BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 2. szám - SZEMLE - Millbacher Róbert: Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája
BUKSZ 2001 egyrészt újabb adatok beemelését jelenti a vizsgált diszkurzusba, amelyek valóban igen sokszínűen árnyalják az eddigi Kármán-értelmezéseket (bár hozzá kell tennem, hogy gyökeresen, minden kétséget kizáró bizonyossággal nem írják át például a Fanni hagyományai szerzőségével kapcsolatos elképzeléseket), másrészről viszont a szerző a történeti forráskritika segítségével igyekszik leválasztani a legendákról a tényeket, vagyis elérni a csupasz valóságot az adatok „visszatisztításával”. „Az elsőnek ideiktatott Kármán-életrajznak Gálos Rezső 1954-es monográfiáján kívül nem nagyon van korszerű előzménye. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy meglehetősen kevés új adat került elő Gálos munkája óta. Inkább arról van szó, hogy azokon a pontokon is, ahol a monográfia még bizonyosságot sugall, a bizonytalanság érzésével kell szembesülnünk, mihelyt megpróbáljuk felülvizsgálni azt, amit tényeknek gondoltunk. A biográfia újragondolásának feladata tehát inkább a komoly forráskritika próbája: el kell választani a tényeket helyettesítő legendákat a valószínűsíthető vagy éppen bizonyos adatoktól.” (297. old.) Ezen a ponton azonban a forráskritika és a történeti poétika mintha egymásnak ellentmondó törekvéseket jelölne, hiszen míg a forráskritika minden esetlegestől (minden történetileg képződött legendától) meg akarná tisztítani a tényeket, addig a történeti poétika feladata éppen abban állna, hogy a korabeli poétikai, eszmetörténeti stb. szituáció rekonstruálására törekedjék, vagyis valamilyen forrás „adattá” nyilvánítása csakis a korabeli jelentések létrejöttének mechanizmusában, azok függvényében végezhető el. Szilágyi Márton könyve nagyon is tisztában van azzal, hogy az irodalomtörténeti „adat” csakis az elbeszéltségében nyerheti el ténystátusát, hiszen a mű első nagy szerkezeti egysége éppen azokat az elbeszéléseket vizsgálja, amelyekben így vagy úgy körvonalazódik Kármán figurája. A különféle elbeszélések többnyire egy nagy elbeszéléshez igazodnak, vitázva azzal, vagy azt éppen tovább építve: ti. Toldy kanonizáló előadásához. Azok az elbeszélések, amelyekben megjelenik Kármán figurája - álljanak azok a Kazinczyval szembeni alternatívakeresés jegyében (88-89. old.), vagy legyenek a Petőfi-kultusz narratív sémájától meghatározottak (87. old.), nem egyszerűen helyettesítik vagy elhomályosítják az igazságot, hanem maguk képezik a vizsgálható és vizsgálandó Kármán-diszkurzust, így a kései irodalomtörténész feladata - amelyet Szilágyi Márton egyébként a tőle megszokott alapossággal, mi több, a kötet ezen fejezeteiben igen érdekesen végez el - abban áll, hogy megmutassa a különféle elbeszélések történeti-poétikai szituáltságát, célját, szerkezetét, az azokban megképződött jelentések struktúráját stb. A legszebb példa minderre - talán Szilágyi monográfiájának sajátos emblémájaként is olvashatóan - az 1896-os losonci Kármán-ünnep rendkívül érdekes története (104-118. old.), amelynek a lényege ugyanis éppen abban áll, hogy a Kármán-ünnep résztvevői semmit sem tudtak Kármánról pontosan, mégis lehetséges volt az ünneplés maga (bizonyos kultúrpolitikai versengéssel a háttérben): „...nem ismerhetjük a halálozás idejét; nincs arckép; nincs meg a sír; nem áll a szülőház.” (117. old.) A losonci Kármán-ünnep mintegy metaforaként értelmezi a Kármán-diszkurzus egészét, amely leginkább a tudás bizonyosságának folytonos elhalasztódásaként írható le. Talán éppen ennek a bizonyosságnak a konstatálása és az ebbe való bele nem nyugvás ösztönözhette Szilágyi Mártont arra, hogy bár eljutva a hitelesség és a bizonyosság ironikus szemléletének határához, ott mégis, heroikus elszántsággal visszafordulván, a forráskritika segítségével valamiféle pozitív (a tudományosság igazságkoncepciójának bináris kódoltságával a háttérben) tudás kiderítésére tesz kísérletet könyvének további fejezeteiben. Persze, mint már a Kármán Toldy Ferenc-féle újrafelfedezését tárgyaló fejezete végén előre bocsátja, a Kármánról szóló elbeszélések értelmezését nem egyszerűen önmagukért végzi el a következőkben, hanem azért, hogy azokra reflektálva, leszámolhasson velük egy új Kármán-kép kialakításának érdekében: „A zárvánnyá váló schediusi felfogás helyett a domináns Toldy Ferenc-i emlékbeszédre települt rá az alapvetően nem filológiai alapozású értékelő tradíció, tovább éltetve azokat az adatokkal soha alá nem támasztott legendákat is. A következőkben ezeknek a végigkövetését kell először elvégezni, hogy világos legyen, mivel szemben kell magát meghatározni egy új felfogású Kármán-képnek.” (56. old.) Szilágyi Márton radikális gesztusa - mint minden olyan beszéd, amely valamilyen új paradigmát próbál bejelenteni - gyakorlatilag a teljes Kármándiszkurzus felfüggesztését és újraírását tűzi maga elé, egyben önmagát kívül-felül helyezve a vizsgált hagyományon, mintegy annak bevégzőjeként. A vizsgált diszkurzus feletti kontroll megszerzésének utolsó stációja a diszkurzuson való kívülre kerülés gesztusa (valamennyi forrás megismerése és megértése, az eddigi hagyományok kritikája és felfüggesztése után) egy olyan, a vizsgált diszkurzusban eleddig nem létező (meta)pozíció konstituálódásával jár, amely azt sugallja, hogy a Kármán- vagy Irama-kérdést egészében képes látni, mintegy abszolút nézőpontot teremtve. Ennek az abszolút nézőpontnak az egyik rejtett intenciója tehát, hogy a vizsgált anyag egészének együttlátására képes, vagyis minden egyes kijelentést minden egyes adatigazolást oda-vissza, mintegy tökéletes koherenciát tételezve az adatok rendjében. Az abszolút nézőpont másik fontos intenciója a vizsgált anyagon való kívül, illetve felülállás, amely egyben azt is sugallja, hogy a vizsgált hagyomány egyfajta lezárásaként, befejezéseként funkcionál. Természetesen az abszolút nézőpont létrejötte nem szándékolt (vagyis nem valamiféle humanista gőgből ered, hiszen Szilágyi Márton értekezésének narrátora igen szerénynek mutatkozik: „...saját munkamódszeremre az állandó javítgatás a jellemző, s ha Isten éltet, s lesz még alkalmam visszatérni a témához, akkor nyilván ennek a könyvnek a szövegét is felül fogom vizsgálni” [9. old.]), hanem az értekezés módszertanának és nyelvének azon tudományos-pozitivista tradíciója építi fel, amely minden program-