BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)
2006 / 3. szám - BÍRÁLAT - Bolgár Dániel: Népből nemzet, történészből szónok (Erős Vilmos: Asszimiláció és retorika. Szabó István "A magyar asszimiláció" című munkájának rekonstrukciója)
BOLGÁR - ERŐS szemléli” őket. Gyáni Gábor szóban forgó írásában azonban semmilyen érdeklődést nem mutat Szabónak az asszimilációval szembeni attitűdje iránt, az objektivitás mércéjének sem kívánja beállítani munkáit, sőt még kutatásainak eredményei sem érdeklik. Csakis módszere és fogalmai, méghozzá mindenekelőtt a mesterséges (tehát állami, politikai) és a természetes (azaz voltaképp társadalmi, a mindennapokban zajló) asszimiláció megkülönböztetése, ami nézete szerint megnyitotta az utat az asszimiláció társadalomtörténeti tárgyalása előtt. De mit ér maga a leleplezés? Egyáltalán mit jelent az, hogy Szabó művei retorikusak? Egy pillanatra fogadjuk el azon hagyományos történészi értelmezést, amelyik a retorikusságot valamilyen rossz, megengedhetetlen dolognak tekinti, annál is inkább, mivel úgy tetszik, Erős többnyire ilyesformán gondolkodik róla.23 Ez, ugyebár, azt takarná, hogy a historikus ahelyett, hogy betartaná a tárgyilagos kutatás szabályait, szónoki fogásokat vet be, hogy az általa már előzetesen helyesnek tételezett eredményre jusson. Ha így értjük a retorikusságot, akkor Erős érvelésének két hibája is van. Egyrészt nyilvánvaló ugyanis, hogy ebben az esetben nem elegendő csak az eredményeket ismertetni, vagy éppen egy másik, ellenkező eredményre jutó tanulmányt felhozni (ahogyan Erős Kristó Gyula egyik írását felvonultatja Szabó azon következtetésével szemben, hogy a honfoglalás idején nem voltak a Kárpát-medencében jelentős szláv tömegek). Ezekből ugyanis még nem következhet, hogy az eredményeket nem egy teljesen objektív kutatás során nyerte a szerző. Erősnek azt is meg kellene mutatnia, hol bicsaklik meg az empirikus vizsgálat, és hol lép be Szabó képzelete. Másrészt viszont Erőst az eredmények ismertetésében is pontatlannak érzem, és ha kiigazítjuk, akkor kiderül, hogy Szabó következtetései korántsem illeszkednek olyan maradéktalanul feltételezett prekoncepciójához, sőt munkája inkább bátor és többé-kevésbé következetes szembenézés a magára vállalt irányzat, a népiségtörténet egy komoly buktatójával. Idéztük már Erős Vilmos szavait arról, hogy mit gondolt Szabó a XIX. századi asszimilációról: ekkor jelentékeny volt a beolvadási mozgalom (különösen a városokban), ám ez csak mesterséges, tehát nem igazi, felületes asszimiláció volt, így érthető, hogy az első világháború utáni korszakban ezek az „asszimiláltak” feladták pusztán nyelvi magyarságukat, a magyar népi alkat újra csak érintetlen maradt. Szabó azonban mást mond. Valóban jelentékenynek nevezi a XIX. századi asszimilációt, amely szinte kirekesztőleg a városi társadalom sajátos természetéből veszi eredetét, csakhogy ezt a városi asszimilációt Szabó egyáltalán nem a mesterséges asszimilációhoz sorolja. Erőst nyilván az téveszti meg, hogy Szabó a XIX. századot a mesterséges asszimiláció korának nevezi, és a városi beolvadás pontosan ekkorra esik. Ám, mint mondja, „amikor Magyarország történetében az 1790. év óta eltelt kort a mesterséges asszimiláció korának nevezzük, nem azt fejezzük ki, hogy az ebben a korban végbement asszimiláció mesterséges úton előidézett asszimiláció volt, hanem csupán azt, hogy míg előzőleg a magyar asszimiláció - mind a magyarság oldalán, mind vele szemben - csak a természetes fejlődés eredménye volt, 1790 óta számolnunk kell mesterséges tényezők szerepével is” (33. old.). Amikor pedig a városi asszimilációt mutatja be, egyetlen szóval sem állítja, hogy az mesterséges lenne, hanem éppen azt mondja, hogy „a városok a maguk népességtömegével, mozgékony iparos, kereskedő és szellemi rétegével, a kölcsönös társadalmi hatásokra a falunál készebb életformájával az asszimilációnak más helyeken is rendszerint gócpontjai szoktak lenni, a modern városok pedig nyitott kapuikkal és messze sugárzó vonzó hatásukkal valóságos keverő medencék, melyekben a népi kiegyenlítődés hatékony tényezői működnek” (61. old.). Ha figyelmesen olvassuk a szövegrészt, a természetes asszimiláció több faktorára ismerhetünk rá: az életmódra, az életformára, a népek elhelyezkedésének tagoltságára és a tömeg asszimilációs nyomóerejére. Ráadásul Szabó látványosan elválasztja egymástól a XIX. századi városi és mesterséges asszimilációt, hisz külön pontban tárgyalja őket, és arra sincs utalás, hogy a háború utáni népi visszarendeződés kifejezetten a városok által asszimiláltakat érintené. Igaz, később szóba kerül a városok iskolaközponti szerepe is, de akkor is az iskoláról és nem az iskolapolitikáról van szó. Ha tehát értelmezésünk helyes, akkor mégis volt számottevő természetes asszimiláció a magyar etnikum történetében, azaz Szabó végül beismeri, hogy (a különben szerintem is létező) reménye nem igazolódott: a népi nemzet nem állandó tényezője a történelem folyásának.24 Ennek fényében sokkal hatásosabbnak tűnik számomra egy olyan értelmezést adni A magyar asszimiláció című cikkről, mely nem egyszerűen azt hangsúlyozza, hogy az a Volksgeschichte és a népiségtörténet népi nemzet fogalmát használja, hanem hogy éppen annak érvényességét teszteli. Mályusz programja ugyanis tartalmaz két ütköző fogalmat: a nép vagy kifejlett formájában a népi nemzet koncepcióját az egyik oldalon (mely kétségkívül a vérségi leszármazási egyöntetűséget tekinti a közösség cementjének), az asszimilációét a másikon, hiszen Mályusz már a kezdetkor par excellence népiségtörténeti témának kiáltja ki a népiség „más népek beolvadásával bekövetkező [...] változásait”.25 Márpedig a nép vérségi leszármazási egysége értelemszerűen megbomlik, ha közben más népeket asszimilál. Szabó ezzel az ellentmondással a következőképpen néz szembe: időlegesen fogalmilag megkettőzi a népi nemzetet, azaz megalkot egy teljességgel történelem nélküli, mert időben változatlan, tisztán - saját kifejezését használva - vérségit, valamint egy attól - konceptuálisan - tökéletesen elszakadó tudatit, melyet az asszimiláció jelensége folyamatosan újradefiniál. Szabó tehát az asszimiláció történetét kívánja feltárni, hogy végül a kapott képletet összevethesse a vérségi kötelék