BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 18. (2006)

2006 / 4. szám - SZEMLE - Kovai Melinda: Erdélyi Ildikó: Tér és Tükör. Mindennapi kísérteteink

szabályai, ilyen például a narratoló­­gia, a kognitív tudomány vagy az „evolúciós” tudományok. Léteznek olyan területek is, amelyek köré csak most épülnek határjelzők, viszonyla­gos szabadságukat nem is olyan régen „magyarul” a studies szóval jeleztük (gender studies, cultural studies stb.). Erdélyi Ildikó tanulmánykötete va­lóban különös: a tanulmányok nem sértik a tudományok határait, ugyan­akkor nem maradnak a határokon be­lül vagy kívül, és nem is a transz- vagy interdiszciplináris területekre épülnek. E különösség annak a ténynek az isme­retében sem magától értetődő, hogy a szerző pszichoanalitikus terapeuta és tudományos kutató is egyben. KÖSZÖNŐ VISZONYOK A „pszichoterápia tere” bizonyos ér­telemben találkahely. Egyfelől auto­nóm, önálló nyelvvel és intézmények­kel, másfelől több mint százéves tör­ténete során módosulásai a pszicho­lógia, a bölcsészet- és társadalomtu­dományok nagy paradigmaváltásait követték. Mégis, mintha az utóbbi évtizedekben mint „klinikum” az or­vosi rendelők, kórházak falai mögé költözne, kvázi-orvostudom­ányként őrzi belső rendjét, távol tartva azokat a területeket, amelyekkel éppen a pszichoterápiás tér sajátos „humán” jellege miatt érintkezett, illetve ame­lyek éppen emiatt jelentek meg tere­pén mint érdeklődők (lásd Heideg­ger, Ricoeur, Habermas, Hayden White, Foucault és mások pszicho­terápiával foglalkozó írásait). A pszi­choterápia tehát számos kutatást in­spirált, ettől a határok még állnak, sőt talán éppen ettől áthatolhatatlanab­­bak, mint valaha, amióta létezik a pszichoanalízis. Szabadjára engedve társadalomtu­dományos fantáziánkat, képzeljünk el egy vizsgálatot, amely Serge Moscovi­­ci francia szociálpszichológus klasszi­kus kutatása (A szociális reprezentá­ciók elmélete. In: Serge Moscovici: Társadalom-lélektan. Osiris, Bp., 2002. 210-290. old.) nyomán a „pszicho­analízis szociális reprezentációira” irá­nyul. Annyit változtatnánk az eredeti vizsgálaton, hogy a „populáció” nem hétköznapi emberekből állna, hanem a fentebb idézett könyvespolcok tar­talmának létrehozóiból és használói­ból. Talán elegendő lenne egyszerű tartalomelemzéssel olvasni a kortárs klinikai pszichoanalitikus szakirodal­mat és - mondjuk - a kortárs társada­lomtudományi szakirodalmat ahhoz, hogy értelmezhető eredményeket kap­junk. A két oldal neveinek vagy fogal­mainak keveredéséről nincs mentális reprezentációm, másképpen szólva az a benyomásom, hogy a pszichoanalízis két, egymással nem érintkező diskur­zust működtet. Vizsgálat hiányában még mindig fantáziánkra hagyatkozva, amennyiben csak a neveket (a leg­gyakrabban hivatkozott szerzőket) számolnánk meg, „kortárs klinikai” oldalon Peter Fónagy, Mary Target, Daniel Stern, D. W.Winnicott (ők egé­szen biztosan); „kortárs társadalomtu­dományi” oldalon Freud, Lacan, Julia Kristeva, Foucault (ők egészen bizto­san). E képzeletbeli vizsgálatban szembetűnő, hogy „klinikai” oldalon Freud „nem egészen biztosan” jelenik meg, e terepen a diskurzus alapító aty­ja már nem tartozik a leggyakrabban hivatkozott szerzők közé (mivel