BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)

2006 / 3. szám - BÍRÁLAT - Bolgár Dániel: Népből nemzet, történészből szónok (Erős Vilmos: Asszimiláció és retorika. Szabó István "A magyar asszimiláció" című munkájának rekonstrukciója)

BOLGÁR - ERŐS szemléli” őket. Gyáni Gábor szóban forgó írásában azonban semmilyen érdeklődést nem mutat Szabó­nak az asszimilációval szembeni attitűdje iránt, az ob­jektivitás mércéjének sem kívánja beállítani munkáit, sőt még kutatásainak eredményei sem érdeklik. Csakis módszere és fogalmai, méghozzá mindenek­előtt a mesterséges (tehát állami, politikai) és a ter­mészetes (azaz voltaképp társadalmi, a mindenna­pokban zajló) asszimiláció megkülönböztetése, ami nézete szerint megnyitotta az utat az asszimiláció tár­sadalomtörténeti tárgyalása előtt. De mit ér maga a leleplezés? Egyáltalán mit jelent az, hogy Szabó művei retorikusak? Egy pillanatra fo­gadjuk el azon hagyományos történészi értelmezést, amelyik a retorikusságot valamilyen rossz, megen­gedhetetlen dolognak tekinti, annál is inkább, mivel úgy tetszik, Erős többnyire ilyesformán gondolkodik róla.23 Ez, ugyebár, azt takarná, hogy a historikus ahelyett, hogy betartaná a tárgyilagos kutatás szabá­lyait, szónoki fogásokat vet be, hogy az általa már előzetesen helyesnek tételezett eredményre jusson. Ha így értjük a retorikusságot, akkor Erős érvelésé­nek két hibája is van. Egyrészt nyilvánvaló ugyanis, hogy ebben az eset­ben nem elegendő csak az eredményeket ismertetni, vagy éppen egy másik, ellenkező eredményre jutó ta­nulmányt felhozni (ahogyan Erős Kristó Gyula egyik írását felvonultatja Szabó azon következtetésével szemben, hogy a honfoglalás idején nem voltak a Kárpát-medencében jelentős szláv tömegek). Ezekből ugyanis még nem következhet, hogy az ered­ményeket nem egy teljesen objektív kutatás során nyerte a szerző. Erősnek azt is meg kellene mutatnia, hol bicsaklik meg az empirikus vizsgálat, és hol lép be Szabó képzelete. Másrészt viszont Erőst az eredmények ismertetésé­ben is pontatlannak érzem, és ha kiigazítjuk, akkor ki­derül, hogy Szabó következtetései korántsem illesz­kednek olyan maradéktalanul feltételezett prekoncep­ciójához, sőt munkája inkább bátor és többé-kevésbé következetes szembenézés a magára vállalt irányzat, a népiségtörténet egy komoly buktatójával. Idéztük már Erős Vilmos szavait arról, hogy mit gondolt Szabó a XIX. századi asszimilációról: ekkor jelentékeny volt a beolvadási mozgalom (különösen a városokban), ám ez csak mesterséges, tehát nem igazi, felületes asszi­miláció volt, így érthető, hogy az első világháború utá­ni korszakban ezek az „asszimiláltak” feladták pusz­tán nyelvi magyarságukat, a magyar népi alkat újra csak érintetlen maradt. Szabó azonban mást mond. Valóban jelentékenynek nevezi a XIX. századi asszi­milációt, amely szinte kirekesztőleg a városi társada­lom sajátos természetéből veszi eredetét, csakhogy ezt a városi asszimilációt Szabó egyáltalán nem a mester­séges asszimilációhoz sorolja. Erőst nyilván az tévesz­ti meg, hogy Szabó a XIX. századot a mesterséges asszimiláció korának nevezi, és a városi beolvadás pontosan ekkorra esik. Ám, mint mondja, „amikor Magyarország történetében az 1790. év óta eltelt kort a mesterséges asszimiláció korának nevezzük, nem azt fejezzük ki, hogy az ebben a korban végbement asszi­miláció mesterséges úton előidézett asszimiláció volt, hanem csupán azt, hogy míg előzőleg a magyar asszi­miláció - mind a magyarság oldalán, mind vele szem­ben - csak a természetes fejlődés eredménye volt, 1790 óta számolnunk kell mesterséges tényezők sze­repével is” (33. old.). Amikor pedig a városi asszimi­lációt mutatja be, egyetlen szóval sem állítja, hogy az mesterséges lenne, hanem éppen azt mondja, hogy „a városok a maguk népességtömegével, mozgékony ipa­ros, kereskedő és szellemi rétegével, a kölcsönös tár­sadalmi hatásokra a falunál készebb életformájával az asszimilációnak más helyeken is rendszerint gócpont­jai szoktak lenni, a modern városok pedig nyitott ka­puikkal és messze sugárzó vonzó hatásukkal valóságos keverő medencék, melyekben a népi kiegyenlítődés hatékony tényezői működnek” (61. old.). Ha figyel­mesen olvassuk a szövegrészt, a természetes asszimi­láció több faktorára ismerhetünk rá: az életmódra, az életformára, a népek elhelyezkedésének tagoltságára és a tömeg asszimilációs nyomóerejére. Ráadásul Szabó látványosan elválasztja egymástól a XIX. száza­di városi és mesterséges asszimilációt, hisz külön pontban tárgyalja őket, és arra sincs utalás, hogy a há­ború utáni népi visszarendeződés kifejezetten a váro­sok által asszimiláltakat érintené. Igaz, később szóba kerül a városok iskolaközponti szerepe is, de akkor is az iskoláról és nem az iskolapolitikáról van szó. Ha te­hát értelmezésünk helyes, akkor mégis volt számot­tevő természetes asszimiláció a magyar etnikum tör­ténetében, azaz Szabó végül beismeri, hogy (a külön­ben szerintem is létező) reménye nem igazolódott: a népi nemzet nem állandó tényezője a történelem fo­lyásának.24 Ennek fényében sokkal hatásosabbnak tűnik szá­momra egy olyan értelmezést adni A magyar asszimilá­ció című cikkről, mely nem egyszerűen azt hangsúlyoz­za, hogy az a Volksgeschichte és a népiségtörténet népi nemzet fogalmát használja, hanem hogy éppen annak érvényességét teszteli. Mályusz programja ugyanis tar­talmaz két ütköző fogalmat: a nép vagy kifejlett formá­jában a népi nemzet koncepcióját az egyik oldalon (mely kétségkívül a vérségi leszármazási egyöntetűsé­get tekinti a közösség cementjének), az asszimilációét a másikon, hiszen Mályusz már a kezdetkor par excellence népiségtörténeti témának kiáltja ki a népiség „más né­pek beolvadásával bekövetkező [...] változásait”.25 Márpedig a nép vérségi leszármazási egysége értelem­szerűen megbomlik, ha közben más népeket asszimi­lál. Szabó ezzel az ellentmondással a következőképpen néz szembe: időlegesen fogalmilag megkettőzi a népi nemzetet, azaz megalkot egy teljességgel történelem nélküli, mert időben változatlan, tisztán - saját kifeje­zését használva - vérségit, valamint egy attól - koncep­tuálisan - tökéletesen elszakadó tudatit, melyet az asszimiláció jelensége folyamatosan újradefiniál. Szabó tehát az asszimiláció történetét kívánja feltárni, hogy végül a kapott képletet összevethesse a vérségi kötelék

Next