BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 20. (2008)

2008 / 1. szám - SZEMLE - Nádor Zsófia: H. Nagy Péter (szerk.): Idegen Univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról

BUKSZ 2008 problematikáját. A professzionális ref­lexió egyrészt az elit-SF kánonjának megképződéséhez vezetett: ebbe azok a szövegek kerülnek, amelyek inkább kínálják magukat az ilyen elemzésekre, és inkább megfelelnek az elitirodalom kritériumrendszerének. A spontánabb módon kiválasztódott „alternatív ká­non” mellé irányítottan kerül a „pro­fesszionális kánon”. Ha ezek a kano­nizált művek nem vesztették is el sa­játszerű SF-jellegüket, mint Bényei Tamás tételezi, ez a szelekció némi­képp idegen a populáris irodalom sa­ját, belső kritériumrendszerétől. Ennek a „felülről olvasásnak” para­­digmatikus esete a steampunk (kb. múltban játszódó sci-fi, a történetírás hézagaiba beírt, az adott korban tech­nológiailag nem lehetséges, fantaszti­kus történet), maga a műfaj tisztán teoretikus, utólagos konstrukció. „A steampunk egyik legfontosabb tulaj­donsága, hogy a steampunk fikciót jel­lemzően nem regényírók szerzik, [...] hanem az értelmezői közösségek érté­kelik át a korábban megjelent SF írá­sokat, és sorolják a steampunk műfa­jába.” (209. old.) Bár a könyv fülszövege „értő meg­közelítést” ígér, ez sok esetben nem a „megértést”, hanem a „hozzáértést” jelenti - a regiszter önálló szabályainak és jellemzőinek elfogadása és elem­zése helyett az elitszempontú analizá­lásnak megfelelő, önkényesen kivá­lasztott darabok „professzionális” elemzését, azaz a posztmodern cent­rális irodalomra alkalmazható értel­mezési stratégiák érvényesítését. Egy példa az elit nézőpontra: „...másrészt a SF sem az a teljesen reflektálatlan, a nyelvi fordulatról tudomást venni nem hajlandó műfaj, aminek tűnhet, és amilyen valóban a műfaj kilencvenki­lenc százaléka.” (266. old.) Ezek sze­rint egy százalék lenne az egész műfaj autentikus reprezentánsa? Igaz, ez a tí­pusú megközelítés leginkább a művé­szet- vagy irodalomszociológia terüle­tére tartozna, és a szerzők többsége burkoltan reflektál is a kérdésre (pl. „sajnos nem áll módomban rögzíteni, milyen elvárásokkal közelített egy át­lagos cyberpunk rajongó...” 300. old.), a legtöbben deklarálják, hogy szövegként és csak szövegként vizsgál­ják a műveket, nyelvi megformáltsá­­gukra koncentrálva. Szociológiai je­lenséget csak Kisantal Tamás Fan­tasztikum, horror és töredékesség H. P. Lovecraft szövegeiben című tanulmá­nya érint, melyben külön alfejezetet szentel a Cthulhu-mítosz utóéletének: a rajongók és a tanítványok gondozták, kiegészítették, továbbírták, magyará­zatokkal látták el Lovecraft töredékes mitológiáját, megírták az eredeti szö­vegekben csak utalásként szereplő fik­tív műveket (pl. Necronomicon). A je­lenség rendkívül érdekes, hiszen az eredendően irodalmi tény beszivárgott a „valóságba”, például a mítosz ele­meit bizonyos okkultista szekták be­építették tanaikba, de a „valóság” is belekerült a mítoszba: a tanítványok keze nyomán Lovecraft saját fiktív vi­lágának egyik mitikus szereplője lett. Kisantal azonban nem a szociológus megértő szemével, hanem egy rigoró­zus filológus ítéletével tekint erre, gya­korlatilag elítéli mint a Cthulhu-mí­tosz és Lovecraft hagyatékának „meg­hamisítását”. Nem várható el, hogy minden po­puláris irodalommal foglalkozó