BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)

SZOLLATH - NARRATÍVÁK sokban is általában a nyelvi reprezentáció kérdésé­nek azon narrativitásra vonatkozó implikációi, me­lyeket a linguistic­­um név alatt megszemélyesített folyamat egyes epizódjai hoztak napvilágra. Thomka Beáta nyomán­ ezeket a kérdéseket a következő cím­szavak körül csoportosíthatjuk: A narratíva alap­vetően fikcionáló és retorikus karakterének felismeré­se, valamint e felismerés hozadékai a történészi/et­­nográfusi gyakorlatban: mennyiben tekinthető az in­terpretáció narratív formájából adódóan eleve fikcio­­nálásra „kényszerülő” konstrukciónak? Továbbá, a lineáris elbeszélés milyen mértékben működteti a centrum-periféria, az eredet-telosz kijelölésének, a cselekményesítésnek és a kizárásnak a szétszórt té­nyeket történetté egyengető intencióit. Az e kérdé­sekben érintett elméleti tudományágak a poétika felé közeledtükben találkoznak egymással, eltávolodva egyúttal a pozitivista tudományosság relikviáitól és az egyetlen történelem historista illúziójától. A narrativitás­ burjánzó kérdéseit vizsgáló hozzá­szólások helyzete ellentmondásosnak tűnik, le kell mondaniuk a definitív válaszadás lehetőségéről, hi­szen a kutatások alapvető felismerése éppen az, hogy a vizsgált tárgy leíró rögzítése, egy diskurzusról adott elbeszélés kizáró, totalizáló eljárások eredménye, amely ráadásul képtelen elérni célját, hiszen mindig marad egy szupplementum, amely a jelentéstulajdo­­nítás totalitását lehetetlenné teszi. Kérdéses, hogy él­­hetünk-e ugyanazzal az eszközzel, amelyet kritizá­lunk (Currie, 30-31. old.), ugyanakkor felmerül an­nak a lehetősége is, hogy talán nincs is más eszköz a kezünkben, mint az kritizált narráció (Carr). Az apóriát elkerülendő egyre többen javasolják, hogy a narrativitás kérdését vizsgáló elemzéseket ne eredményességük, hanem adaptálhatóságuk felől ér­tékeljük. Az interdiszciplinaritás egyfajta szimbiózis­ként mutatkozik: egyrészről, a nem irodalomtudomá­nyi hozzászólások megítélhetők afelől, mit képes belőlük hasznosítani a poétika. Másrészről, nagy va­lószínűséggel a különböző társadalomtudományok érdeklődésének köszönhető, hogy a narratológiát már semmiképpen nem érheti az a historikusság vádja, mint a formalista-strukturalista periódusában, illetve hogy újabban szocionarratológiáról beszélhetünk.­ Visszatérve Currie tanulmányához, a narratológia szocionarratológiává válásának egyik legjelentősebb eseménye szerinte az a módosítás, amelyet a derridai différance végez el a saussure-i differencia temporali­­tástól idegenkedő struktúráján. A narratológia és a derridai dekonstrukció találkozását Currie az ártat­lanság elvesztésének elbeszéléstoposzába ágyazva írja le, avagy egy Derridától sem idegen szóhasználattal élve, a jel „beszennyeződéseként”. Currie fent emlí­tett könyvének itt közölt fejezete a „narratológia tör­ténetében” hangsúlyozott diszkontinuus elemet a de­konstrukció amerikai térnyerésének pillanatára helye­zi, egy későbbi fejezetben viszont Deleuze és Guattari könyvének (Capitalisme et Schizophrenie. L’Anti-Oedi­­pe, 1972) hasonló szerepét hangsúlyozza. A saussure-i koncepcióban a differencia csak körül­veszi, s ezáltal elkülöníthetővé teszi egymástól a jele­ket, de magába a jel belsejébe nem férkőzik be, nem „fertőzi meg” a jel-jelentés viszony transzparenciá­­ját. Derrida szerint viszont a jel bensőleg is megosz­tott jelenlétének evidenciájáról többek között azért kell lemondanunk, mert egy feltérképezhetetlen temporális viszonyrendszerben is elhelyezkedik, és nem csak az éppen aktuális kontextusában. A jel AZ IRODALOM ELMÉLETEI V. Szerk. Thomka Beáta Ford. Boros János, Csordás Gábor, Józsa Edina, Máthé Andrea, Orbán Jolán Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 180 old. [Jacques Derrida, Northrop Frye és Hans Robert Jauss tanulmányai.] nyomként viseli magán megelőző és elkövetkezendő kontextusait, melyekben eloszlik jelentésének szupp­­lementuma. A nyom (trace) így felülírja a lineáris szekvenciaként elgondolt jelölősor (pl. mondat) el­képzelését. Currie Derrida-elemzése azokon a pontokon meg­győző a derridai jelfogalom szocionarratológiában betöltött szerepét illetően, ahol a nyomstruktúra temporalitásának, a kizárásnak, a metafizikus törté­nelem dekonstrukciójának és az eredetképződés me­chanizmusának elemzéseit vezeti le belőle. „A jel a kizárás szerkezete” - mondja Derrida nyomán Cur­rie. Elfojtja az önmaga és a másik jel közötti diffe­renciát (azt „állítja”, hogy jelentése pusztán önmaga által meghatározható), és elfojtja az önmagát meg­osztó differenciát, minthogy különböző jelöltjeit azo­nosaknak mutatja. A narrativitás szempontjából azonban az a legfontosabb, hogy elfojtja a szekven­ciába beágyazott jelek közötti különbséget is (25. old.). A nyomstruktúra és a differencia által megosz­tott jel elképzelése szolgáltat alapot a narratív linea­­ritás kizáró mechanizmusának felismerésére. Ha a NARRATÍVÁK 4. A TÖRTÉNELEM POÉTIKÁJA. Szerk., előszó: Thomka Beáta Ford. Asztalos Éva, Beck András, Haszanagics Melinda, Kisantal Tamás, Kiss Gábor Zoltán, Leiszter Attila, Mester Tibor, N. Kovács Tímea, Simon Attila, Somlyó Bálint, Szigeti Csaba, Szolláth Dávid, V. Horváth Károly, Kijárat Kiadó, Budapest, 2000. 214 old. [Paul Ricoeur, Reinhardt Koselleck, Peter Burke, Hans Medick, Paul Veyne, Philippe Carrard, Arthur C. Danto, Frank R. Ankersmit, Chris Lorenz, Robert F. Berkhofer és Jörn Rosen tanulmányai.]

Next