vizs­gálati eredményeink valójában nincse­nek, csak annyit állítunk, hogy nem „kötelezően” hivatkozott szerző), vala­mint szembetűnő, hogy a nevekben, az egyetlen „gyanús” Freudét leszá­mítva, nincs átfedés. És feltehetően ugyanez állítható arról is, hogyan használja a két oldal konszenzuális fo­galmait, például „korai kötődés”, „tárgykapcsolat”, „szellérzet”, „vitali­­tásaffektus”, „reprezentációs mentális modell” a klinikai oldalon; „gender”, „diskurzus”, „logocentrizmus”, „nar­­rativitás”, „performativitás” a társada­lomtudományi oldalon. Noha tudjuk, hogy Freud óta az „individuálpszichológia egyszers­mind szociálpszichológia is” (Sig­mund Freud: Tömegpszichológia és én-analízis, In: uő: Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Cserépfal­vi, Bp., 1995. 187. old.), képzeletbeli vizsgálatunk mégis arra enged követ­keztetni, hogy az „individuálpszicho­lógia” ma már nem csak a pszicho­analízist jelenti (a terápiás irányzato­kat tekintve sem), vagy ha mégis, ak­kor ez az individuálpszichológiának nevezett pszichoanalízis köszönő vi­szonyban sincs a társadalomtudomá­nyokkal. A kortárs klinikai pszicho­analízis teóriáit ritkán alkalmazzák a társadalmi, kulturális jelenségek vizs­gálatában (pedig lehetne). És viszont: a „szociálpszichológia” ma már ke­véssé jelent pszichoanalízist (inkább kognitív pszichológiai irányultságú, kísérleti szociálpszichológiát), de a pszichoanalízis által inspirált „szo­ciálpszichológia” (vagy inkább társa­dalomtudomány) sem köszön be a rendelőkbe. A klinikai pszichoanalízis ritkán reflektál a „pszichoanalitikus” ihletésű társadalomelméletekre (pl. a gender, a hatalom, a diskurzus kérdé­seire, amelyeknek természetesen elvi­leg lehet klinikai vonatkozásuk), a rendelők és konferenciák intimitása, úgy tűnik, nem igazán engedi, hogy a terapeuta-kutatók szokásaiktól eltérő „relevanciákkal” találkozzanak. E jelenségnek részben oka lehet a pszichoanalízis intézményeinek (egye­sületek, konferenciák, professzionális magánrendelők stb.) zártsága és talán ebből adódóan az érintett személyek intellektuális bezártsága. „Nagyon ke­vés gyakorló pszichoanalitikus van, aki egyúttal benne van az »akadémiai«, az elméleti pszichoanalízisben is” - nyi­latkozta pár éve egy olyan gyakorló pszichoanalitikus (Mihalicz Csilla in­terjúja Lust Ivánnal a magyarországi pszichoanalízisről. BUKSZ, 2003. tél, 366-377. old.), aki benne volt az „akadémiai” világban, oktatott egyete­mi, graduális képzésben olyanokat is, akik később talán nem is kívántak részt venni különféle módszerspecifi­kus terápiás képzésekben, és olyano­kat is, akik igen. Lust Iván megállapí­tását kiegészíthetjük azzal, hogy na­gyon kevés gyakorló pszichoanalitikus van, aki nem csak a rendelőjében, a terapeutaképzésben és az „akadémiai” pszichoanalízis terében van jelen. Er­délyi Ildikó e kevesek közé tartozik, szociálpszichológus egyetemi oktató és kutató, gyakorló és „akadémiai” (azaz publikáló) pszichoanalitikus, ta­nulmányait olvasva nagyon úgy tűnik, érdemes feleleveníteni az egykor jól megtanult freudi mondatot. TÉR A kötet tanulmányainak helyszíne a pszichoterápiás tér, mely definiálja a pácienst és a terapeutát, a köztük lévő bonyolult viszonyokat és­­ talán ke­

Next