BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)
SZOLLATH - NARRATÍVÁE lentések egy általánosító, morális, kozmologikus és ideologikus tartalmú regiszternek köszönhetően válnak jelentővé. Az allegorikus jelentésszint ugyanakkor nem művileg hozzáadott didaxis, hanem a leíró szint értelmezhetőségének feltétele, minthogy ez a jelentésszint olyan narratívákat mozgósít, amelyek a potenciális olvasók kultúrájában vagy a szakmai közönségben, a kortársak körében konszenzuálisak. Paul de Man allegóriafogalmára hivatkozva fejti ki Clifford, hogy minden történetnek megvan az a képessége, hogy másik történeteket hívjon életre az olvasóban, ebből következően minél realisztikusabb, minél részletgazdagabb egy etnográfiai leírás, annál nagyobb az esélye annak, hogy voltaképpen a szöveg kiterjesztett metaforaként működik, meggyőző mechanizmusa ideologikus narratívákat működtet. A pozitivista tudományosságeszmény (mely a XX. századi etnográfiát is terheli) nem tűri a retorikus kétértelműséget. Episztemológiai alapállása a temporális struktúrájú allegória helyett a szimbólum azonnaliságával, a jelenlét retorikájával, a reprezentáció közvetlenségével jellemezhető. Clifford szerint az etnográfiában újabban (nyolcvanas évek) jelentkező retorikai érdeklődés a reprezentációs autoritás kritikáját jelenti, ezzel együtt a kulturális leírások allegorikus szintjének felismerését és létjogosultságuk elismerését. Clifford több olyan allegóriatípust vizsgál meg, melyek autorizáló hatásúnak bizonyultak az antropológia története során. A megmentés allegóriája vagy történettípusa a pásztorés klasszikus irodalmi műfajával rokon, a bűnbeesés előtti eredeti és idilli társadalmat mutatja fel a modern nyugati olvasóknak. Autoritását az írásbeli rögzítés sürgető feladata adja, hiszen egyre kevesebb az érintetlen társadalom, az etnográfus általában az utolsó pillanatban érkezik, a kultúra írásba foglalásakor pedig minden erőfeszítése ellenére épp csak a „lényeg” vész el. Clifford kritikája a derridai íráslogikát állítja szembe a kulturális veszteség logikájával. Eszerint, ha a logosz nem elsődleges, a gramma pedig nem annak külső, mesterkélten ráerőltetett jele, akkor nem tartható fenn az az oppozíció sem, ami a kultúrát kvázitermészetnek tartja, az etnográfiai leírást pedig a természet visszanyerésének. Ezzel szemben, ha textuális jelenségnek (jelrendszernek) tekintjük a kultúrát, akkor alfabetikus írásba való átfordítása nem tűnik művinek és a le- vagy megírás értelmében vett rögzítésnek. A kultúra írása és a kultúráról való írás között folytonosság lesz, nem oppozíció. Clifford szerint az allegorikus szintek elismerésére és multiplikálására törekvő etnográfiai munkák gyakorlatában valósulnak meg az (antropológiai) elmélet retorikai fordulatának belátásai. Ezekben a munkákban relativizálódnak az objektivista tudományeszmény felkínálta allegóriák, ugyanakkor felerősödik bennük a terepmunkát végző kutató szubjektivitása, az adatközlő pedig a megismerés példázatértékű tárgya helyett beszélgetőtárs lesz, aki saját szólamot képviselhet. Edward M. Bruner azt vizsgálja meg tanulmányában (Az etnográfia mint narratíva), hogy a háború utáni években hogyan váltja fel hirtelen az amerikai őshonos kultúra etnográfiai reprezentációjában az asszimilációs jövőképű narratívát a kulturális ellenállás és újjászületés narratívája. Bruner tanulmányának szemlélete nagyon közel áll Cliffordéhoz. Cliffordnál a tényközlő kijelentések értelmezhetőségét a szöveg allegorikus narratívája biztosította, Bruner pedig felhívja a figyelmet az értelmezési keretül szolgáló narratíva időszerkezetének konstruktív erejére. Az előtörténet és a jövőkép már akkor adott a kutató számára, amikor terepmunkára indul. A múltnak és a jövőnek jelentést adó ideologikus történet jelöli ki a jelen tapasztalatainak értelmezését, a kutató azt gondolhatja, hogy az „adatok érett gyümölcsök, amelyek csak arra várnak, hogy leszedjük őket” (183. old.). A narratíva kutatást/írást előre meghatározó jellege White elméletében is alapvető fontosságú. Természetesen „mindig létezik olyan [...] tapasztalat, mely[et] nem képes teljes mértékben átfogni a domináns történet” (185. old.). Ezek a tapasztalatok kezdik el formálni az új történettípust, ami idővel megint egy domináns narratívát szül, s lehetővé teszi a korábbi kutatások újraértékelését. Bruner az egyes korszakban domináns narratívák vizsgálatakor helyenként a kubni paradigmafogalomból merít, a két narratívát elválasztó hirtelen szakadás hangsúlyozása pedig foucault-iánus szemléletet tükröz. Clifford és Bruner tanulmányai között a legfontosabb hangsúlykülönbség a narratívák hatalmi struktúrában betöltött szerepének megítélése. A politikai töltetű narratívák (például az őshonos indiánok asszimilálása vs. felszabadítása) nemcsak értelmező keretként szolgálnak, hanem konstruktívak is, abban az értelemben, hogy az adatközlők önértelmezése sokszor teljesen egybevág az etnográfus szemléletében közvetített ideologikus narratívával. Bruner saját terepmunka-tapasztalai szerint a negyvenes-ötvenes években az indiánok általában a hajdani aranykorról meséltek, ami az asszimilációs narratíva múlt konstrukciója, ma viszont az újjászületés domináns narratívájának megfelelően, „indián aktivistákkal találkozhatunk, akik a szebb jövőért harcolnak” (182. old.). Bhabha tanulmányára visszautalva: az ideologikus narratíva performativitása sikerültnek mondható. A „kultúra narratíváit” John Borneman tanulmányában (Elbeszélés, genealógia és történeti tudat, a széthulló személyiség) az egyén narratívájában betöltött szerepük felől vizsgálja. Borneman egy kissé talán szokatlannak tűnő párosításban a (gadameri) történeti tudat és a (nietzschei, foucault-i) genealógia múltat konstruáló működését próbálja tetten érni az osztrák és amerikai állampolgársággal rendelkező, de gyerekkorától az NDK-ban élő, zsidó származású Susan R. élet- és családtörténetének elbeszélésében. Az identitás széttartó eredeteihez meglehetősen bizonytalan jövőkép társul: az etnográfia