg „sajátos fajtájú”. Meggondolkodtató, hogy a szatíra mint irodalmi műfaj ugyanazt jelenti-e, mint a bohózat, melynek itt időnként megfeleltetik, és