BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)
SZOLLATH - NARRATÍVÁK szemszögéből) vs. a fogalom szubjektív antikvitása (nacionalista szemszögből).12 Bhabhánál a pedagógiai temporalitás, mely a nemzet ősiségét beszéli el, a narráció történeti tárgyainak teszi meg az állampolgárokat, akiknek ekkor az a szerepük, hogy autoritást adjanak a múltat/eredetet konstruáló diskurzusnak. Ugyanakkor performatív jelölési aktusok szubjektumai is, s ezen minőségükben az lesz állandóan visszatérő feladatuk, hogy a (megvalósított, célba ért, modern) „nemzet nagyszerűségét a jelenben demonstrál [ják]” (92. old.), ennek érdekében eltörölve a nemzet minden előző jelenlétét. A pedagógiai folyamatos és szintetizáló temporalitása állandó ellentétben van a performatív repetitív stratégiájával, s ez a feszültséghez vezet a nemzet-narráció létrehozásában, azaz a (részben) textuális képződményként felfogott nemzet stabilitásában. A Disszemináció nyelvére leginkább az áradás alakzata jellemző, fogalomhasználata pedig helyenként, úgy tűnik, nem konzekvens, ami korántsem hiba, hanem stratégia, de a követhetőség szempontjából számít. Roppant sok elméleten zongorázik végig, újabb és újabb érveket keresve mondandójához. Currie a „bhabhazagyvát” így határozza meg: „...olyan nyelv, amely lépten-nyomon kinyilvánítja a dekonstrukcióból, marxizmusból és pszicho-analízisből eredő ihletét - de amint megfejtjük e kettős írás politikáját, rögtön az az aránytalanság tűnik elénk, ami az intellektuális apparátus és eredménye között áll fenn - mintha nehéztüzérséget vetnénk be egy szúnyog ellen.” (38. old.)13 Ricoeur, Rosen és Carr írásainak szemléleti rokonsága Hayden White elméletéhez képest tett elmozdulásukban ragadható meg; a helyenként heves vitákat is szülő diskurzust, amelyhez e tanulmányok kapcsolódnak, többek között a History and Theory című periodikában lehet nyomon követni.14 Rosen (A történelem retorikája) a „narrativitás-tézis” „tudományfeledettségét” és „realitásellenességét” vonja kérdőre, Carr (A történelem realitása) pedig azt állítja, hogy az elbeszélő forma egyáltalán nem idegen a múlt megtapasztalásának módjától, a tapasztalat és a reprezentáció formája között kontinuitást lát. Nem tartható szerinte a koncepció, miszerint az elbeszélés a realitásra ráerőszakolt, attól idegen forma lenne. Ricoeur és White polémiája korábbra nyúlik vissza. White a The Content of the Formban, 1987- ben megjelent tanulmányában 15 vet számot azokkal az elméleti irányzatokkal, amelyek foglalkoznak az elbeszélés és a történelem kapcsolatával. A ricoeuri felfogással is itt szembesíti elméletét. A szembeállításban nyilvánvalóvá válik, hogy Ricoeur alapvetően más funkciót tulajdonít a cselekménynek a történeti reprezentációban, mint amelyet a white-i employment fogalma jelent. A cselekmény nem a történész által az eseményekre „ráhelyezett” mátrix, melyet egy retorikai készletből választ ki (White), hanem a megjelenítés azon „konfigurációs dimenziója”, amely jelentéstelivé változtatja az önmagukban még történetiség karakterével nem rendelkező, elszórt, pusztán kronologikus dimenzióval bíró múltbéli eseményeket, epizódokat (Ricoeur). A cselekmény és az elbeszélés Ricoeurnél közvetítő (connecteur) a történelem és a „világ ideje” között, és úgy adja meg az egyedi esemény számára a történetivé válás, ezáltal az olvasó számára is jelentésessé válás lehetőségét, hogy egy jelentés egész kontextusában helyezi el. White a narratíva „metafizikusának” tartja Ricoeurt, és ez az ő szájából nem feltétlenül jelent dicséretet. White nem enged a hermeneutika megértés-orientált irányultságának, melyet ezúttal a „connecteur” fogalma testesít meg, és továbbra is értelemkonstrukcióra, hamisításra gyanakszik. „[Ricoeur úgy érvel, mintha a cselekmény már azelőtt is a kifejtés folyamatában lévő entitás volna, hogy bármely esemény bekövetkezett, s bármely esemény csak annyira lehetne felruházható történetiséggel, amennyire kimutathatóan hozzájárul ehhez a folyamathoz.”16 A connecteur két idő, a világ ideje és a megélt idő közötti fordító és összegző (synthétique) tevékenységét Ricoeur A történelem és a fikció kereszteződése című tanulmányában a napóra és a nyomoa példáinak elemzésével teszi érzékletessé. A napóra az ember világának és a csillagászati világnak is tartozéka, az univerzum idejét a vetett árnyék és a számlap segítségével olvasható jellé változtatja, fordít. A napóra emellett példa arra, hogyan szintetizálja - „párhuzamba állít[va] két különnemű eseménysort”18 - a connecteur a csillagászati és a társadalmi időt. Hasonló szerepe van a naptárnak és a datálásnak, melyek egy lehetséges (potentiel) vagy egy képzelt (imaginé) jelent rendelnek valamely pillanathoz. Ezen a ponton válik hangsúlyossá a különböző idők összekapcsolásában a (történelmi) tudat, valamint a képzelet tevékenysége. A napóra „példázatát” Ricoeur az elbeszélő idő (temps narratif) és az egyetemes idő összekötőire terjeszti ki, a Narratívák 5-ban közölt írásában pedig az emlékezés és a történelemtudomány viszonyában („dialektikájában”) helyezi el az elbeszélés connecteur-szerepét. Az elbeszélés egyrészt az emlékezés és a történetírás közös nyelvi közege (az összekötő fordító jellege), másrészt „heterogén momentumok szintézise” (57. old). Az elbeszélés szintetizáló ereje képes az emlékezés egyes emlékeinek elszigeteltségét feloldani kontinuitásában (54. old.). Ez utóbbi Ricoeur-tanulmány már nem utal White elméletére, a vitát Rosen és elsősorban Carr szövege folytatja. Carr szerint a történetírás elsősorban azért keveredett a fikcionálás gyanújába, mert a narratív forma, melyet alkalmaz, a fikciónak a sajátja. A „kételkedő állásponttal” azt helyezi szembe, hogy nemcsak a történeti reprezentációnak, de már eleve az emberi tapasztalatoknak is jellemzője a narrativitás.