BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 2. szám - SZEMLE - Millbacher Róbert: Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája

BUKSZ 2001 egyrészt újabb adatok beemelését je­lenti a vizsgált diszkurzusba, amelyek valóban igen sokszínűen árnyalják az eddigi Kármán-értelmezéseket (bár hozzá kell tennem, hogy gyökeresen, minden kétséget kizáró bizonyosság­gal nem írják át például a Fanni ha­gyományai szerzőségével kapcsolatos elképzeléseket), másrészről viszont a szerző a történeti forráskritika segít­ségével igyekszik leválasztani a legen­dákról a tényeket, vagyis elérni a csupasz valóságot az adatok „vissza­­tisztításával”. „Az elsőnek ideiktatott Kármán-életrajznak Gálos Rezső 1954-es monográfiáján kívül nem na­gyon van korszerű előzménye. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy meglehetősen kevés új adat ke­rült elő Gálos munkája óta. Inkább arról van szó, hogy azokon a ponto­kon is, ahol a monográfia még bizo­nyosságot sugall, a bizonytalanság érzésével kell szembesülnünk, mi­helyt megpróbáljuk felülvizsgálni azt, amit tényeknek gondoltunk. A biog­ráfia újragondolásának feladata tehát inkább a komoly forráskritika próbá­ja: el kell választani a tényeket he­lyettesítő legendákat a valószínűsít­hető vagy éppen bizonyos adatok­tól.” (297. old.) Ezen a ponton azonban a forráskritika és a történeti poétika mintha egymásnak ellent­mondó törekvéseket jelölne, hiszen míg a forráskritika minden esetle­gestől (minden történetileg kép­ződött legendától) meg akarná tisztí­tani a tényeket, addig a történeti poé­tika feladata éppen abban állna, hogy a korabeli poétikai, eszmetörténeti stb. szituáció rekonstruálására töre­kedjék, vagyis valamilyen forrás „adattá” nyilvánítása csakis a kora­beli jelentések létrejöttének mecha­nizmusában, azok függvényében vé­gezhető el. Szilágyi Márton könyve nagyon is tisztában van azzal, hogy az irodalomtörténeti „adat” csakis az elbeszéltségében nyerheti el ténystá­­tusát, hiszen a mű első nagy szerke­zeti egysége éppen azokat az elbeszé­léseket vizsgálja, amelyekben így vagy úgy körvonalazódik Kármán fi­gurája. A különféle elbeszélések többnyire egy nagy elbeszéléshez iga­zodnak, vitázva azzal, vagy azt éppen tovább építve: ti. Toldy kanonizáló előadásához. Azok az elbeszélések, amelyekben megjelenik Kármán fi­gurája - álljanak azok a Kazinczyval szembeni alternatívakeresés jegyében (88-89. old.), vagy legyenek a Petőfi-kultusz narratív sémájától meghatározottak (87. old.)­­, nem egyszerűen helyettesítik vagy elho­mályosítják az igazságot, hanem ma­guk képezik a vizsgálható és vizsgá­landó Kármán-diszkurzust, így a ké­sei irodalomtörténész feladata - amelyet Szilágyi Márton egyébként a tőle megszokott alapossággal, mi több, a kötet ezen fejezeteiben igen érdekesen végez el - abban áll, hogy megmutassa a különféle elbeszélések történeti-poétikai szituáltságát, cél­ját, szerkezetét, az azokban meg­képződött jelentések struktúráját stb. A legszebb példa minderre - talán Szilágyi monográfiájának sa­játos emblémájaként is olvashatóan - az 1896-os losonci Kármán-ün­­nep rendkívül érdekes története (104-118. old.), amelynek a lényege ugyanis éppen abban áll, hogy a Kármán-ünnep résztvevői semmit sem tudtak Kármánról pontosan, mégis lehetséges volt az ünneplés maga (bizonyos kultúrpolitikai ver­sengéssel a háttérben): „...nem is­merhetjük a halálozás idejét; nincs arckép; nincs meg a sír; nem áll a szülőház.” (117. old.) A losonci Kár­mán-ünnep mintegy metaforaként értelmezi a Kármán-diszkurzus egé­szét, amely leginkább a tudás bizo­nyosságának folytonos elhalasztódá­­saként írható le. Talán éppen ennek a bizonyosságnak a konstatálása és az ebbe való bele nem nyugvás ösz­tönözhette Szilágyi Mártont arra, hogy bár eljutva a hitelesség és a bi­zonyosság ironikus szemléletének ha­tárához, ott mégis, heroikus elszánt­sággal visszafordulván, a forráskritika segítségével valamiféle pozitív (a tu­dományosság igazságkoncepciójának bináris kódoltságával a háttérben) tudás kiderítésére tesz kísérletet könyvének további fejezeteiben. Per­sze, mint már a Kármán Toldy Fe­­renc-féle újrafelfedezését tárgyaló fe­jezete végén előre bocsátja, a Kár­mánról szóló elbeszélések értelmezé­sét nem egyszerűen önmagukért vég­zi el a következőkben, hanem azért, hogy azokra reflektálva, leszámolhas­son velük egy új Kármán-kép kiala­kításának érdekében: „A zárvánnyá váló schediusi felfogás helyett a do­mináns Toldy Ferenc-i emlékbe­szédre települt rá az alapvetően nem filológiai alapozású értékelő tradíció, tovább éltetve azokat az adatokkal soha alá nem támasztott legendákat is. A következőkben ezeknek a végig­követését kell először elvégezni, hogy világos legyen, mivel szemben kell magát meghatározni egy új felfogású Kármán-képnek.” (56. old.) Szilágyi Márton radikális gesztusa - mint minden olyan beszéd, amely valami­lyen új paradigmát próbál bejelente­ni - gyakorlatilag a teljes Kármán­­diszkurzus felfüggesztését és újraírá­sát tűzi maga elé, egyben önmagát kívül-felül helyezve a vizsgált hagyo­mányon, mintegy annak bevégzője­­ként. A vizsgált diszkurzus feletti kontroll megszerzésének utolsó stáció­ja a diszkurzuson való kívülre kerülés gesztusa (valamennyi forrás megis­merése és megértése, az eddigi ha­gyományok kritikája és felfüggesztése után) egy olyan, a vizsgált diszkur­­zusban eleddig nem létező (meta)po­­zíció konstituálódásával jár, amely azt sugallja, hogy a Kármán- vagy I­rama-kérdést egészében képes látni, mintegy abszolút nézőpontot teremt­ve. Ennek az abszolút nézőpontnak az egyik rejtett intenciója tehát, hogy a vizsgált anyag egészének együttlá­tására képes, vagyis minden egyes ki­jelentést minden egyes adatigazolást oda-vissza, mintegy tökéletes kohe­renciát tételezve az adatok rendjé­ben. Az abszolút nézőpont másik fontos intenciója a vizsgált anyagon való kívül­, illetve felülállás, amely egyben azt is sugallja, hogy a vizsgált hagyomány egyfajta lezárásaként, be­fejezéseként funkcionál. Természete­sen az abszolút nézőpont létrejötte nem szándékolt (vagyis nem valami­féle humanista gőgből ered, hiszen Szilágyi Márton értekezésének narrá­tora igen szerénynek mutatkozik: „...saját munkamódszeremre az ál­landó javítgatás a jellemző, s ha Isten éltet, s lesz még alkalmam visszatérni a témához, akkor nyilván ennek a könyvnek a szövegét is felül fogom vizsgálni” [9. old.]), hanem az érte­kezés módszertanának és nyelvének azon tudományos-pozitivista tradíció­ja építi fel, amely minden program-

Next