BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 19. (2007)
2007 / 2. szám - SZEMLE - Bauer Tamás: László Csaba: The New Political Economy of Emerging Europe. Csaba László: A fölemelkedő Európa
a sikeres fejlődő országokra alkalmazott emerging countries kifejezést az átalakuló volt szocialista országokra. Amit Csaba e tárgykörben előad, az több az irdatlan mennyiségű irodalom áttekintésére épülő elemzésnél. A politikától távolságot tartó felvilágosult elemző szerepét építi fel magának, de közben könyve - akárcsak gyakori megszólalásai a hazai nyilvánosságban - szenvedélyesen vitázik a világgazdaságtól való elzárkózással, a protekcionizmussal, a piaci reformok halogatásával, az örökölt struktúrák átmentésének kísérleteivel. Valójában tehát vitairat, mégpedig ellenállhatatlanul meggyőző vitairat, mely az érvek hatalmas gyűjteményét sorakoztatja fel a piaci reformok és a világgazdasági nyitás mellett. Amikor párhuzamot von a korábban a perifériához sorolt országok fölemelkedőkre és tartós elmaradottságba süppedőkre való szétválasztása, illetve a fölemelkedő Európa és a leszakadó Kelet- és Dél-Európa és Közép-Ázsia között, ezt a kettéválást a piaci reformokat és a világgazdasági nyitást választó, illetve az attól ódzkodó gazdaságpolitikák szembeállítására építi. Tudjuk, hogy a kifelé nyitó vagy befelé forduló gazdaságpolitikák megkülönböztetésének Balassa Bélára (Nemzetközi kereskedelem és gazdasági növekedés. KJK, Bp., 1990.) és a magyar irodalomban Kádár Bélára (A nemzetközi iparfejlődés és munkamegosztás új irányzatai. KJK, Bp., 1984.) visszanyúló tradíciója áll a harmadik világhoz tartozó országok gazdasági fejlődésének kutatása mögött. Csaba ezt a tradíciót folytatja és alkalmazza a korábbi szocialista országokra, amikor összekapcsolja a külgazdaság-politikai alternatívát a gazdasági rendszerek fejlesztésében a tervgazdaság összeomlásakor megnyíló alternatívával. Gondolatmenetének kiindulópontja a kilencvenes évek elejéhez képest bekövetkező gazdasági fejlődés, melyről az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága által közzétett, összehasonlíthatónak tekinthető adatsorok alapján ad statisztikai áttekintést. Ebben vezeti be az átalakulás során sikeresek, illetve kudarcot vallók megkülönböztetését. A visegrádi és balti országokat sorolja az első csoportba, amelyben kiemelkedik Lengyelország és Észtország teljesítménye. Lengyelország járta végig elsőként a Jánossy Ferenc (A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. KJK, Bp., 1966.) értelmében vett helyreállítás útját, vagyis érte el azt a szintet, ahol már elkerülhető lett volna a rendszerváltási visszaesés. A siker kulcsa a gyors gazdasági rendszerváltás, amely a stabilizáció, a liberalizáció, az intézményépítés és a privatizáció együttesével (SLIP) jellemezhető (79. old.). Erre a balkáni és a posztszovjet országokban csak részlegesen és időben elhúzva került sor, alternatív gazdaságpolitikai próbálkozásaik nem bizonyultak működőképesnek, stabilizáció nélkül nem lehetett a növekedést újra beindítani. Az átalakulást mindenütt a privatizáció tette visszafordíthatatlanná. A siker kulcsa tehát Csaba értelmezésében a gyökeres átalakítás. A piacgazdaság valódi magántulajdonosokat feltételez. Nem elegendő a tulajdonviszonyok formális átalakítása: valódi tőkés tulajdonosokra van szükség, nem pedig a tulajdonosi jogokat a vállalati menedzsment kezébe juttató bennfentes privatizációra, amely elsősorban a jugoszláv és szovjet utódállamokat jellemezte. A bennfentes privatizáció - beleértve a cseh kuponos privatizációt is - akadályozta mind a hatékony szerkezetátalakítást, mind a foglalkoztatás növelését. A fejlődés ott volt sikeres, ahol a privatizáció tág teret engedett a külföldi tőkének. Ehhez járult a külgazdasági nyitás, a bekapcsolódás a transznacionalizálódásba, továbbá harmadik elemként a bankreform, a jól működő, kiszámítható pénzügyi rendszer megteremtése. Csaba a tőkeimport mértékét tartja a sikeres átalakulás legfontosabb mutatójának. A kudarc forrása ezzel szemben a kiterjedt és nem hatékony állam, valamint az informalizmus térhódítása, amelynek eredménye - leginkább Oroszországban - az állam foglyul ejtése (state capture), a nagy érdekcsoportok meghatározó szerepe az állami döntéshozatalban. A sikeres fejlődéshez elengedhetetlen az új, piacgazdasági intézmények meggyökeresedése, formalizálódása. A könyv gondolatmenetének újszerű eleme a szabályozó állam koncepciójának kifejtése az utolsó fejezetekben: a magántulajdon uralmának ki kell egészülnie a jól megkonstruált, a gazdasági szeplők számára kiszámítható feltételeket teremtő állami szabályozással. Csaba könyve attól vitairat, hogy sorra veszi azokat a nézeteket, amelyek az átalakulás kezdete óta kétségeket támasztanak a rendszerváltás fő vonalával szemben. A kilencvenes évek elején az akkori Csehszlovákiában és Lengyelországban, valamint a nyugati szakértők között is sokan kardoskodtak valamiféle alternatív stratégia mellett. Csaba rámutat, hogy az ilyen próbálkozások - például a Balkánon vagy számos szovjet utódállamban - visszavetették a fejlődést. A magas munkanélküliség szerinte nem piaci, hanem kormányzati kudarc következménye: a magas jóléti kiadások finanszírozása magas közterheket kívánt, ami megdrágította a foglalkoztatást. Az is kétségtelen persze, hogy a beinduló növekedés modern technológiák meghonosításával járt, ami nem hoz gyors munkahelybővülést. Csaba vitába száll azzal az elterjedt nézettel, hogy a termelés visszaesése az átalakulás első időszakában a túl gyors piacnyitásnak tudható be, szerinte az import bővülése - nemzetközi összehasonlításban - összhangban volt a gazdasági növekedés szükségleteivel. Vitatja azt is, hogy az állam hirtelen és túlzott mértékben vonult volna vissza a gazdaságból (state desertion), legfeljebb a központi hatóságok szerepe szűkült, amit viszont ellensúlyozott a helyi és regionális bürokráciák újraelosztó tevékenysége. Cáfolja azokat is, akik a nemzetközi szervezeteket teszik felelőssé a gazdaságpolitikai hibákért, hiszen a döntéseket mindenütt a nemzeti kormányok hozták, sőt többnyire a hazai szakemberek kezdeményezték. Vehemensen érvel az euró bevezetése mellett: mivel a kamat nem bizonyult alkalmas szabályozónak, nem érdemes kitartani az önálló monetáris politika mellett, többet ér az a transzparencia és kiszámíthatóság, amit az euró bevezetése kínál. Az euró nem önkényes szülemény, hanem az Európai Közösségben, illetve az Európai Unióban már korábban élvi-