BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)

2002 / 2. szám - PROBLÉMA - Hász-Fehér Katalin: Az ángoly kert és a kínai enciklopédia (Közköltészet 1. Mulattatók Sajtó alá rend. Küllős Imola. Régi Magyar Költők Tára XVIII. század. IV.; Mesterkedők. Antológia. Szerk. Kovács Sándor Iván)

HÁSZ-FEHÉR - MULATTATOK, MESTERKEDŐK „tények” szükségessége körüli vitát emellett gyakran mindkét oldalon a differenciálatlan megfogalmazás, a diszciplínák elmosódó öndefiníciója vagy önreflexiói­nak hiánya okozza. Ennek köszönhetően­­ hangzik el egy pillanatnyilag is zajló kultúratudományos disz­kusszióban­­ minden diszciplináris beszéd „krízisről” szóló beszéd, egymás tárgyterületének és hatóköré­nek a folyamatos megkérdőjelezése, ami állandósított és intézményesített formában gyakran a szakmai identitástudat kizárólagos alapja.­ Megfordítható-e hát a kérdés, lehet-e a teljesség­koncepciónak bármiféle realitása, akár csak a továbbgondolhatóság szintjén? Kétségtelen, hogy a külső és belső szaktudomá­nyos specializálódás, amit Szinnyei még csak ten­denciáiban érzékelt, és ami számára az egység és tel­jesség érdekében volt annyira kívánatos, a további­akban valóban végbement. A gyűjtést és az ún. „kri­­tikátlan rendszerezést” magára vállalta a textológia és a bibliográfia, a különböző szaktudományok pe­dig (szociológia, antropológia, néprajz, természettu­dományok, filozófia stb.) elvégezték vagy nem vé­gezték el, mindenesetre kutatási területükként is­merték el saját történetüket a hozzá tartozó szöve­gekkel együtt. A specializálódásból és a belőle faka­dó kommunikációs nehézségekből kifolyólag ugyan­akkor az egységesítés, a rendszerezés lehetősége egyre nyilvánvalóbban csökkent. Az az irodalomtör­téneti gondolkodás, amely az egység és a teljesség je­gyében jelölte ki szakterületét, éppen az egység és teljesség megteremtésére, az egymástól távolodó, rendszerekbe zárkózó szakterületek eredményeinek és kommunikációjának az összehangolására vált képtelenné. 2. Nagy elbeszélés-elvű diszciplínaértelmezések A forráskutató program, melynek elméleti hátterét a XIX. század második felében a pozitivizmus és a filo­lógia különböző irányzatai alkották, több esetben el­lenzéki szerepet játszott az esztétikai, nemzeti vagy éppen szellemtörténeti előzetes nagy elbeszélésre ala­pozó szaktudományos öndefiníciókkal szemben, amelyek a tudományágak és társadalmi rendszerek feletti, illetve közötti egység megteremthetőségébe, pontosabban felfedezhetőségébe vetett szilárd hiten alapultak. Még akkor is így volt ez, ha a forrásfeltá­rók és adatgyűjtők, mint Szinnyei, lényegében ugyanazon („nemzeti”, „esztétikai”) érveket vonul­tatták fel maguk mellett, és elgondolásuk szerint az ő tevékenységük is egyfajta irodalomtörténeti nagy el­beszélés felé haladt. A különbség az elbeszélésképzés technikájában mutatkozott: Pauler Gyula az 1870-es években a pozitivista történetformálás technikáját több alkalommal is a mozaikkirakás metaforájával ír­ja le. A múlt tényei eszerint szétszórt mozaikkövek, melyek csak együttesen mutathatják majd fel a ben­nük rejlő narratívát. A történésznek tehát nem sza­bad hipotézisekkel kitöltenie az üresen maradt helye­ket, hanem meg kell várnia, amíg megtalálja a hiány­zó részecskéket.