BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 2. szám - BÍRÁLAT - Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben (Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban)
TRENCSÉNYI - BOZA mológiai státusa igencsak kérdéses - hiszen a nemzeti-kulturális identitás maga sem tényekben, hanem mítoszokban gyökerezik. A gondolatmenet másik sarkalatos pontja annak dokumentálása, hogy a román kommunista történelemkép a kezdeti hezitáció ellenére lényegében a XIX. században kikristályosodott nemzeti mitológiát folytatta. A két központi mítosz - haladás és nemzet - már a „48-as” nemzeti romantikus generációnál (a panoptistáknál) is megjelenik. Boia véleménye szerint a romantikus kánon ebben az értelemben végzetesen összecsúszott a román nemzeti identitásnarratívával. Ahogy a kötet angol kiadásának előszavában leszögezi, „még mindig nem sikerült kimásznunk a XIX. századból”.32 Elemzésével két értelmezési hagyományt sikerült egymáshoz illesztenie. Gondolatmenete nyilvánvalóan párhuzamba állítható azokkal a munkákkal (pl. az eszmetörténész Elena Tacciu vagy az irodalomtörténész Paul Cornea írásaival a hetvenes-nyolcvanas évekből), amelyek a romantika mitikus identitáskonstrukcióját a nemzeti identitás konstitutív elemeként írták le. Mindezt azonban összekapcsolta a nemzeti kommunizmus historiográfiai genezisének elemzésével, melynek első feldolgozása Vlad Georgescu nevéhez fűződik; igaz, ő lényegében megállt a két világháború közötti generációnál. Boiának mindezt sikerült egy koherens értelmezési keretbe helyeznie, s így a nemzeti romantika és a nemzeti kommunizmus kapcsolatát minden addigi kísérletnél koncepciózusabb módon megragadnia. Ezzel természetesen teljes mértékben kihúzta a talajt az alól a - román véleményformáló értelmiség jelentős részét uraló - meggyőződés alól, miszerint a Ceaușescu-rendszer ideológiája egyfajta anomália volt, amely kizárólag egy őrült diktátor személyes ambícióiból fakadt, és így csakis a „valódi” nemzeti hagyományok meghamisításaként írható le. Tovább folytatva a gondolatmenetet, Boia leszögezi, hogy ebben az értelemben 1989 sem jelent valódi töréspontot - a nemzeti-kommunista kánon kontinuitása lényegében töretlen volt, hisz mind a közoktatás, mind pedig a politikai-kulturális közbeszéd érintetlenül hagyta azokat az alapító mítoszokat, amelyeket még a forradalmi romantika teremtett meg. E kontinuitás Boia szerint jól megfigyelhető példái a dunai fejedelemségeket egyesítő Alexandru Ioan Cuza megítélésében, akit a Ceausescurezsim egyfajta előképnek tekintett, s akinek a kritikátlanul pozitív képe az 1989 utáni tankönyvekben is megmaradt. A cél ezzel együtt nem lehet a nemzeti mitológia „eltörlése”, hiszen minden nemzetnek megvannak a maga mítoszai. Boia szerint a történész feladata inkább bizonyos „kártékony” - a demokráciának ellentmondó és a modernizációt gátló - mítoszok „kiiktatása” lenne. Nem kérdés, „a románok a jövőben is idézni fogják az ősi múltat, s abban, hogy így cselekszenek, nincs is semmi kivetnivaló”. A történészeknek viszont arra kell törekedniük, hogy „behatoljanak az alapítási vagy kontinuitásmítoszok működésének logikájába” és aktualizációjuk folyamataiba, azaz hozzáférjenek egy adott diskurzus „genetikai kódjához” (122. old.). Szerzőnk ennek a programnak a jegyében tekinti át a XIX XX. század román történelemkonstrukcióit, arra koncentrálva, hogyan fonódik össze a politikai legitimáció igénye a történeti diskurzussal, és hogyan emelkedik ki a politikai modernitásra jellemző, kontinuitást hangsúlyozó eszmerendszer. A kötet talán leginnovatívabb részletei a különböző román kulturális hagyományok mélyreható elemzései, melyek azt vizsgálják, hogy az adott ideológiák hogyan formálták a nemzeti mitológiát. Boia így többek között kimutatja a panoptista romantikusliberális történelemkép mitikus vonásait, miközben utal arra a hagyományos értelmezésekben elhanyagolt aspektusra, miszerint éppenhogy nem a történeti kontinuitásban gondolkodó konzervatívok, hanem a közvetlen múlttal szakítani törekvő radikálisok építettek mitikus régmúlt-konstrukciókat. Boia történeti mítoszelméletének egyik igen figyelemre méltó gondolata, hogy rendszerint az hivatkozik inkább a régmúltra, aki gyökeresen szakítani akar a közelmúlttal, hiszen éppen a jövőorientált törekvés dinamikája aktiválja az archaikus régiséget. A forradalmi romantika kulturális modalitásával szembeszegülő junimista iskola elemzésével pedig azt mutatja meg, hogy egyes mitikus konfigurációk lerombolása nem a csak a pozitivisták álomvilágában létező „objektív tényekhez” vezet, hanem újabb, de más karakterű mítoszok születéséhez (48. old.).33 A román kultúrtörténet klasszikusai lényegében elfogadták a junimisták önértelmezését, és ebben az ideológiában szakítást láttak a romantikus mítosszal. Boia azonban igen meggyőzően érvel amellett, hogy e „kritikai fordulat” jelentősége nem a tökéletes demisztifikációs programban volt, hanem abban, hogy a romantikus nacionalizmus klasszikus kánonját a brutális junimista kritika után már nem lehetett „egy az egyben” komolyan venni. Ugyanakkor mindez nem a romatikus hagyomány teljes összeomlását jelentette, sokkal inkább integrációját. Ennek a gondolatmenetnek a része Boia igen kiegyensúlyozott Iorga-értelmezése is, azzal együtt, hogy Iorga életművét lényegében lehetetlenség röviden összefoglalni, s nemcsak azért, mert gigantikus mennyiségű publikációt hagyott maga után, hanem azért is, mert írásaiban az adott politikai helyzettől függően a lehető legváltozatosabb álláspontokat képviselte. Boia konklúziója, miszerint Iorga egyszerre volt nacionalista és européer, az általa vizionált Európa azonban éppenséggel az egymás mellett létező autark nemzetállamok Európája volt - s mint ilyen ma már nem jelenthet releváns kiindulási pontot -, merész kritika, különösen annak fényében, hogy végső soron a román historiográfia majdnem teljesen konszenzuális „kultúrhéroszáról” van szó. Iorga munkásságát