BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 14. (2002)
2002 / 4. szám - SZEMLE - Bárány Tibor: Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék
BUKSZ 2002 emberek nem mondhatnak le az összes történetükről, és hogy a mítoszok történetek, arra következtet, hogy az emberek nem mondhatnak le a mítoszokról (78. old.). Ha a “mítosz” fogalmát a “történet” szinonimájaként használjuk, épp annyira tág kategóriákkal dolgozunk, mint amikor “történetfilozófiai” gyökerűnek tételezünk minden haladáshitet. (Ott sem vezetett jóra, itt sem vezet.) Az viszont már nem is apróság, noha nem kevésbé zavaró, hogy Marquard feltűnően nem hivatkozik azokra a gondolkodókra, akik különben erősen meg tudnák támogatni a gondolatmeneteit. Teljesen érthető, hogy nem vesz tudomást azon ellenfeleiről, akikkel nem a történelemfilozófia irányából keveredhet összetűzésbe: nem jutnak szóhoz a recepcióesztétikával vitában álló posztmodern irányzatok (így a dekonstrukció), és csupán fanyalgó utalásokat kapnak a hermeneutika iránt nem különösképpen érdeklődő analitikus filozófusok, logikai pozitivisták és empiristák, tudományfilozófusok. (A dekonstrukció szerint a nyelv uralhatatlan jelrendszer, és a nyelvhasználat során az énelem állandóan elkülönböződik - ez természetszerűleg nem kompatíbilis a marquardi koncepcióval, amely szerint a történetek hatalommegosztása a szabadság záloga: ha ki vagyunk szolgáltatva a nyelv hatalmának, nem kerekedhetünk a történetek fölébe, kijátszva őket egymás ellen. Ami pedig a kimaradt angolszász irányzatokat illeti, Marquardnak igencsak kapóra jönne például Quine aluldeterminációs tézise. Az természetesen igaz, hogy Marquard kérdéseinek jelentős része az analitikus tradíció számára nem kérdés, vagy nem így kérdés, lásd például Dante történelemfilozófiáját.) Teljesen érthetetlen viszont Kuhn, Feyerabend (őt Miklós Tamás említi, teljes joggal, az utószóban) vagy Hayden White hiánya. Fokozza a zavart, hogy a két relativista tudományfilozófus helyett a szövegek Poppert említik (őt is csak a falszifikáció kapcsán, mint példát a rossz XX. századi jóra magyarázására - 217. old.). A recenzens arra gyanakszik, hogy az angolszász filozófiai tradíciók többé-kevésbé kívül esnek a Marquard által bevilágítani kívánt terepen, amikor viszont még így sem találtunk magyarázatot Wittgenstein feltűnő hiányára. Marquard továbbá nem látszik tudomást venni arról, hogy rejtett módon vitában áll Nietzschével (A törénelem hasznáról és káráról), és talán Walter Benjáminnal (A történelem fogalmáról) is: igaz, hogy a plurális szövegértelmezés csökkenti a “hermeneutikai polgárháborúk” esélyét, de a plurális értelmezés elvi lehetősége mellett is szokás háborút indítani a rivális interpretációk kiszorításáért, ami szintén nem kevés ember pusztulásával jár. A történetek vetélkedése bármelyik pillanatban hatalmi harcba csaphat át, és Marquard józan szabálya, miszerint sohasem szabad hagyni, hogy egy “monomítosz” hatalmába kerítsen, nem javasol megoldást arra az esetre, amikor erőszakkal a “polimítoszok” egyikének elfogadására kényszerítenek. Egy további, már-már triviális ellenvetéssel is érdemes a szerzőt szembesíteni: Marquard filozófiájából hiányzanak a magyarázatok. Sem a filozófiatörténeti narratíván belül nem magyarázza semmi, miért is működik a kompenzáció mechanizmusa, honnan e rejtélyes erő, sem a filozófiai koncepción belül nem találunk választ arra a kérdésre, miért olyan a világ szerkezete, amilyen, miért kell “hüpoleptikusan” kapcsolódnunk a hagyományainkhoz, ha élhető életet akarunk élni, miért olyan az ember antropológiai struktúrája, amilyen. Ez tulajdonképpen Habermas ellenvetése: “A sokféleség, a különbség és a Más dicsérete ma elfogadásra találhat, de egy hangulati helyzet még nem helyettesíti az érveket.” (Jürgen Habermas: Az ész egysége hangjai sokféleségében. In: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Bp., 1994. 331. old.), vagy “Mién kellene meghaladnia a történetfilozófiai gondolkodást - amely mindemellett érvek kialakításán fáradozott - egy elbeszélően előadott, tehát érvektől mentes anti-történelemfilozófiának?” (uo. 20. 11.). Sőt hozzátehetjük, hogy a kellőképp meg nem alapozott kategóriákkal dolgozó, kellőképp alá nem támasztott állításokból összeálló konstrukció maga is kinyilatkoztatásszerűen hat, noha egyebek közt épp emiatt támadta Marquard a történetfilozófiát, mondhatni maga is egy - igaz, álruhás - történetfilozófiát vezet elő. Ezt az ellenvetést Marquard azáltal próbálja súlytalanná tenni, hogy esszéit nem a filozófia, hanem a transzcendentális belletrisztika kategóriájába sorolja: a szövegek retorikai felépítése irrelevánssá teszi az érvek hiányára vonatkozó megjegyzéseket. TRANSZCENDENTÁLIS BELLETRISZTIKA Az ellenújkori, eszkatologikus történelemfilozófiát (és XX. századi változatait), valamint az újkori kompenzációfilozófiát az eddig említetteken túl megkülönbözteti még valami: míg az első a filozófia folyamatos kompetenciavesztését a kompetencia abszolúttá tételével ellensúlyozza, addig az utóbbi a teljes inkompetenciába menekül. A filozófia ugyanis, legalábbis Marquard történeti elbeszélésében szépen elveszíti minden kompetenciáját: elbukik a “szótérológiai”, a technikai, a politikai kihívásokon, és a modern szellemtudományok létrejötte után az “életbölcsesség” meg az emlékezés sem feladata többé. Nem marad más kompetenciája, mint hogy tulajdon inkompetenciáját, így vagy úgy, kompenzálni tudja. (A filozófiatörténet-írás persze még mindig a tágan értett filozófiához tartozik, de Marquard ezt - éppúgy mint a más tudományokkal közös problémák megoldásának feladatát “maradvány kompetenciának” tartja [39-40. old.]). A transzcendentális belletrisztika a teljes inkompetenciához menekülésnek (mint inkompetencia-kompenzációnak) a műfaja. A Marquard-esszék legfőbb jellemzője az irónia, a saját nézetektől való távolságtartás, a humor, a játékosság - érvényre juttatva azt a tételt, mely szerint a “monomitikusság”, azaz az egytörténetűség legnagyobb ellenfelei “a korlátaink provokálta reakciók”, a nevetés és a sírás, amelyek megnyilvánítják a hivatalos képből hiányzót, a kirekesztettet. Marquard felfogása szerint ilyen “korlátaink provokálta válasz” a filozófia is, amennyiben kellően