BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 20. (2008)
2008 / 1. szám - SZEMLE - Nádor Zsófia: H. Nagy Péter (szerk.): Idegen Univerzumok. Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról
BUKSZ 2008 problematikáját. A professzionális reflexió egyrészt az elit-SF kánonjának megképződéséhez vezetett: ebbe azok a szövegek kerülnek, amelyek inkább kínálják magukat az ilyen elemzésekre, és inkább megfelelnek az elitirodalom kritériumrendszerének. A spontánabb módon kiválasztódott „alternatív kánon” mellé irányítottan kerül a „professzionális kánon”. Ha ezek a kanonizált művek nem vesztették is el sajátszerű SF-jellegüket, mint Bényei Tamás tételezi, ez a szelekció némiképp idegen a populáris irodalom saját, belső kritériumrendszerétől. Ennek a „felülről olvasásnak” paradigmatikus esete a steampunk (kb. múltban játszódó sci-fi, a történetírás hézagaiba beírt, az adott korban technológiailag nem lehetséges, fantasztikus történet), maga a műfaj tisztán teoretikus, utólagos konstrukció. „A steampunk egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a steampunk fikciót jellemzően nem regényírók szerzik, [...] hanem az értelmezői közösségek értékelik át a korábban megjelent SF írásokat, és sorolják a steampunk műfajába.” (209. old.) Bár a könyv fülszövege „értő megközelítést” ígér, ez sok esetben nem a „megértést”, hanem a „hozzáértést” jelenti - a regiszter önálló szabályainak és jellemzőinek elfogadása és elemzése helyett az elitszempontú analizálásnak megfelelő, önkényesen kiválasztott darabok „professzionális” elemzését, azaz a posztmodern centrális irodalomra alkalmazható értelmezési stratégiák érvényesítését. Egy példa az elit nézőpontra: „...másrészt a SF sem az a teljesen reflektálatlan, a nyelvi fordulatról tudomást venni nem hajlandó műfaj, aminek tűnhet, és amilyen valóban a műfaj kilencvenkilenc százaléka.” (266. old.) Ezek szerint egy százalék lenne az egész műfaj autentikus reprezentánsa? Igaz, ez a típusú megközelítés leginkább a művészet- vagy irodalomszociológia területére tartozna, és a szerzők többsége burkoltan reflektál is a kérdésre (pl. „sajnos nem áll módomban rögzíteni, milyen elvárásokkal közelített egy átlagos cyberpunk rajongó...” 300. old.), a legtöbben deklarálják, hogy szövegként és csak szövegként vizsgálják a műveket, nyelvi megformáltságukra koncentrálva. Szociológiai jelenséget csak Kisantal Tamás Fantasztikum, horror és töredékesség H. P. Lovecraft szövegeiben című tanulmánya érint, melyben külön alfejezetet szentel a Cthulhu-mítosz utóéletének: a rajongók és a tanítványok gondozták, kiegészítették, továbbírták, magyarázatokkal látták el Lovecraft töredékes mitológiáját, megírták az eredeti szövegekben csak utalásként szereplő fiktív műveket (pl. Necronomicon). A jelenség rendkívül érdekes, hiszen az eredendően irodalmi tény beszivárgott a „valóságba”, például a mítosz elemeit bizonyos okkultista szekták beépítették tanaikba, de a „valóság” is belekerült a mítoszba: a tanítványok keze nyomán Lovecraft saját fiktív világának egyik mitikus szereplője lett. Kisantal azonban nem a szociológus megértő szemével, hanem egy rigorózus filológus ítéletével tekint erre, gyakorlatilag elítéli mint a Cthulhu-mítosz és Lovecraft hagyatékának „meghamisítását”. Nem várható el, hogy minden populáris irodalommal foglalkozó elméleti munka egyben irodalomszociológiai értekezés is legyen, sőt örvendetes, hogy az irodalomtudomány tisztán szövegként is hasznosítani tudja a populáris irodalmat. Túlzásnak érzem azonban a fülszöveg ígéretét, miszerint a kiadvány „a tudományos fantasztikus irodalom rétegzettségére és befogadásának kérdéseire tereli a figyelmet”. Csupán az elit-SF elitbefogadásának kérdéseire kapunk válaszokat. Ez az elit-SF, ha több is, mint egy százalék, semmiképp sem jeleníti meg a műfaj rétegzettségét, és az irodalomkritikai olvasat sem befogadásának tipikus módja. A kanonizálódással mint elméleti legitimációs folyamattal szinte szükségszerűen együtt jár a történeti legitimáció igénye is, azazhogy megtalálják a (lehetőleg már kanonikus) előképeket. Véleményem szerint ez a célkitűzés mára már megvalósult és túlhaladott, mégis bőségesen találhatunk rá példát a kötetben: L. Laczkó András Jósika Miklós egy kisregényét értelmezi mint pre-science fictiont, Stemler Miklós Csáth Géza novelláin és Babits Gólyakalifáján bizonyítja a fantasztikum fontosságát a modernségben. S. Laczkó tisztában van vállalkozása korlátaival, s amellett, hogy szempontrendszere világos és következetes, jelzi a határokat, ahol véget ér Jósika (távoli) rokonsága a science fictionnel. Stemler Miklós erős elméleti háttérrel, de talán kissé kevés példával közelíti meg a modernség és a fantasztikum kapcsolatát, így végkövetkeztetése nem teljesen meggyőző: „.. .a fantasztikus irodalom tehát nem csupán az irodalomtörténet zárójeles kiegészítéseként értelmezhető, hanem a modern irodalom egyik fontos alakváltozataként, amely törekvéseiben rokon annak legfőbb céljaival, és fontos szerepet játszik kibontakozásában.” Klapcsik Sándor Philip K. Dickben keresi a CP előfutárát, Kisantal Tamás Lovecraft szövegeit elemzi a fantasztikum és a megjelenített világok viszonyának szempontjából (Lovecraft több műfaj előfutárának is tekinthető). A Lovecraft-tanulmány és Stemlernek a modernségről és fantasztikumról szóló írása kilóg a SF-vel foglalkozó szövegek közül, még sincsenek elkülönítve tőlük. Hasonlóan problematikus a kötetnek a cyberpunkkal foglalkozó második fele. Murakami Haruki Világvége és a keményre főtt csodaország című könyvének elemzése még úgy-ahogy belefér, mely a tanulmány szerzője szerint sem CP ugyan, de abból (és a világirodalmi kánonból) táplálkozó „jó értelemben vett bestseller”, ráadásul a szerző, Rácz. I. Péter lelkesedése alapján a könyv minden bizonnyal figyelmet érdemel. Azonban Gyuris Norbert ("Metafikció, történelem és identitás a steampunk regényben, Alasdair Gray: Poor Things) és Bényei Tamás tanulmányai (Átszivárgások: Kurt Vonnegut és a Sciencefiction) nem illeszkednek minden további nélkül a többi közé. Bényei egyébiránt okos és áttekinthető munkájában arra keres választ, milyen szövegszervező funkciója van a SF-nek Vonnegut regényeiben, különösen Az ötös számú vágóhídban, a Bajnokok reggelijében és A Titán szirénjeiben. Ennek kapcsán körültekintően kitér a Vonnegut-recepcióban óhatatlanul fölmerülő kérdésre, hogy mi a kapcsolat a magasirodalom és a SF között - ez egyértelműen a kötet első felében jelölné ki a helyét. A steampunkkal bonyolultabb a helyzet, mivel önálló műfajról van szó. Az ok, amiért ide került, az, hogy sokan a CP-ra adott