BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 13. (2001)

2001 / 3. szám - BÍRÁLAT - Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása (Thomka Beáta (szerk.): Narratívak 1. Képleírás és képi elbeszélés; Narratívák 2. Történet és fikció; Narratívák 3. A kultúra narratívái)

SZOLLATH - NARRATÍVÁK szemszögéből) vs. a fogalom szubjektív antikvitása (nacionalista szemszögből).12 Bhabhánál a pedagógiai temporalitás, mely a nemzet ősiségét beszéli el, a narráció történeti tárgyainak teszi meg az állampol­gárokat, akiknek ekkor az a szerepük, hogy autori­tást adjanak a múltat/eredetet konstruáló diskurzus­nak. Ugyanakkor performatív jelölési aktusok szub­jektumai is, s ezen minőségükben az lesz állandóan visszatérő feladatuk, hogy a (megvalósított, célba ért, modern) „nemzet nagyszerűségét a jelenben de­monstrál [ják]” (92. old.), ennek érdekében eltörölve a nemzet minden előző jelenlétét. A pedagógiai fo­lyamatos és szintetizáló temporalitása állandó ellen­tétben van a performatív repetitív stratégiájával, s ez a feszültséghez vezet a nemzet-narráció létrehozásá­ban, azaz a (részben) textuális képződményként fel­fogott nemzet stabilitásában. A Disszemináció nyelvére leginkább az áradás alak­zata jellemző, fogalomhasználata pedig helyenként, úgy tűnik, nem konzekvens, ami korántsem hiba, hanem stratégia, de a követhetőség szempontjából számít. Roppant sok elméleten zongorázik végig, újabb és újabb érveket keresve mondandójához. Currie a „bhabhazagyvát” így határozza meg: „...olyan nyelv, amely lépten-nyomon kinyilvánítja a dekonstrukcióból, marxizmusból és pszicho-analí­­zisből eredő ihletét - de amint megfejtjük e kettős írás politikáját, rögtön az az aránytalanság tűnik elénk, ami az intellektuális apparátus és eredménye között áll fenn - mintha nehéztüzérséget vetnénk be egy szúnyog ellen.” (38. old.)13 R­icoeur, Rosen és Carr írásainak szemléleti ro­konsága Hayden White elméletéhez képest tett elmozdulásukban ragadható meg; a helyenként heves vitákat is szülő diskurzust, amely­hez e tanulmányok kapcsolódnak, többek között a History and Theory című periodikában lehet nyomon követni.14 Rosen (A történelem retorikája) a „narrativitás-té­­zis” „tudományfeledettségét” és „realitásellenessé­­gét” vonja kérdőre, Carr (A történelem realitása) pe­dig azt állítja, hogy az elbeszélő forma egyáltalán nem idegen a múlt megtapasztalásának módjától, a tapasztalat és a reprezentáció formája között konti­nuitást lát. Nem tartható szerinte a koncepció, mi­szerint az elbeszélés a realitásra ráerőszakolt, attól idegen forma lenne. Ricoeur és White polémiája korábbra nyúlik vissza. White a The Content of the Formban, 1987- ben megjelent tanulmányában 15 vet számot azokkal az elméleti irányzatokkal, amelyek foglalkoznak az elbeszélés és a történelem kapcsolatával. A ricoeuri felfogással is itt szembesíti elméletét. A szembeállításban nyilvánvalóvá válik, hogy Ri­coeur alapvetően más funkciót tulajdonít a cselek­ménynek a történeti reprezentációban, mint amelyet a white-i employment fogalma jelent. A cselekmény nem a történész által az eseményekre „ráhelyezett” mátrix, melyet egy retorikai készletből választ ki (White), hanem a megjelenítés azon „konfigurációs dimenziója”, amely jelentéstelivé változtatja az ön­magukban még történetiség karakterével nem ren­delkező, elszórt, pusztán kronologikus dimenzióval bíró múltbéli eseményeket, epizódokat (Ricoeur). A cselekmény és az elbeszélés Ricoeurnél közvetítő (connecteur) a történelem és a „világ ideje” között, és úgy adja meg az egyedi esemény számára a törté­netivé válás, ezáltal az olvasó számára is jelentésessé válás lehetőségét, hogy egy jelentés egész kontextusá­ban helyezi el. White a narratíva „metafizikusának” tartja Ricoeurt, és ez az ő szájából nem feltétlenül jelent dicséretet. White nem enged a hermeneutika megértés-orientált irányultságának, melyet ezúttal a „connecteur” fo­galma testesít meg, és továbbra is értelemkonstruk­cióra, hamisításra gyanakszik. „[Ricoeur úgy érvel, m­intha a cselekmény már azelőtt is a kifejtés folya­matában lévő entitás volna, hogy bármely esemény bekövetkezett, s bármely esemény csak annyira le­hetne felruházható történetiséggel, amennyire kimu­tathatóan hozzájárul ehhez a folyamathoz.”16 A connecteur két idő, a világ ideje és a megélt idő kö­zötti fordító és összegző (synthétique) tevékenységét Ricoeur A történelem és a fikció kereszteződése című tanulmányában a napóra és a nyomoa példáinak elemzésével teszi érzékletessé. A napóra az ember vi­lágának és a csillagászati világnak is tartozéka, az univerzum idejét a vetett árnyék és a számlap segít­ségével olvasható jellé változtatja, fordít. A napóra emellett példa arra, hogyan szintetizálja - „párhu­zamba állít[va] két különnemű eseménysort”18 - a connecteur a csillagászati és a társadalmi időt. Hason­ló szerepe van a naptárnak és a datálásnak, melyek egy lehetséges (potentiel) vagy egy képzelt (imaginé) jelent rendelnek valamely pillanathoz. Ezen a pon­ton válik hangsúlyossá a különböző idők összekap­csolásában a (történelmi) tudat, valamint a képzelet tevékenysége. A napóra „példázatát” Ricoeur az elbeszélő idő (temps narratif) és az egyetemes idő összekötőire ter­jeszti ki, a Narratívák 5-ban közölt írásában pedig az emlékezés és a történelemtudomány viszonyában („dialektikájában”) helyezi el az elbeszélés connec­­teur-szerepét. Az elbeszélés egyrészt az emlékezés és a történetírás közös nyelvi közege (az összekötő for­dító jellege), másrészt „heterogén momentumok szintézise” (57. old). Az elbeszélés szintetizáló ereje képes az emlékezés egyes emlékeinek elszigeteltségét feloldani kontinuitásában (54. old.). Ez utóbbi Ricoeur-tanulmány már nem utal White elméletére, a vitát Rosen és elsősorban Carr szövege folytatja. Carr szerint a történetírás elsősorban azért keveredett a fikcionálás gyanújába, mert a narratív forma, melyet alkalmaz, a fikciónak a sajátja. A „ké­telkedő állásponttal” azt helyezi szembe, hogy nem­csak a történeti reprezentációnak, de már eleve az emberi tapasztalatoknak is jellemzője a narrativitás.

Next