BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)

SZOLLATH - NARRATÍVÁE­ lentések egy általánosító, morális, kozmologikus és ideologikus tartalmú regiszternek köszönhetően vál­nak jelentővé. Az allegorikus jelentésszint ugyanak­kor nem művileg hozzáadott didaxis, hanem a leíró szint értelmezhetőségének feltétele, minthogy ez a jelentésszint olyan narratívákat mozgósít, amelyek a potenciális olvasók kultúrájában vagy a szakmai kö­zönségben, a kortársak körében konszenzuálisak. Paul de Man allegóriafogalmára hivatkozva fejti ki Clifford, hogy minden történetnek megvan az a ké­pessége, hogy másik történeteket hívjon életre az ol­vasóban, ebből következően minél realisztikusabb, minél részletgazdagabb egy etnográfiai leírás, annál nagyobb az esélye annak, hogy voltaképpen a szöveg kiterjesztett metaforaként működik, meggyőző me­chanizmusa ideologikus narratívákat működtet. A pozitivista tudományosságeszmény (mely a XX. szá­zadi etnográfiát is terheli) nem tűri a retorikus kétér­telműséget. Episztemológiai alapállása a temporális struktúrájú allegória helyett a szimbólum azonnalisá­­gával, a jelenlét retorikájával, a reprezentáció közvet­lenségével jellemezhető. Clifford szerint az etnográfi­ában újabban (nyolcvanas évek) jelentkező retorikai érdeklődés a reprezentációs autoritás kritikáját jelen­ti, ezzel együtt a kulturális leírások allegorikus szint­jének felismerését és létjogosultságuk elismerését. Clifford több olyan allegóriatípust vizsgál meg, melyek autorizáló hatásúnak bizonyultak az antro­pológia története során. A megmentés allegóriája vagy történettípusa a pásztorés klasszikus irodalmi műfa­jával rokon, a bűnbeesés előtti eredeti és idilli társa­dalmat mutatja fel a modern nyugati olvasóknak. Autoritását az írásbeli rögzítés sürgető feladata adja, hiszen egyre kevesebb az érintetlen társadalom, az etnográfus általában az utolsó pillanatban érkezik, a kultúra írásba foglalásakor pedig minden erőfeszíté­se ellenére épp csak a „lényeg” vész el. Clifford kriti­kája a derridai íráslogikát állítja szembe a kulturális veszteség logikájával. Eszerint, ha a logosz nem elsődleges, a gramma pedig nem annak külső, mes­terkélten ráerőltetett jele, akkor nem tartható fenn az az oppozíció sem, ami a kultúrát kvázitermészet­­nek tartja, az etnográfiai leírást pedig a természet visszanyerésének. Ezzel szemben, ha textuális jelen­ségnek (jelrendszernek) tekintjük a kultúrát, akkor alfabetikus írásba való átfordítása nem tűnik művi­nek és a le- vagy megírás értelmében vett rögzítés­nek. A kultúra írása és a kultúráról való írás között folytonosság lesz, nem oppozíció. Clifford szerint az allegorikus szintek elismerésére és multiplikálására törekvő etnográfiai munkák gya­korlatában valósulnak meg az (antropológiai) elmé­let retorikai fordulatának belátásai. Ezekben a mun­kákban relativizálódnak az objektivista tudomány­eszmény felkínálta allegóriák, ugyanakkor felerősö­dik bennük a terepmunkát végző kutató szubjektivi­tása, az adatközlő pedig a megismerés példázatérté­kű tárgya helyett beszélgetőtárs lesz, aki saját szóla­mot képviselhet. Edward M. Bruner azt vizsgálja meg tanulmányában (Az etnográfia mint narratíva), hogy a háború utáni években hogyan váltja fel hirtelen az amerikai ősho­nos kultúra etnográfiai reprezentációjában az asszi­milációs jövőképű narratívát a kulturális ellenállás és újjászületés narratívája. Bruner tanulmányának szemlélete nagyon közel áll Cliffordéhoz. Cliffordnál a tényközlő kijelentések értelmezhetőségét a szöveg allegorikus narratívája biztosította, Bruner pedig fel­hívja a figyelmet az értelmezési keretül szolgáló nar­ratíva időszerkezetének konstruktív erejére. Az előtörténet és a jövőkép már akkor adott a kutató számára, amikor terepmunkára indul. A múltnak és a jövőnek jelentést adó ideologikus történet jelöli ki a jelen tapasztalatainak értelmezését, a kutató azt gon­dolhatja, hogy az „adatok érett gyümölcsök, amelyek csak arra várnak, hogy leszedjük őket” (183. old.). A narratíva kutatást/írást előre meghatározó jellege White elméletében is alapvető fontosságú. Természe­tesen „mindig létezik olyan [...] tapasztalat, mely[et] nem képes teljes mértékben átfogni a domináns tör­ténet” (185. old.). Ezek a tapasztalatok kezdik el for­málni az új történettípust, ami idővel megint egy do­mináns narratívát szül, s lehetővé teszi a korábbi ku­tatások újraértékelését. Bruner az egyes korszakban domináns narratívák vizsgálatakor helyenként a kubni paradigmafogalomból merít, a két narratívát elválasztó hirtelen szakadás hangsúlyozása pedig foucault-iánus szemléletet tükröz. Clifford és Bruner tanulmányai között a legfonto­sabb hangsúlykülönbség a narratívák hatalmi struk­túrában betöltött szerepének megítélése. A politikai töltetű narratívák (például az őshonos indiánok asszimilálása vs. felszabadítása) nemcsak értelmező keretként szolgálnak, hanem konstruktívak is, abban az értelemben, hogy az adatközlők önértelmezése sokszor teljesen egybevág az etnográfus szemléleté­ben közvetített ideologikus narratívával. Bruner saját terepmunka-tapasztalai szerint a negyvenes-ötvenes években az indiánok általában a hajdani aranykorról meséltek, ami az asszimilációs narratíva múlt konst­rukciója, ma viszont az újjászületés domináns narra­­tívájának megfelelően, „indián aktivistákkal találkoz­hatunk, akik a szebb jövőért harcolnak” (182. old.). Bhabha tanulmányára visszautalva: az ideologikus narratíva performativitása sikerültnek mondható. A „kultúra narratíváit” John Borneman tanul­mányában (Elbeszélés, genealógia és történeti tu­dat, a széthulló személyiség) az egyén narratí­­vájában betöltött szerepük felől vizsgálja. Borneman egy kissé talán szokatlannak tűnő párosításban a (ga­­dameri) történeti tudat és a (nietzschei, foucault-i) genealógia múltat konstruáló működését próbálja tetten érni az osztrák és amerikai állampolgársággal rendelkező, de gyerekkorától az NDK-ban élő, zsidó származású Susan R. élet- és családtörténetének el­beszélésében. Az identitás széttartó eredeteihez meg­lehetősen bizonytalan jövőkép társul: az etnográfia

Next