elmé­leti munka egyben irodalomszocioló­giai értekezés is legyen, sőt örvendetes, hogy az irodalomtudomány tisztán szövegként is hasznosítani tudja a po­puláris irodalmat. Túlzásnak érzem azonban a fülszöveg ígéretét, miszerint a kiadvány „a tudományos fantaszti­kus irodalom rétegzettségére és befo­gadásának kérdéseire tereli a figyel­met”. Csupán az elit-SF elitbefoga­dásának kérdéseire kapunk válaszo­kat. Ez az elit-SF, ha több is, mint egy százalék, semmiképp sem jeleníti meg a műfaj rétegzettségét, és az iro­dalomkritikai olvasat sem befogadá­sának tipikus módja. A kanonizálódással mint elméleti le­gitimációs folyamattal szinte szükség­szerűen együtt jár a történeti legiti­máció igénye is, azazhogy megtalálják a (lehetőleg már kanonikus) előképe­ket. Véleményem szerint ez a cél­kitűzés mára már megvalósult és túl­haladott, mégis bőségesen találhatunk rá példát a kötetben: L. Laczkó And­rás Jósika Miklós egy kisregényét ér­telmezi mint pre-science fictiont, Stemler Miklós Csáth Géza novelláin és Babits Gólyakalifáján bizonyítja a fantasztikum fontosságát a modern­ségben. S. Laczkó tisztában van vál­lalkozása korlátaival, s amellett, hogy szempontrendszere világos és követ­kezetes, jelzi a határokat, ahol véget ér Jósika (távoli) rokonsága a science fic­­tionnel. Stemler Miklós erős elméleti háttérrel, de talán kissé kevés példával közelíti meg a modernség és a fan­tasztikum kapcsolatát, így végkövet­keztetése nem teljesen meggyőző: „.. .a fantasztikus irodalom tehát nem csu­pán az irodalomtörténet zárójeles ki­egészítéseként értelmezhető, hanem a modern irodalom egyik fontos alak­­változataként, amely törekvéseiben ro­kon annak legfőbb céljaival, és fontos szerepet játszik kibontakozásában.” Klapcsik Sándor Philip K. Dickben keresi a CP előfutárát, Kisantal Tamás Lovecraft szövegeit elemzi a fantaszti­kum és a megjelenített világok viszo­nyának szempontjából (Lovecraft több műfaj előfutárának is tekinthető). A Lovecraft-tanulmány és Stem­­lernek a modernségről és fantaszti­kumról szóló írása kilóg a SF-vel fog­lalkozó szövegek közül, még sincse­nek elkülönítve tőlük. Hasonlóan problematikus a kötetnek a cyber­­punkkal foglalkozó második fele. Mu­rakami Haruki Világvége és a keményre főtt csodaország című könyvének elem­zése még úgy-ahogy belefér, mely a tanulmány szerzője szerint sem CP ugyan, de abból (és a világirodalmi kánonból) táplálkozó „jó értelemben vett bestseller”, ráadásul a szerző, Rácz. I. Péter lelkesedése alapján a könyv minden bizonnyal figyelmet ér­demel. Azonban Gyuris Norbert ("Me­­tafikció, történelem és identitás a steam­punk regényben, Alasdair Gray: Poor Things) és Bényei Tamás tanulmányai (Átszivárgások: Kurt Vonnegut és a Sci­encefiction) nem illeszkednek minden további nélkül a többi közé. Bényei egyébiránt okos és áttekinthető mun­kájában arra keres választ, milyen szö­vegszervező funkciója van a SF-nek Vonnegut regényeiben, különösen Az ötös számú vágóhídban, a Bajnokok reg­gelijében és A Titán szirénjeiben. Ennek kapcsán körültekintően kitér a Von­­negut-recepcióban óhatatlanul fölme­rülő kérdésre, hogy mi a kapcsolat a magasirodalom és a SF között - ez egyértelműen a kötet első felében je­lölné ki a helyét. A steampunkkal bo­nyolultabb a helyzet, mivel önálló műfajról van szó. Az ok, amiért ide került, az, hogy sokan a CP-ra adott

Next