BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)
2006 / 4. szám - SZEMLE - Kovai Melinda: Erdélyi Ildikó: Tér és Tükör. Mindennapi kísérteteink
szabályai, ilyen például a narratológia, a kognitív tudomány vagy az „evolúciós” tudományok. Léteznek olyan területek is, amelyek köré csak most épülnek határjelzők, viszonylagos szabadságukat nem is olyan régen „magyarul” a studies szóval jeleztük (gender studies, cultural studies stb.). Erdélyi Ildikó tanulmánykötete valóban különös: a tanulmányok nem sértik a tudományok határait, ugyanakkor nem maradnak a határokon belül vagy kívül, és nem is a transz- vagy interdiszciplináris területekre épülnek. E különösség annak a ténynek az ismeretében sem magától értetődő, hogy a szerző pszichoanalitikus terapeuta és tudományos kutató is egyben. KÖSZÖNŐ VISZONYOK A „pszichoterápia tere” bizonyos értelemben találkahely. Egyfelől autonóm, önálló nyelvvel és intézményekkel, másfelől több mint százéves története során módosulásai a pszichológia, a bölcsészet- és társadalomtudományok nagy paradigmaváltásait követték. Mégis, mintha az utóbbi évtizedekben mint „klinikum” az orvosi rendelők, kórházak falai mögé költözne, kvázi-orvostudományként őrzi belső rendjét, távol tartva azokat a területeket, amelyekkel éppen a pszichoterápiás tér sajátos „humán” jellege miatt érintkezett, illetve amelyek éppen emiatt jelentek meg terepén mint érdeklődők (lásd Heidegger, Ricoeur, Habermas, Hayden White, Foucault és mások pszichoterápiával foglalkozó írásait). A pszichoterápia tehát számos kutatást inspirált, ettől a határok még állnak, sőt talán éppen ettől áthatolhatatlanabbak, mint valaha, amióta létezik a pszichoanalízis. Szabadjára engedve társadalomtudományos fantáziánkat, képzeljünk el egy vizsgálatot, amely Serge Moscovici francia szociálpszichológus klasszikus kutatása (A szociális reprezentációk elmélete. In: Serge Moscovici: Társadalom-lélektan. Osiris, Bp., 2002. 210-290. old.) nyomán a „pszichoanalízis szociális reprezentációira” irányul. Annyit változtatnánk az eredeti vizsgálaton, hogy a „populáció” nem hétköznapi emberekből állna, hanem a fentebb idézett könyvespolcok tartalmának létrehozóiból és használóiból. Talán elegendő lenne egyszerű tartalomelemzéssel olvasni a kortárs klinikai pszichoanalitikus szakirodalmat és - mondjuk - a kortárs társadalomtudományi szakirodalmat ahhoz, hogy értelmezhető eredményeket kapjunk. A két oldal neveinek vagy fogalmainak keveredéséről nincs mentális reprezentációm, másképpen szólva az a benyomásom, hogy a pszichoanalízis két, egymással nem érintkező diskurzust működtet. Vizsgálat hiányában még mindig fantáziánkra hagyatkozva, amennyiben csak a neveket (a leggyakrabban hivatkozott szerzőket) számolnánk meg, „kortárs klinikai” oldalon Peter Fónagy, Mary Target, Daniel Stern, D. W.Winnicott (ők egészen biztosan); „kortárs társadalomtudományi” oldalon Freud, Lacan, Julia Kristeva, Foucault (ők egészen biztosan). E képzeletbeli vizsgálatban szembetűnő, hogy „klinikai” oldalon Freud „nem egészen biztosan” jelenik meg, e terepen a diskurzus alapító atyja már nem tartozik a leggyakrabban hivatkozott szerzők közé (mivel vizsgálati eredményeink valójában nincsenek, csak annyit állítunk, hogy nem „kötelezően” hivatkozott szerző), valamint szembetűnő, hogy a nevekben, az egyetlen „gyanús” Freudét leszámítva, nincs átfedés. És feltehetően ugyanez állítható arról is, hogyan használja a két oldal konszenzuális fogalmait, például „korai kötődés”, „tárgykapcsolat”, „szellérzet”, „vitalitásaffektus”, „reprezentációs mentális modell” a klinikai oldalon; „gender”, „diskurzus”, „logocentrizmus”, „narrativitás”, „performativitás” a társadalomtudományi oldalon. Noha tudjuk, hogy Freud óta az „individuálpszichológia egyszersmind szociálpszichológia is” (Sigmund Freud: Tömegpszichológia és én-analízis, In: uő: Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Cserépfalvi, Bp., 1995. 187. old.), képzeletbeli vizsgálatunk mégis arra enged következtetni, hogy az „individuálpszichológia” ma már nem csak a pszichoanalízist jelenti (a terápiás irányzatokat tekintve sem), vagy ha mégis, akkor ez az individuálpszichológiának nevezett pszichoanalízis köszönő viszonyban sincs a társadalomtudományokkal. A kortárs klinikai pszichoanalízis teóriáit ritkán alkalmazzák a társadalmi, kulturális jelenségek vizsgálatában (pedig lehetne). És viszont: a „szociálpszichológia” ma már kevéssé jelent pszichoanalízist (inkább kognitív pszichológiai irányultságú, kísérleti szociálpszichológiát), de a pszichoanalízis által inspirált „szociálpszichológia” (vagy inkább társadalomtudomány) sem köszön be a rendelőkbe. A klinikai pszichoanalízis ritkán reflektál a „pszichoanalitikus” ihletésű társadalomelméletekre (pl. a gender, a hatalom, a diskurzus kérdéseire, amelyeknek természetesen elvileg lehet klinikai vonatkozásuk), a rendelők és konferenciák intimitása, úgy tűnik, nem igazán engedi, hogy a terapeuta-kutatók szokásaiktól eltérő „relevanciákkal” találkozzanak. E jelenségnek részben oka lehet a pszichoanalízis intézményeinek (egyesületek, konferenciák, professzionális magánrendelők stb.) zártsága és talán ebből adódóan az érintett személyek intellektuális bezártsága. „Nagyon kevés gyakorló pszichoanalitikus van, aki egyúttal benne van az »akadémiai«, az elméleti pszichoanalízisben is” - nyilatkozta pár éve egy olyan gyakorló pszichoanalitikus (Mihalicz Csilla interjúja Lust Ivánnal a magyarországi pszichoanalízisről. BUKSZ, 2003. tél, 366-377. old.), aki benne volt az „akadémiai” világban, oktatott egyetemi, graduális képzésben olyanokat is, akik később talán nem is kívántak részt venni különféle módszerspecifikus terápiás képzésekben, és olyanokat is, akik igen. Lust Iván megállapítását kiegészíthetjük azzal, hogy nagyon kevés gyakorló pszichoanalitikus van, aki nem csak a rendelőjében, a terapeutaképzésben és az „akadémiai” pszichoanalízis terében van jelen. Erdélyi Ildikó e kevesek közé tartozik, szociálpszichológus egyetemi oktató és kutató, gyakorló és „akadémiai” (azaz publikáló) pszichoanalitikus, tanulmányait olvasva nagyon úgy tűnik, érdemes feleleveníteni az egykor jól megtanult freudi mondatot. TÉR A kötet tanulmányainak helyszíne a pszichoterápiás tér, mely definiálja a pácienst és a terapeutát, a köztük lévő bonyolult viszonyokat és talán ke