BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)
SZOLLATH - NARRATÍVÁK sokban is általában a nyelvi reprezentáció kérdésének azon narrativitásra vonatkozó implikációi, melyeket a linguisticum név alatt megszemélyesített folyamat egyes epizódjai hoztak napvilágra. Thomka Beáta nyomán ezeket a kérdéseket a következő címszavak körül csoportosíthatjuk: A narratíva alapvetően fikcionáló és retorikus karakterének felismerése, valamint e felismerés hozadékai a történészi/etnográfusi gyakorlatban: mennyiben tekinthető az interpretáció narratív formájából adódóan eleve fikcionálásra „kényszerülő” konstrukciónak? Továbbá, a lineáris elbeszélés milyen mértékben működteti a centrum-periféria, az eredet-telosz kijelölésének, a cselekményesítésnek és a kizárásnak a szétszórt tényeket történetté egyengető intencióit. Az e kérdésekben érintett elméleti tudományágak a poétika felé közeledtükben találkoznak egymással, eltávolodva egyúttal a pozitivista tudományosság relikviáitól és az egyetlen történelem historista illúziójától. A narrativitás burjánzó kérdéseit vizsgáló hozzászólások helyzete ellentmondásosnak tűnik, le kell mondaniuk a definitív válaszadás lehetőségéről, hiszen a kutatások alapvető felismerése éppen az, hogy a vizsgált tárgy leíró rögzítése, egy diskurzusról adott elbeszélés kizáró, totalizáló eljárások eredménye, amely ráadásul képtelen elérni célját, hiszen mindig marad egy szupplementum, amely a jelentéstulajdonítás totalitását lehetetlenné teszi. Kérdéses, hogy élhetünk-e ugyanazzal az eszközzel, amelyet kritizálunk (Currie, 30-31. old.), ugyanakkor felmerül annak a lehetősége is, hogy talán nincs is más eszköz a kezünkben, mint az kritizált narráció (Carr). Az apóriát elkerülendő egyre többen javasolják, hogy a narrativitás kérdését vizsgáló elemzéseket ne eredményességük, hanem adaptálhatóságuk felől értékeljük. Az interdiszciplinaritás egyfajta szimbiózisként mutatkozik: egyrészről, a nem irodalomtudományi hozzászólások megítélhetők afelől, mit képes belőlük hasznosítani a poétika. Másrészről, nagy valószínűséggel a különböző társadalomtudományok érdeklődésének köszönhető, hogy a narratológiát már semmiképpen nem érheti az a historikusság vádja, mint a formalista-strukturalista periódusában, illetve hogy újabban szocionarratológiáról beszélhetünk. Visszatérve Currie tanulmányához, a narratológia szocionarratológiává válásának egyik legjelentősebb eseménye szerinte az a módosítás, amelyet a derridai différance végez el a saussure-i differencia temporalitástól idegenkedő struktúráján. A narratológia és a derridai dekonstrukció találkozását Currie az ártatlanság elvesztésének elbeszéléstoposzába ágyazva írja le, avagy egy Derridától sem idegen szóhasználattal élve, a jel „beszennyeződéseként”. Currie fent említett könyvének itt közölt fejezete a „narratológia történetében” hangsúlyozott diszkontinuus elemet a dekonstrukció amerikai térnyerésének pillanatára helyezi, egy későbbi fejezetben viszont Deleuze és Guattari könyvének (Capitalisme et Schizophrenie. L’Anti-Oedipe, 1972) hasonló szerepét hangsúlyozza. A saussure-i koncepcióban a differencia csak körülveszi, s ezáltal elkülöníthetővé teszi egymástól a jeleket, de magába a jel belsejébe nem férkőzik be, nem „fertőzi meg” a jel-jelentés viszony transzparenciáját. Derrida szerint viszont a jel bensőleg is megosztott jelenlétének evidenciájáról többek között azért kell lemondanunk, mert egy feltérképezhetetlen temporális viszonyrendszerben is elhelyezkedik, és nem csak az éppen aktuális kontextusában. A jel AZ IRODALOM ELMÉLETEI V. Szerk. Thomka Beáta Ford. Boros János, Csordás Gábor, Józsa Edina, Máthé Andrea, Orbán Jolán Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 180 old. [Jacques Derrida, Northrop Frye és Hans Robert Jauss tanulmányai.] nyomként viseli magán megelőző és elkövetkezendő kontextusait, melyekben eloszlik jelentésének szupplementuma. A nyom (trace) így felülírja a lineáris szekvenciaként elgondolt jelölősor (pl. mondat) elképzelését. Currie Derrida-elemzése azokon a pontokon meggyőző a derridai jelfogalom szocionarratológiában betöltött szerepét illetően, ahol a nyomstruktúra temporalitásának, a kizárásnak, a metafizikus történelem dekonstrukciójának és az eredetképződés mechanizmusának elemzéseit vezeti le belőle. „A jel a kizárás szerkezete” - mondja Derrida nyomán Currie. Elfojtja az önmaga és a másik jel közötti differenciát (azt „állítja”, hogy jelentése pusztán önmaga által meghatározható), és elfojtja az önmagát megosztó differenciát, minthogy különböző jelöltjeit azonosaknak mutatja. A narrativitás szempontjából azonban az a legfontosabb, hogy elfojtja a szekvenciába beágyazott jelek közötti különbséget is (25. old.). A nyomstruktúra és a differencia által megosztott jel elképzelése szolgáltat alapot a narratív linearitás kizáró mechanizmusának felismerésére. Ha a NARRATÍVÁK 4. A TÖRTÉNELEM POÉTIKÁJA. Szerk., előszó: Thomka Beáta Ford. Asztalos Éva, Beck András, Haszanagics Melinda, Kisantal Tamás, Kiss Gábor Zoltán, Leiszter Attila, Mester Tibor, N. Kovács Tímea, Simon Attila, Somlyó Bálint, Szigeti Csaba, Szolláth Dávid, V. Horváth Károly, Kijárat Kiadó, Budapest, 2000. 214 old. [Paul Ricoeur, Reinhardt Koselleck, Peter Burke, Hans Medick, Paul Veyne, Philippe Carrard, Arthur C. Danto, Frank R. Ankersmit, Chris Lorenz, Robert F. Berkhofer és Jörn Rosen tanulmányai.]