BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 15. (2003)
2003 / 2. szám - SZEMLE - Kaposi Dávid: Kovács Éva, Vajda Júlia: Mutatkozás. Zsidó identitástörténetek
(133. old.) Péter tehát elhatárolja magát a vallástól, a vallás képzeletbeli rubrikájába ekkor semmi sem kerül, ám később ezt halljuk, amikor a gyerekének körülmetélése kapcsán adódó családi vitát említi: „Ha a gyereket körülmetéltetjük, mármint nem a kórházban, hanem rituálisan, akkor nincs többet csokinyuszi, meg piros tojás, meg óvodai locsolkodás [...] Mert a bébt mila az nem vicc . Ha én mint apa beajánlom a fiamat Isten szövetségébe, akkor az kötelez...” (134. old.) A nem hívő Péter tehát bizonyos esetekben mégis Istenre hivatkozik, jelezvén, hogy identitásához bizony valamiképp a vallásos zsidó lét is hozzá tartozik, hiába tagadja explicite korábban. Vagy később: „...én abszolút nem hiszek, én megrögzött ateista materialista vagyok, nevezzük bárhogy” (134. old.), zárja le ismét a vallási vonalat, majd rögtön hozzáteszi: „...ezzel együtt, nagyon mélyen... zsidónak érzem magam...” (134. old.) Talán a származás alapján? Nem sokkal később anyja esszencialista attitűdjét idézi fel rosszallóan: „Anyámtól megállás nélkül azt hallottam, hogy nehogy sikszét [nem zsidó lány] vegyek el, mert ha egyszer zűr lesz, akkor majd fejedhez vágja, hogy te hülye zsidó.” (135. old.). Másutt viszont tipikus zsidós „pónemről” beszél, mintha valamiképp mégis a származásnak, a zsidós géneknek volna szerepük, majd később megint a korábbiakban elutasított szigorú vallásosság védelmére kel: „Egy barátunk mesélte, hogy összevitatkozott egyszer egy rabbiképzős növendékkel, aki azt mondta, hogy igenis meg kell követelni a hívektől, hogy betartsák a vallás összes szabályát, a szombatot, a kósert. [...] A barátom azt mondta, hogy hülyeség olyan feltételeket állítani, amelyeknek nem tud senki megfelelni, akkor ő azt mondta, hogy inkább legyenek tízen, de az ő gyerekeik viszik majd tovább a vallást... Ma már én is azt gondolom, hogy neki van igaza...” (136. old.) Péter eszerint a vallásosok pártján állna? Ateistaként? Asszimilációpárti? Mégis hisz a zsidós vonásokban? Gúnyolódik a vegyes házasságot ellenző „fajvédőkön”? Nem hisz Istenben? Mégis elképzelhetőnek tartja gyermekét Isten szövetségébe ajánlani? Adhatunk-e a fentiek alapján kizárólagos választ az identitását érintő kérdésekre? A zsidó identitás ily módon a szöveg alakulásának folyamatában létrejövő diszkurzív entitás, és az elmondott élettörténet is csak egy a lehetséges történetek közül. A Mutatkozás dinamikus identitásfogalomban gondolkozik. Ez az identitás nem az interjúalany pszichéjének mélyén szunnyad, felismerésre várva, nem jól definiált kategóriák szerint rendeződik, hanem az interjú közben, az emlékezés folyton változó és változtató folyamatában jön létre, önmagát rendre más és más arccal mutatva. Az emlékezés rekonstruktív volta már évtizedek óta benne van a pszichológiai köztudatban, hogy emlékeink nem az egykor volt objektív valóságot képezik le, Frederic Bartlett 1932-es műve, Az emlékezés (Gondolat, Bp., 1985) óta köztudott. Esetünkben azonban egy másik jelenséggel kell számolnunk (fentebb láthattuk, az objektív múlt milyensége nem tartozik a szerzők érdeklődési körébe), mely a könyv elemzési szempontjaihoz inkább való. Avval tudniillik, hogy a mégoly strukturálatlan elbeszéléseket is meghatározza az interjúkészítő személyes jelenléte és érdeklődésének vélt vagy valós iránya. Jelesül, a szerzőpáros úgy közeledett interjúalanyaihoz, hogy egy zsidó iskolában küldött szét levelet, megkérdezve, hajlandók volnának-e a szülők egy beszélgetésre velük. Ez után jött csak a kérdés, hogy meséljék el élettörténetüket. Nyilvánvaló, és a szerzők ennek tudatában is vannak, ezek után nem „az” élettörténetet kapták meg, hanem, a szituációhoz erősen kötődő diszkurzív terméket. Ettől a ponttól pedig már sorjáznak is a kérdések: mennyiben tekinthető a történet a beszélők kizárólagos szerzeményének? Mennyiben teljes a korábbiakban jelzett, az alanyok számára garantált szabadság? Úgy vélem, itt az ideje rátérni, milyen lehetséges implikációi lehetnek a társadalomtudományokban a nyelvi fordulatnak, mennyiben változtathat a tradicionális metodikán, s milyen mértékben vehető át az identitás-szöveg metaforikusságával együtt - az irodalomtudomány értelmező technikája. Hayden White-ot idézve jelzik a szerzők a saját álláspontjukat: „Az élettörténeti narratívák, akárcsak bármely más történelmi dokumentum, valójában ugyanolyan homályosak, mint azok a szövegek, amelyeket irodalomkritikusok elemeznek.” (19. old.) Érthető, ha a szövegek elemzésekor Kovács Éva és Vajda Júlia inkább az irodalomtudomány interpretatív elemző technikája, mint a társadalomtudományok hagyományos módszerei felé fordul. Azt gondolom azonban, ennek a narratív-hermeneutikai fordulatnak bizonyos kérdésekkel feltétlenül szembesítenie kell a kutatókat. S ahogy a korábbiakban a módszertani különbségek mögött ember- és világképbeli differenciákat feltételeztem, úgy a szigorúan módszertani jellegűnek látszó problémák e ponton morális jellegű kérdésekbe torkollhatnak. Nem tekinthetünk el ugyanis attól a különbségtől, hogy míg az írók szövegeiket a publikálással eltávolítják maguktól, s (talán éppen ezért) a jelenkori irodalmi konszenzus szerint egy írónak saját műve értelmezésével kapcsolatban nincs kitüntetett hangja - azaz elképzelhető, hogy egy szerző véleményével szemben, hangozzék bármily furcsán, állhat egy olyan vélemény (például kritikusi), amely különösebb gond nélkül érvelhet is az auktor ellen -, addig az erősen kétséges, hogy ugyanez megtörténhet-e egy interjúalannyal. „Félreértheti-e” ő is a saját történetét? Nincs-e kitüntetett szerepe a beszélő alanynak saját történetének értelmezésekor? Lehet-e olyan értelmezésekre jutni, amelyeket ő esetleg ellenezne? Egyáltalán: kizárható-e az értelmezés folyamatából a szöveg (társ)szerzője, az a (társ) szerző, akinek a produkció idején a lehető legnagyobb szabadságot igyekeztük nyújtani? Illetve, a másik oldalról, a „szöveg” szerzőjének lehet-e teljes autoritása az értelmezésben? Kizárólag az ő értelmezése volna az „igaz” értelmezés? Világos, hogy e kérdések mindössze puhatolódzó jellegűek, ám véleményem szerint egy mindenkori interpretatív társadalomtudománynak valamilyen módon fel kell tennie őket. Most csak annyit állapítok