BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 17. (2005)
2005 / 1. szám - BÍRÁLAT - Szécsényi Endre: Tapintható-e a múlt? (Frank R. Ankersmit A történelmi tapasztalat)
SZÉCSÉNYI - ANKERSMIT Előadónk végül igyekszik összefűzni az eddig felvetett három szálat, a Guardi-festménnyel példázott tapasztalatot, a kanti fenségest és az arisztotelészi tapintást, hogy segítségükkel megalkossa a történelmi tapasztalat „pszichológiáját”. Szerinte mindháromban közös valami, ami „a nyelv, elmélet, szöveg, elbeszélés, ’hatástörténet’, az értelem kategóriái stb. által kodifikált valóságérzékelésünktől” eltér (85-86. old.). Kiderül, amire már utaltam fentebb, hogy „a fenséges kanti elképzelése és a történelmi tapasztalat mibenléte egyaránt megvilágítható a tapintás arisztotelészi elméletének segítségével” (89. old.), a tapintás a közös gyökér. Ebből már világos számára, miért kevéssé alkalmazható a fenséges fogalma a történelmi tapasztalat megragadására, mindazonáltal azt igyekszik beláttatni, hogy az arisztotelészi elmélet a kanti fenségesre „emlékeztet erősen” (92-93. old.). Nem ismertetem e kissé homályos és erőszakolt összevetést, amelynek tétje a ragaszkodás a fenséges esztétikai fogalmához. Egyik kritikusa, Chris Lorenz írja róla és Hayden White-ról: „a történetfilozófia a közelmúltban a tudomány- és társadalomfilozófiától a művészetfilozófia, retorika és esztétika felé sodródott el”,37 s a két szerzőt, különbségeik ellenére, egyaránt a „metaforikus narrativizmus” képviselőjének nevezi. S valóban, talán ebből a teljesen magáévá tett esztétizálási igényből - hiszen a leírások és magyarázatok helyett a műalkotás mintájára elgondolt „reprezentációban” látja a történetírás alapját, amely megelőz minden értelmezést is - érthető, miért éppen a fenséges az a történelmi tapasztalat, amelyre támaszkodva meg szeretné újítani a narrativista történeti diskurzust, miért ragaszkodik ehhez a fogalomhoz minden ésszerű határon túl is. White híres tanulmányában olvassuk: „a szaktudomány az írott történelmet a szép kategóriájának rendelte alá, a fenséges kategóriáját pedig elnyomta.”39 Ankersmit tehát megpróbálja felszabadítani. Balogh Tamás is joggal hívja fel a figyelmet arra (115-117 old.), hogy Ankersmit később finomít álláspontján, egy kicsit „domesztikálja” - ha szabad White kifejezésével élnem. A fenséges autentikus tapasztalata és a szépség elsajátító nyelve közötti éles megkülönböztetés eltűnni látszik akkor, amikor előadónk kedvenc Huizingáját éppen azért dicséri, mert A középkor alkonyában „a történelmi tapasztalat közvetlenségét [...] maga a szöveg állítja elő”,40 azaz Huizinga személyesen szenvedélyes és poétikus nyelve. A múlt itt kifejtett történelmi tapasztalata eléggé konstruáltnak és kulturálisan kötöttnek tűnik (emlékezhetünk arra is, hogy Kant szerint a fenséges több kultúrát igényel), talán nem véletlen, hogy csak kiváló történészek számoltak be ilyen ritka élményükről. Az, hogy Ankersmit az esztétikai tapasztalattal való analógiát jelzi minduntalan, White hatásának tulajdonítható, ám akkor is reflektálhatna arra, hogy az esztétikai tapasztalat mindkettőjük által felhasznált (alapvetően schilleri) koncepciója is korhoz kötött, s ezért kontextualizálást igényelne. Az biztos, hogy sem a XVIII. századi ízléselméletek, sem, mondjuk, Lyotard fenséges értelmezése nem illeszkedik ehhez a koncepcióhoz,41 így aztán kívül is esnek Ankersmit látókörén. Mindenesetre érdekes eredményre vezet, ha az előadás végén emlegetett három metaforát, a látásét, a hallásét és a tapintásét a fenségesre vonatkoztatjuk. A látás és a képzelőerő, illetve mindkettő kudarca Burke-től Kanton át Lyotard-ig a fenséges meghatározó modellje. Létezik egy nem képi, a hallhatóval és/vagy a zenével kapcsolatos hagyomány is, amely (itt is) Burke, továbbá Schopenhauer, Nietzsche vagy Heidegger nevéhez köthető. Nem tudok olyan tradícióról, amely a tapintáshoz kapcsolná a fenségest - ettől Ankers mit még teremthetne ilyet, de a jelen vállalkozás eléggé erőtlen kísérletnek látszik. S végül muszáj szót ejtenem legalább még egy súlyos hiányérzetemről. A számos tematikai átfedés ellenére Jean-Franpois Lyotard-ról nem esik szó az előadásban. Ahogy már a disszertációban sem vagy a majd húsz évvel későbbi Political Representationben sem. Ankersmit eddig kezembe került angol nyelvű könyvei alapján azt látom, másutt is keveset emlegeti, akkor is inkább közhelyes általánossággal mint A posztmodern állapot szerzőjét, aki elutasította a felvilágosodás kora óta elterjedt lineáris történelem-felfogás „meta-elbeszélését”.42 vagy legfeljebb ugyanezen kötet szerzőjeként megbírálja három oldalon egy másik tanulmányban.43 A Historical Representationbm - amely szintén jórészt korábbi, ez éppen 1995 és 1999 közötti, tanulmányainak gyűjteménye - már csak mint „Francois Lyotard” szerepel szegény - két említés erejéig. Ugyanennyit érdemelt ki a - számomra legalábbis - legérdekesebb, Aesthetic Politics: Political Philosophy Beyond Fact and Value 44 című könyvében is. Sokatmondó hiány. Pedig előadása megírásának idején Ankersmit előtt ismert lehetett (volna) Lyotard-tól mind a Le différend (1983) és az annak Kanttal foglalkozó eszmefuttatásait folytató és éppen a kanti fenséges és a történelem megtapasztalásának összefüggését tárgyaló L’enthousiasme: La critique kantienne de l’histoire (1986), mind a fenséges fogalmának elemzése az 1991-es Legons sur VAnalytique du sublime (Kant, Critique de la faculté de juger, §§ 23-29) című műben. A történelmi tapasztalat sokszor emlegetett „közvetlensége” mint az idődimenzió kihagyása, a fenséges vagy éppen a sensus communis fogalma kapcsán Lyotard-tól a L’inhumain: Causeries sur le temps (1988) is tartalmaz érdekes fejtegetéseket. Nem ez a megfelelő hely az elmaradt vonatkoztatások pótlására, ezért csak egyetlen megjegyzést teszek. Lyotard arról beszél, hogy a lelkesültségnek, amely a fenséges fájdalmas és végletes pátosza, kanti értelemben etikai érvényessége nincs, van viszont esztétikai: a „valódi elragadtatottság - írja Kant - csakis valami eszményinek szólhat, éspedig a tisztán morálisnak, amilyen a jogfogalom”, amelynek védelmében a forradalmárok felléptek, legalábbis ők így gondolták.45 27