BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)
2001 / 4. szám - MI A PÁLYA? - Martin, Henri-Jean: A nyomtatás, az olvasás és az írás története. Két könyvismertetés az Annales-ból: Alfred Messerli, Roger Chartier (szerk.): Lesen und Schreiben in Europa, 1500-1900. Vergleichende Perspektive
398 tató biztosítja a hallgatókat arról, hogy „a választott kurzusok és az indoklás még az utolsó félév tárgyfelvételi időszakában is módosítható”. A meghirdetett kurzusok - az elérhető online adatok szerint - nem fedik le az összes történelmi korszakot. A kurzusok között több olyan témakör is előfordul, mint az afrikai (nem afrikai-amerikai) írók. Egyszóval, Amherstben az angol tanszék igencsak engedékeny a hallgatóival szemben, és ha megkérdeznénk, vajon miért, biztos vagyok benne, hogy azt a választ adnák, hogy a tanszék felfogása szerint az angol nyelv és irodalom tanulmányozását intellektuális megközelítésként, kutatási módként, szerteágazó kapcsolódások összességeként, és nem egy jól megkülönböztethető ismeretanyagként kell felfogni. Welleslegben az angol tanszék nyilván ennek az ellenkezőjét vallja. Ők konkrétabban viszonyulnak a tantárgyhoz. Természetesen az, ami a tanszékek felvételi tájékoztatóiban megjelenik, nem szükségszerűen azonos azzal, ami az órákon ténylegesen tapasztalható. Valószínű, hogy az amhersti és a wellesleyi angol szakosoknak sok mindenről azonosak lesznek az ismereteik, amikor elhagyják az egyetemet. Az angolról mint kutatási területről bennük kialakult kép azonban lehet, hogy nagyon különböző lesz. A probléma feljut egy szinttel feljebb, a posztgraduális képzésbe, amiből egy újabb kérdés adódik. Mit jelent az angoltanár-képzés: az angol és amerikai irodalomtörténetben való jártasságot vagy egy többrétű eklekticizmust, a diszciplináris határok alapvető önkényességének elméleti megértését? Minél jobban megközelítik a liberal arts college-ok az amhersti modelt, annál nehezebb annak a megfogalmazása, mit értünk az angol nyelv és irodalom tanulmányozásán. Másrészről minél jobban ragaszkodnak a régi modellekhez, annál inkább a szemükre vethetik, hogy a liberal arts „nem készítenek fel kellőképpen az életre”. Talán a most tapasztalható bizonytalanság nem a szomorú vég előjele. Talán egy lehetőség. A felsőoktatással foglalkozó azon írásokban, amelyek nem szakmabeliektől származnak, bár van köztük néhány olyan is, amit szakmabeli készített, nagyon kevés jelét látni annak a felismerésnek, hogy a felsőoktatás mai intézményrendszere, céljai és összetétele sokkal összetettebb, mint amilyen harminc évvel ezelőtt volt. Sokaknak a college még mindig a liberal arts egyik szaktárgyának tanulmányozásával eltöltött négy évet jelenti, holott ma már csak az odajáróknak egy töredéke mondhatja ezt el magáról. El kell fogadnunk, hogy a helyzet megváltozott, már nem érvényes az általános oktatási modell. A fiatalok különböző okok miatt szeretnének tovább tanulni, különbözőek az igényeik, és különböző lehetőségekkel kecsegtetik őket. Az intézményeknek fel kell készülniük e sokféle igény kielégítésére. A „relevancia” szót eléggé elkoptatták az 1960-as években, amikor az egyetemi tanulmányoknak a „való világtól” (polgári jogok, Vietnam) való elszakadását panaszolták fel. Az igazság azonban az, hogy az aranykor haszonélvezői saját munkájukat nagyon is relevánsnak gondolták. Úgy vélték, hogy a viszonylag elkülönült szakterületekben összpontosult tudás elfogulatlan keresése a szélesebb társadalom szükségleteinek kielégítéséhez vezető legjobb út. Ma már általánosan elismert tény, hogy a liberal arts tudományágait elválasztó falak túl magasak voltak. Talán helytálló az a megállapítás is, hogy a liberal arts és a ma legnépszerűbb egyetemi szakok - a kereskedelem, az orvostudomány, a technológia, a szociális gondozás, a pedagógia és a jogtudomány - közötti falak szintén túl magasak. A liberal artsnak és ezeknek a szakterületeknek talán van mit tanulniuk egymástól. A világ megváltozott. Másképpen kell már relevánsnak lenni.3 ■■■■■■Hi LOUIS MENAND Fordította: Batitz Attila 13 ■ A felsőoktatással kapcsolatos kutatómunkámban nagy segítségemre volt az az ösztöndíj, amelyet az Alfred P. Sloan Alapítványtól kaptam. Az alapítvány tagjai közül különösen hálás vagyok Jesse Ausubelnek bátorításáért és tanácsaiért. A NYOMTATÁS, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÍRÁS TÖRTÉNETE KÉT KÖNYVISMERTETÉS Alfred Messerli, Roger Chartier (szerk.): Lesen und Schreiben in Europa, 1500-1900. Vergleichende Perspektive. Perspectives comparées. Perspettive comparate. Schwabe & Co AG. Verlag, Basel, 2001,652 old. Ez a kötet az asconai Stefano Franscini Központ által 1996-ban szervezett tudományos konferencia anyagán alapul. A könyv előszavát Roger Chartier, bevezetőjét a konferencia szervezője, Alfred Messerli írta, zárszavát pedig Armando Petrucci fogalmazta meg. A kötetben szereplő, különböző nyelveken - németül, olaszul, franciául, spanyolul és angolul - megírt tanulmányok, a klasszikus német történetírói tradícióra, illetve a francia olvasástörténeti iskola módszereire támaszkodva, számot adnak az alfabetizáció és az olvasás forradalmának történetét vizsgáló kutatók közös gondolkodásának eredményeiről. A kezdetben a könyvnyomtatás történetének egy újabb szakaszát és a szövegek befogadásának kérdését középpontba állító francia kutatások Chartier biztatására utóbb újabb témákkal bővültek, és kiterjedtek az írás más kategóriára is. A köteten erősen érződik az a szociokulturális szempontrendszer, mely a már el- BUKSZ 2001