BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)

2002 / 2. szám - BÍRÁLAT - Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben (Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban)

TRENCSÉNYI - BOZA mológiai státusa igencsak kérdéses - hiszen a nem­zeti-kulturális identitás maga sem tényekben, ha­nem mítoszokban gyökerezik. A gondolatmenet másik sarkalatos pontja annak dokumentálása, hogy a román kommunista történe­lemkép a kezdeti hezitáció ellenére lényegében a XIX. században kikristályosodott nemzeti mitológiát folytatta. A két központi mítosz - haladás és nemzet - már a „48-as” nemzeti romantikus generációnál (a panoptistáknál) is megjelenik. Boia véleménye szerint a romantikus kánon ebben az értelemben végzetesen összecsúszott a román nemzeti identitásnarratívával. Ahogy a kötet angol kiadásának előszavában leszö­gezi, „még mindig nem sikerült kimásznunk a XIX. századból”.32 Elemzésével két értelmezési hagyományt sikerült egymáshoz illesztenie. Gondolatmenete nyilvánvaló­an párhuzamba állítható azokkal a munkákkal (pl. az eszmetörténész Elena Tacciu vagy az irodalomtörté­nész Paul Cornea írásaival a hetvenes-nyolcvanas évekből), amelyek a romantika mitikus identitás­konstrukcióját a nemzeti identitás konstitutív eleme­ként írták le. Mindezt azonban összekapcsolta a nemzeti kommunizmus historiográfiai genezisének elemzésével, melynek első feldolgozása Vlad Geor­­gescu nevéhez fűződik; igaz, ő lényegében megállt a két világháború közötti generációnál. Boiának mind­ezt sikerült egy koherens értelmezési keretbe helyez­nie, s így a nemzeti romantika és a nemzeti kommu­nizmus kapcsolatát minden addigi kísérletnél kon­­cepciózusabb módon megragadnia. Ezzel természe­tesen teljes mértékben kihúzta a talajt az alól a - ro­mán véleményformáló értelmiség jelentős részét ura­ló - meggyőződés alól, miszerint a Ceaușescu-rend­­szer ideológiája egyfajta anomália volt, amely kizáró­lag egy őrült diktátor személyes ambícióiból fakadt, és így csakis a „valódi” nemzeti hagyományok meg­hamisításaként írható le. Tovább folytatva a gondolatmenetet, Boia leszö­gezi, hogy ebben az értelemben 1989 sem jelent va­lódi töréspontot - a nemzeti-kommunista kánon kontinuitása lényegében töretlen volt, hisz mind a közoktatás, mind pedig a politikai-kulturális közbe­széd érintetlenül hagyta azokat az alapító mítoszo­kat, amelyeket még a forradalmi romantika terem­tett meg. E kontinuitás Boia szerint jól megfigyel­hető példái a dunai fejedelemségeket egyesítő Ale­xandru Ioan Cuza megítélésében, akit a Ceausescu­­rezsim egyfajta előképnek tekintett, s akinek a kriti­kátlanul pozitív képe az 1989 utáni tankönyvekben is megmaradt. A cél ezzel együtt nem lehet a nemzeti mitológia „eltörlése”, hiszen minden nemzetnek megvannak a maga mítoszai. Boia szerint a történész feladata in­kább bizonyos „kártékony” - a demokráciának el­lentmondó és a modernizációt gátló - mítoszok „ki­iktatása” lenne. Nem kérdés, „a románok a jövőben is idézni fogják az ősi múltat, s abban, hogy így cse­lekszenek, nincs is semmi kivetnivaló”. A történé­szeknek viszont arra kell törekedniük, hogy „beha­toljanak az alapítási vagy kontinuitásmítoszok működésének logikájába” és aktualizációjuk folya­mataiba, azaz hozzáférjenek egy adott diskurzus „ge­netikai kódjához” (122. old.). Szerzőnk ennek a programnak a jegyében tekinti át a XIX XX. század román történelemkonstrukcióit, arra koncentrálva, hogyan fonódik össze a politikai legitimáció igénye a történeti diskurzussal, és hogyan emelkedik ki a po­litikai modernitásra jellemző, kontinuitást hangsú­lyozó eszmerendszer. A kötet talán leginnovatívabb részletei a külön­böző román kulturális hagyományok mélyreható elemzései, melyek azt vizsgálják, hogy az adott ideo­lógiák hogyan formálták a nemzeti mitológiát. Boia így többek között kimutatja a panoptista romantikus­liberális történelemkép mitikus vonásait, miközben utal arra a hagyományos értelmezésekben elhanya­golt aspektusra, miszerint éppenhogy nem a történe­ti kontinuitásban gondolkodó konzervatívok, hanem a közvetlen múlttal szakítani törekvő radikálisok épí­tettek mitikus régmúlt-konstrukciókat. Boia történe­ti mítoszelméletének egyik igen figyelemre méltó gondolata, hogy rendszerint az hivatkozik inkább a régmúltra, aki gyökeresen szakítani akar a közel­múlttal, hiszen éppen a jövőorientált törekvés dina­mikája aktiválja az archaikus régiséget. A forradalmi romantika kulturális modalitásával szembeszegülő junimista iskola elemzésével pedig azt mutatja meg, hogy egyes mitikus konfigurációk le­rombolása nem­­ a csak a pozitivisták álomvilágában létező­­ „objektív tényekhez” vezet, hanem újabb, de más karakterű mítoszok születéséhez (48. old.).33 A román kultúrtörténet klasszikusai lényegében el­fogadták a junimisták önértelmezését, és ebben az ideológiában szakítást láttak a romantikus mítosszal. Boia azonban igen meggyőzően érvel amellett, hogy e „kritikai fordulat” jelentősége nem a tökéletes de­­misztifikációs programban volt, hanem abban, hogy a romantikus nacionalizmus klasszikus kánonját a brutális junimista kritika után már nem lehetett „egy az egyben” komolyan venni. Ugyanakkor mindez nem a romatikus hagyomány teljes összeomlását je­lentette, sokkal inkább integrációját. Ennek a gondolatmenetnek a része Boia igen ki­egyensúlyozott Iorga-értelmezése is, azzal együtt, hogy Iorga életművét lényegében lehetetlenség rövi­den összefoglalni, s nemcsak azért, mert gigantikus mennyiségű publikációt hagyott maga után, hanem azért is, mert írásaiban az adott politikai helyzettől függően a lehető legváltozatosabb álláspontokat kép­viselte. Boia konklúziója, miszerint Iorga egyszerre volt nacionalista és européer, az általa vizionált Európa azonban éppenséggel az egymás mellett létező autark nemzetállamok Európája volt - s mint ilyen ma már nem jelenthet releváns kiindulási pontot -, merész kritika, különösen annak fényében, hogy végső soron a román historiográfia majdnem teljesen konszen­­zuális „kultúrhéroszáról” van szó. Iorga munkásságát

Next