BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)

1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)

TÖRTÉNELEM: TÉNY VAGY FIKCIÓ? GYÁNI GÁBOR Hayden White:_________________ A történelem terhe_____________ Összeáll. Braun Róbert___________ Ford. Berényi Gábor, Braun Róbert, Heil Tamás, John Éva_______ Osiris, Budapest, 1997,___________ 278 old., 720 Ft_________________ (Osiris­­Gond, Horror Metaphysicae) I­saiah Berlin az ötvenes években amellett érvelt, hogy „nem érdemes” a történetírást tudomány­nak nevezni: „Hiszen egyáltalán nem vagy alig használ olyan fogalmakat és kategóriákat, amelyek sajátosan jellemzők volnának rá”, s a történészek „is azokat a fogalmakat és kategóriákat használják, ame­lyeket a hétköznapi nyelv tartalmaz és kifejez”.­ Nem engedhetik meg tehát maguknak, hogy tár­gyukkal kapcsolatban ne moralizáljanak, mivel „nem tudják megkerülni a köznapi nyelv használatát annak minden asszociációjával és »beépített« erkölcsi kate­góriájával egyetemben”.1­2 A determinista és nemcsak immanens kategóriákat alkalmazó történetfelfogás beható kritikája során Berlin azt az igényt kívánta megalapozni, hogy a történésznek joga legyen az er­kölcsi ítélkezésre, s ne háríthassa át a felelősség „er­kölcsi terhét” az egyéni döntéseket állítólag mara­déktalanul meghatározó személytelen erőkre (struk­túrákra, a Mindenhatóra vagy a Világszellemre). Másfél évtizeddel később született Hayden White utóbb híressé vált írása, A történelem terhe. A törté­nelem terhe White szerint az, hogy a történetírás tu­dománynak is és művészetnek is tartja magát, jólle­het, amit a historikus művel, az „általános közmeg­egyezés” értelmében éppúgy nem tudomány, mint ahogy nem is művészet. A történész feladata ezért az, állítja White, hogy a történeti kutatások átalakí­tásával végre megszabadítsa a jelent a történelem terhétől (49. old.). E gyanúsan nietzscheánus megállapítás­ folytatá­sában a szerző a dilemma eldöntését éppen az embe­ri szabadság szempontjából nevezi halaszthatatlan­nak (álláspontja tehát egyezik Berlinével). A történetíró ugyanis azért cipeli folyton magával a történelem terhét, mert szem elől vesztette: a múlt tanulmányozásának egyedüli értelme, hogy az embe­rekben tudatosítsa, „jelenlegi helyzetük részben mindig sajátosan emberi választások terméke, amely éppen ezért, pontosan ugyanebben a mértékben, újabb emberi cselekedetek révén meg is változtatha­tó vagy módosítható” (65. old.).„ Ha sikerül az embereket érzékennyé tenni e prob­léma iránt - ahogy a tudomány és a művészet között sikerrel lavírozó XIX. század eleji realista historiz­musnak sikerült­­, akkor a történész tevőlegesen hozzájárulhat, hogy megszabaduljunk a történelem terhétől. A múlt század derekától azonban a törté­netírás egyre kevésbé felelt meg az efféle morális vá­rakozásoknak (ennek a szemrehányásnak elsőként Nietzsche adott hangot), ma pedig végképp csődöt mond e téren. Attól fogva, hogy a történetírás a múltat olyasvalaminek tekinti, amiben benne rejlik a jelen értelme, és ami törés nélkül folyik át a mába, a történelem terhe teljes súlyával nehezedik annak a történésznek a vállára, aki folyton az egyszerűt keresi a bonyolultban, az ismerőst a különösben, hogy „tetszetős folyamatosságot konstruáljon a jelen és az ezt megelőző világ között” (66-67. old.). Ezen az alapon kívánja azután a történelmet a tudomány rangjára emelni. Am White szerint a történész ezzel a lépéssel senkinek nem tesz jó szolgálatot, mivel „a történelemtől (éppen) azt igényeljük, hogy minden korábbinál inkább a diszkontinuitásra tanítson ben­nünket, mert sorsunk a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz” (67. old.). Látszólag tehát White egy régóta élő gondolati hagyományt követ, mégis úgy tartják őt számon a Metahistory című fő művének megjelenése - vagyis 1973 - óta, mint aki radikálisan új és eretnek törté­netfilozófiát kezdeményezett. Ahhoz, hogy ezt a címkét megértsük, először rekapitulálnunk, majd pedig értelmeznünk kell White historiográfiai elmé­letét, melyről egyébként sokan állítják, hogy a posztmodern történetfelfogás gondolati magvát fo­­ g ■ Isaiah Berlin: Történelmi szükségszerűség. In: Vő: Négy esszé a szabadságról. Európa, Bp., 1990. 278., 330. old. 2­006. 330. old. 3 ■ Vö. Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és kárá­ról. Akadémiai, Bp., 1989. 4 ■ Éppen e gondolatmenet okán tekinti White-ot talán leg­­értőbb elemzője, Hans Kellner a reneszánsz humanizmus örö­kösének és olyasvalakinek, mint akire a francia egzisztencializ­mus is hatott. Hans Kellner: Language and Historical Repre­sentation. Getting the Story Crooked. University of Wisconsin Press, Madison, 1989. 197-199., 212. old. White „egzisztenci­alizmusáról" I. még Peter Novick: That Noble Dream. The „Ob­jectivity Question” and the American Historical Profession. Cambridge University Press, Cambridge, 1988. 601. old.

Next