BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)
1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)
Az események magyarázatának további szintjét a formális érvelés különféle technikái képezik. White a szintén négy elemből álló klasszifikációs rendszert ezúttal Stephen C. Peppertől veszi át kész formában. A négy elem: a formalizmus (Formism), organicizmus, mechanizmus (Mechanism) és kontextualizmus.21 A formalizmus fogalmán az értendő, hogy az elemzés darabokra szedi a tárgyat, miközben szélesen merít a valóságból, ám nem (vagy alig) általánosít. Az organicista argumentáció ezzel szemben redukcionista, s ugyanakkor átfogóan ragadja meg tárgyát: az egyes komponensek ekkor mint egy átfogó folyamat részei nyerik el sajátos értelmüket. A mechanizmus „világhipotézise” szintén az integráló szemléletet részesíti előnyben, bár az organicistával szemben kevésbé szintetizál. Míg az organicista a rész egész, addig a mechanizmus szemlélete a rész-rész viszonylatoknak tulajdonít nagyobb jelentőséget, a sajátos konfigurációkat pedig szigorú törvényeknek veti alá. Végül a konnextualizmus esetén a dolgok jelentése abból a környezetből - a dolgoknak abból a pillanatnyi együtteséből - bontakozik ki, amelyben fellelhetők, így ez a „világhipotézis” a cselekvők és az intézmények interakcióit ruházza fel meghatározó és jelentésadó erővel. A szaktudományos történetírás White szerint elsősorban a formalizmus és a kontextualizmus érvelési eljárását alkalmazza, és a másik kettőt meghagyja a történetfilozófiának. A politika és a szaktudomány közötti kapcsolat white-i felfogását ismerve nem fogunk csodálkozni azon, hogy a reprezentációs magyarázósémák archetípusai között nála külön szintet foglal el az ideológiai dimenzió. A szerző most is négy gondolati formulába préseli a történész ideológiai választási lehetőségeit, s ezúttal (némi egyszerűsítés árán) Mannheim Károlytól veszi át az osztályozási rendszert, ezáltal a konzervativizmus, liberalizmus, anarchizmus és radikalizmus ideológiai implikációit tekinti át.22 Ezek az ideológiai platformok olyan értékrendeket szimbolizálnak, melyek az „én”, a „tudomány” vagy a „realizmus” autoritásigényét fejezik ki, és amelyek csupán a fennállóhoz, valamint a változáshoz (a változtatáshoz) fűződő viszonyukban ütnek el egymástól. A konzervativizmus a változások „természetes” ritmusát tekinti eszményképének, a liberálisok a parlamenti alkotmányos rendszerekhez igazodó „társadalmi” ritmust veszik alapul. Velük szemben a radikálisok és az anarchisták a kataklizmaszerű változás hívei: az előbbieket a változások előidézéséhez szükséges eszközök kérdése is foglalkoztatja, ezért több figyelmet fordítanak az erő tényezőjére és a létező intézmények inerciájára. De hogyan függ össze egymással a magyarázat három, egymást követő sora vagy szintje? A Metahistoryban ezt írja White: „Azt tekintem egy történeti munka etikai mozzanatának, ami visszatükröződik az ideológiai implikáció módjában, s aminek alapján úgy kombinálhatunk egymással egy esztétikai észlelést (cselekményesítést) és egy kognitív műveletet (érvelést), hogy ebből a látszólag tisztán csak leíró vagy analitikus valamiből normatív (prescriptive) megállapításokat lehessen levezetni.”23 * 25 26 27 28 29 30 31 32 A történetírás stílusát ennek megfelelően az biztosítja, hogy a magyarázat különféle síkjai változatos konfigurációkká szerveződnek az elbeszélés során. Amennyire szűkre szabott e szinteken az archetípusok választéka, annyira meghatározott lehetséges kombinációik mátrixa is. A vonzások és választások (elective affinities) elvét követve mindenekelőtt a strukturálisan homológ elemek kerülnek össze, így a romantikus cselekménytípus a formalistával és anarchistával, a tragikus cselekményszerkezet a mechanisztikussal és radikálissal, a komikus történetforma az organicistával és konzervatívval, végül a szatirikus cselekményesítés a kontextuális és liberális magyarázati sémával alkot egységet. Szó sincs ugyanakkor merev és változatlan diszkurzív formációkról. Sőt: a mester-historikusok műveit olykor átható dialektikus feszültség White szerint éppen abból ered, hogy a megfelelő cselekménytípus olyan kognitív és ideológiai magyarázó elemekkel keveredik, melyek nem vagy alig illenek hozzá. De mi kölcsönöz a reprezentáció során alkalmazott magyarázó rendszerek említett konfigurációinak belső koherenciát és konzisztenciát? White álláspontja ebben a kérdésben kategorikus: az elbeszéléshez eszközként használt nyelv maga. „A történésznek még mielőtt figyelmét a történelmi mező azon adataira összpontosíthatná, melyek megjelenítésére és magyarázatára ki akarja aknázni a konceptuális apparátust, először is előre el kell képzelnie (prefigure) a kérdéses mezőt, tehát létre kell hoznia azt a mentális észlelés tárgyaként. [...] Az előzetes kigondolás ezen aktusa egyszerre poétikus, és valami olyasmi, ami megelőzi a megismerést és a kritikát a történészi öntudat ökonómiájában. [...] Ebben a poétikus aktusban, amely előtte jár a mező formális elemzésének, a történész nemcsak létrehozza eleme1 ■ Stephen C. Pepper: World Hypotheses: A Study in Evidence. Berkeley, 1966. (A könyv 1942-ben jelent meg először). 22 ■ Mannheim Károly: Ideológia és utópia. Atlantisz, Bp., 1996. 138. sköv. old. 23 ■ Hayden White: Metahistory, 27. old. 24. bo. 30., 31. old. 25 ■ Beszélgetés 2000-ben Isaiah Berlinnel. 2000, 1999. július, 9. old. Bővebben Isaiah Berlin: Giambattista Vico és a kultúrtörténet. In: Uő: Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. Szerk. Henry Hardy. Európa, Bp., 1996. 75-103. old. 26 ■ Giambattista Vico: Az új tudomány. Akadémiai, Bp., 1963. 271-272. old. 27 ■ Uo. 266. old. Vicónak White-ra gyakorolt hatását körültekintően elemzi Hans Kellner. i. m. 198-200. old. 28 ■ Hayden White: Tropics of Discourse. Essays in Cultural Criticism. The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1978. 6. old. 29 ■ Hayden White: Metahistory, 430. old. 30 ■ Uo. 432. old. 31 ■ Uo. 433. old. 32 ■ Hayden White: Tropics of Discourse, 10. old.