­ A cél időbeli és módszertani elodá­zása a pozitivizmus esetében ezért inkább a „kiselbe­­szélések” sorozatát eredményezte, melyeknek - a szintézis időbeli távolsága folytán - nem kellett köz­vetlenül beilleszkedniük egy nagyobb narrációs sé­mába. Szinnyeinél így kerülhettek be legalább az adatgyűjtés kereteibe a magyarországi nem magyar, vagy az esztétikailag be nem mért szerzők. Aminek a forrásfeltáró koncepció ellenszegült, az az előzetes „nagyelbeszélésre” épülő irodalomtörté­net, amely saját tárgyterületét egy előre kidolgozott narrációs séma alapján jelöli ki. A „nagyelbeszélés” fogalmán itt a kötelező érvényű, normatív jellegű mátrixot értem, ahogyan azt Genette és Benveniste, illetve Hayden White a diskurzustól megkülönböz­tetve meghatározta.­ A nagyelbeszélésnek több vál­tozata élt vagy jött létre a XIX. század hetvenes éveitől kezdve, a legmarkánsabb vonulatát azonban az esztétikai szempontokkal ötvözött nemzeti nagy­elbeszélés képezte.­ A nemzeti narratíva elméleti bírálatai ugyanakkor maguk is a szintetikus látásmód jegyében fogantak. Az eredmény csupán az elbeszélés lecserélése, másikkal való helyettesítése lett volna, miközben a nemzeti di­menziótól egyikük sem mert túlságosan eltávolodni. Thienemann Tivadar 1922-ben a pozitivizmus ellen írt szellemtörténeti nagytanulmányában a pauleri és comte-i atomizáló és objektiváló törekvést elmarasz­talva sóhajt fel: „még szerencse, hogy történetirodal­munkban sokkal mélyebben gyökerezik a nemzeti idealizmus, semhogy ez a pozitivista »tárgyilagosság« rajta végleg beteljesedhetett volna.”10 Az imponáló külföldi szakirodalmi tájékozottságot felvonultató Dézsi Lajos 1903-ban csak megengedhetőnek tartót­ nem követelnek meg a beszélőtől."­­ „A diskurzus »szubjektivi­tását« a beszélő »én« explicit vagy implicit jelenléte adja, mely ént »csak a diskurzust folytató személlyel azonosíthatunk«. Ez­zel szemben a »narratíva objektivitását a narrátorra való min­denféle utalás hiánya« hordozza. A diskurzus »narrativizálása« nem jelent mást, fogalmazhatjuk meg Benveniste-tel együtt, mint hogy »többé nincs jelen narrátor«. Az események kronolo­gikus rendben jelennek meg egy történet formájában. Senki sem beszél. Látszólag az események maguk mesélnek.” In: Hayden White: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjá­ban. Ford. Deák Ágnes. AETAS, 1996. 1. szám, 98-118. old.­­ ■ A nemzeti nagy elbeszélés forrásairól, szerkezeti, ideoló­giai és műfaji kérdéseiről lásd Dávidházi Péter: A nemzeti nagy­elbeszélés újjászületése. Alföld, 1998. 2. szám, 61-77. old. A népnemzeti iskolával szemben fellépő kísérletekről. Németh G. Béla: A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában. A kiegyezéstől a századfordulóig. Akadémiai, Bp., 1981. Az ún. „nemzeti irodalomtörténet” is több irányban ága­zott el ezekben az évtizedekben, a nemzeti klasszicizmus kon­cepciójától Beöthy Zsolt tudománymeghatározásáig: az iroda­lomtörténet összefoglalása a „legszorosabb értelemben vett nemzeti irodalmunk fejlődésének, legfőkép magyarságának szempontjából” (A magyar irodalom kistükre. Bp., 1896. 1. old.­­ Előszó); a pozitivista filozófiának, főként Taine miliőelméleté­nek nemzeti szempontú asszimilálásáig (Riedl Frigyes: A ma­gyar irodalom főirányai. Bp.,1896) vagy Bodnár Zsigmond kí­sérletéig, hogy összehozza a „nemzeti” és az „általános" fogal­mát (Bodnár Zsigmond: Irodalomtörténeti szempontok. Fi­gyelő, II, 1877. 321-330. old.). 10 ■ Thienemann Tivadar: A pozitivizmus és a magyar történet­­tudományok. Minerva, 1922.1-3. szám, 1-28. old. Itt: 19. old.

Next