BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)
2006 / 3. szám - BÍRÁLAT - Tófalvy Tamás: Életszerű jelentések (Jerome Bruner: Valóságos elmék, lehetséges világok)
TÓFALVY - BRUNER tását, hogy a tudományos eredmények létrehozásának és megalkotásának folyamatában egyaránt szerepet játszik a paradigmatikus és az intuitív (vagy heurisztikus) gondolkodás,10 olyannyira, hogy hozzájárulásukat a „közös” eredményhez nem lehet sem diszkréten, sem arányaiban elkülöníteni.11 Mindezen elképzeléseket A gondolkodás két formája megjelenése után tíz évvel már egy (immár narratívnak is nevezett) narratív keretben gondolta és fogalmazta újra Bruner.12 A tudomány narratívumai c. írása az egyik legmeggyőzőbb, legizgalmasabb elemzése annak a folyamatnak, amelyet a tudományos eredmények „megalkotása,” kidolgozása és (újra)megértése, valamint továbbadása és tanítása hoz létre. A tudományszociológiai kutatásokból is ismerős konstrukciós folyamatokat pszichológiai és narratív keretben mutatja be, felismeri pedagógiai relevanciájukat, és programot is javasol e tudás gyakorlati alkalmazására, azaz itt valójában a narratív és a paradigmatikus gondolkodás egylényegűségét, közös eredőjét szemlélteti. Mint írja: „A tudomány folyamata narratív.”13 A gondolkodás két formájában viszont Bruner a narratívum három olyan sajátosságát sorolja fel, ami elválasztja azt a paradigmatikus közlésformától: az előfeltevést, a szubjektivizálást és a többszörös perspektívát. Ám a részletes kifejtés során kiderül, hogy ezek nem feltétlenül az elbeszélés (illetve a diskurzus) egyedi módját jellemzik, hanem csupán egyes működéseit, funkcióit. Az előfeltevésről szólva ezt maga sem tagadja: „Visszatérve a paradigmatikus és narratív gondolkodásmód kezdeti tárgyalásához, kétségtelen, hogy mindkettő az előfeltevéseket aknázza ki, ha másért nem, hát a tömörség kedvéért.” (33. old.) A két mód különbözőségéért Bruner szerint az előfeltevések eltérő használata a felelős, hogy másképpen fogadjuk az irodalmi vagy a tudományos előfeltevéseket. Bár ez kétségkívül így van, úgy tűnik, ismét inkább pragmatikai és mennyiségi, mintsem esszenciális és minőségi különbségekről van szó valójában.14 Ugyanez mondható el a szubjektivizálás elvéről is, amit Bruner a Todorovtól kölcsönzött nyelvi transzformációk alkalmazásával demonstrál egy irodalminak (James Joyce: Agyag) és egy antropológiainak, tehát tudományosnak (Martha Weigel Brothers of Light, Brothers of Blood c. könyvének egy fejezete) tartott szöveg komparatív elemzésében. Todorov transzformációi a propozicionális attitűdökhöz hasonló nyelvi keretet adnak az egyszerű tényleírásoknak, így az x bűncselekményt követ el állításból a különféle transzformációk során elő lehet állítani az x úgy véli, hogy elkövette..., x örült, hogy elkövette... típusú, immár szubjektivizált kijelentéseket. Elismerve, hogy „ez messze a legegyszerűbb szószámlálás” (35. old.), Bruner arra az eredményre jut, hogy az Agyagban mintegy négyszer annyi transzformáció található, mint Martha Weigel szövegében. Viszont mindkét írásban vannak transzformációk, ami azt jelzi, hogy hasonló elvek működtetik az elbeszélést, csupán a hangsúlyok mások. Továbbá, ha e példában Weigel képviseli „a” paradigmatikus és Joyce „a” narratív módot, akkor igencsak nehéz helyzetbe kerülnénk, ha egy következő lépésben Weigel szövegét egy Kantvagy Weber-szemelvénnyel hasonlítanánk össze. Az arányok (valószínűleg) ismét felborulnának, jelezvén, hogy nem lehet gyökeresen eltérő működésekről beszélni ott, ahol gyakorlatilag a kontextus határozza meg az aktuális mód használatát és megítélését. A tudományos nyelv szociológiailag és pszichológiailag is sokrétűen beágyazott természete mellett pedig szintén megkerülhetetlen a tudomány történeti vetülete, és ezzel a történeti elbeszélések szükségszerűen konstruált és konstruáló jellege:15 a tudományos tudás (mint minden tudás) szükségszerűen történeti, és ezért elválaszthatatlan a hagyományozódás narratív dinamikájától. Ahogy a tudomány nyelve sem feltétlenül mentes az akár todorovi, akár más jellegű figuratív transzformációktól vagy a logikus kódrendszertől hagyományosan távol állónak tartott metaforáktól16 (és ez különösen igaz a humán és társadalomtudományokra), úgy a történeti dimenzióban még nagyobb szerepet kapnak mindezen transzformációk. Végezetül: a logikai műveletek nem feltétlenül más természetűek a paradigmatikus és narratív szerveződésűnek tartott közlésmódokban. Bár egy érvelésnek nem kell mindenképpen életszerűségéről meggyőznie a hallgatót, egy elbeszélés nagyon is törekedhet logikai igazságának minél hitelesebb bemutatására. A „két logika” átfedheti egymást, a legtöbb igazság egyben életszerű is, még akkor is, ha nem minden életszerű konstrukció igaz (és fordítva), és erre éppen hétköznapi beszédmódjaink, élethelyzeteink adnak napról napra bizonyítékot. Úgy gondolom, Bruner narratív dualizmusának érdekességét elsősorban az általa befolyásolt szemléletekkel való viszonya adja: ez pedig a jelentés különböző konstruktivista és pszichológiai értelmezései köré szerveződő irányzatok és viták kontextusában rajzolódhat ki a legélesebben. A KONSTRUKTIVIZMUS KÉT FORMÁJA A konstruktivizmus (vagy konstrukcionizmus) konstruáltnak, azaz megalkotottnak tartja az emberi élményvilágot, szemben az adott jellegeket és készségeket feltételező (például a kartéziánus) ismeretelméletekkel. Sokszor azonban nem egyértelmű, mekkora különbség van az egyes konstruktivista irányzatok között abban, hogy hol vonják meg e konstrukció elméleti határait, hatókörét, s hogy pontosan minek tulajdonítják az emberi természet megkonstruáltságát. E különbségek jelentősek, mert akár ellenfelekként is szembefordíthatják egymással az egyes konstruktivista iskolák képviselőit. A „konstruktivizmus” mint a megismerést, a kulturális és társas életet egy folyamatosan változó, önmagát formáló rendszerként értelmező intellektuális alakzat természetesen nem új találmány. Előzményei már a XIX-XX. század fordulóján megjelentek,17 de