BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 4. szám - MI A PÁLYA? - Martin, Henri-Jean: A nyomtatás, az olvasás és az írás története. Két könyvismertetés az Annales-ból: Alfred Messerli, Roger Chartier (szerk.): Lesen und Schreiben in Europa, 1500-1900. Vergleichende Perspektive

398 tató biztosítja a hallgatókat arról, hogy „a választott kurzusok és az in­doklás még az utolsó félév tárgy­­felvételi időszakában is módosítható”. A meghirdetett kurzusok - az elér­hető on­line adatok szerint - nem fe­dik le az összes történelmi korszakot. A kurzusok között több olyan téma­kör is előfordul, mint az afrikai (nem afrikai-amerikai) írók. Egyszóval, Amherstben az angol tanszék igencsak engedékeny a hall­gatóival szemben, és ha megkérdez­nénk, vajon miért, biztos vagyok ben­ne, hogy azt a választ adnák, hogy a tanszék felfogása szerint az angol nyelv és irodalom tanulmányozását intellektuális megközelítésként, kuta­tási módként, szerteágazó kapcsoló­dások összességeként, és nem egy jól megkülönböztethető ismeret­­anyagként kell felfogni. Welleslegben az angol tanszék nyilván ennek az el­lenkezőjét vallja. Ők konkrétabban vi­szonyulnak a tantárgyhoz. Természe­tesen az, ami a tanszékek felvételi tá­jékoztatóiban megjelenik, nem szük­ségszerűen azonos azzal, ami az órákon ténylegesen tapasztalható. Valószínű, hogy az amhersti és a wel­­lesleyi angol szakosoknak sok min­denről azonosak lesznek az ismere­teik, amikor elhagyják az egyetemet. Az angolról mint kutatási területről bennük kialakult kép azonban lehet, hogy nagyon különböző lesz. A probléma feljut egy szinttel fel­jebb, a posztgraduális képzésbe, amiből egy újabb kérdés adódik. Mit jelent az angoltanár-képzés: az angol és amerikai irodalomtörténetben való jártasságot vagy egy többrétű eklekti­cizmust, a diszciplináris határok alap­vető önkényességének elméleti meg­értését? Minél jobban megközelítik a liberal arts college-ok az amhersti modelt, annál nehezebb annak a megfogalmazása, mit értünk az angol nyelv és irodalom tanulmányozásán. Másrészről minél jobban ragaszkod­nak a régi modellekhez, annál inkább a szemükre vethetik, hogy a liberal arts „nem készítenek fel kellőképpen az életre”. Talán a most tapasztalható bizony­talanság nem a szomorú vég előjele. Talán egy lehetőség. A felsőoktatással foglalkozó azon írásokban, amelyek nem szakmabeliektől származnak, bár van köztük néhány olyan is, amit szakmabeli készített, nagyon kevés jelét látni annak a felismerésnek, hogy a felsőoktatás mai intézményrendsze­re, céljai és összetétele sokkal össze­tettebb, mint amilyen harminc évvel ezelőtt volt. Sokaknak a college még mindig a liberal arts egyik szaktárgyá­nak tanulmányozásával eltöltött négy évet jelenti, holott ma már csak az odajáróknak egy töredéke mondhatja ezt el magáról. El kell fogadnunk, hogy a helyzet megváltozott, már nem érvényes az általános oktatási modell. A fiatalok különböző okok miatt sze­retnének tovább tanulni, különbözőek az igényeik, és különböző lehetősé­gekkel kecsegtetik őket. Az intézmé­nyeknek fel kell készülniük e sokféle igény kielégítésére. A „relevancia” szót eléggé elkop­tatták az 1960-as években, amikor az egyetemi tanulmányoknak a „való világtól” (polgári jogok, Vietnam) való elszakadását panaszolták fel. Az igazság azonban az, hogy az arany­kor haszonélvezői saját munkájukat nagyon is relevánsnak gondolták. Úgy vélték, hogy a viszonylag elkülö­nült szakterületekben összpontosult tudás elfogulatlan keresése a széle­sebb társadalom szükségleteinek ki­elégítéséhez vezető legjobb út. Ma már általánosan elismert tény, hogy a liberal arts tudományágait elválasztó falak túl magasak voltak. Talán helyt­álló az a megállapítás is, hogy a libe­ral arts és a ma legnépszerűbb egye­temi szakok - a kereskedelem, az or­vostudomány, a technológia, a szo­ciális gondozás, a pedagógia és a jogtudomány - közötti falak szintén túl magasak. A liberal artsnak és ezeknek a szakterületeknek talán van mit tanulniuk egymástól. A világ meg­változott. Másképpen kell már rele­vánsnak lenni.­3 ■■■■■■Hi LOUIS MENAND Fordította: Batitz Attila 13 ■ A felsőoktatással kapcsolatos kutató­munkámban nagy segítségemre volt az az ösztöndíj, amelyet az Alfred P. Sloan Alapít­ványtól kaptam. Az alapítvány tagjai közül különösen hálás vagyok Jesse Ausubelnek bátorításáért és tanácsaiért. A NYOMTATÁS, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÍRÁS TÖRTÉNETE KÉT KÖNYVISMERTETÉS Alfred Messerli, Roger Chartier (szerk.): Lesen und Schreiben in Euro­pa, 1500-1900. Vergleichende Pers­pektive. Perspectives comparées. Perspettive comparate. Schwabe & Co AG. Verlag, Basel, 2001,652 old. Ez a kötet az asconai Stefano Frans­­cini Központ által 1996-ban szerve­zett tudományos konferencia anya­gán alapul. A könyv előszavát Roger Chartier, bevezetőjét a konferencia szervezője, Alfred Messerli írta, zár­szavát pedig Armando Petrucci fo­galmazta meg. A kötetben szereplő, különböző nyelveken - németül, ola­szul, franciául, spanyolul és angolul - megírt tanulmányok, a klasszikus né­met történetírói tradícióra, illetve a francia olvasástörténeti iskola mód­szereire támaszkodva, számot adnak az alfabetizáció és az olvasás forra­dalmának történetét vizsgáló kutatók közös gondolkodásának eredményei­ről. A kezdetben a könyvnyomtatás történetének egy újabb szakaszát és a szövegek befogadásának kérdését középpontba állító francia kutatások Chartier biztatására utóbb újabb té­mákkal bővültek, és kiterjedtek az írás más kategóriára is. A köteten erősen érződik az a szociokulturális szempontrendszer, mely a már el- BUKSZ 2001

Next