BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)
2010 / 1. szám - SZEMLE - Milbacher Róbert: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz
alapos vizsgálatnak vetették volna alá, mint Petőfiét - talán csak József Attila vetekedhet vele e tekintetben. Persze a két költő esetében más-más aspektus a fontos: míg Petőfivel kapcsolatban főleg az életút egyes eseményeinek, állomásainak rekonstrukciója került a kutatás középpontjába, addig József Attila esetében személyiségének, lelkivilágának, pszichéjének boncolgatása uralja a vele kapcsolatos tudományos diskurzust. Vagyis Petőfinél egyfajta külső, József Attilánál pedig egyfajta belső élettörténet vizsgálata. Szinte adja magát azonban a kérdés, hogy mindez mire való. Miért fontos, hogy dokumentáljuk Petőfi minden egyes napját, József Attila minden egyes lelki rezdülését? A magyar emlékezetközösségnek milyen kulturális érdeke fűződik mindehhez? Másképpen fogalmazva: milyen narratívák íród(hat)nak a két költővel kapcsolatban, amelyek a nagyobb közösség számára esetleg követhető, csodálható, ünnepelhető stb. kulturális mintázatokat kínálnak? Itt mindezekre a kérdésekre nem tudok választ adni, de egy alapos kutatást biztosan megérnek. Kerényi olvasatában Petőfi élettörténetét legbiztosabban a versei reprezentálják, vagyis élettörténet és mű szerves egységként, valóban életműként mutatkozik meg. Kerényi egyenlőségjelet tesz a versek alapján körvonalazható Petőfi és az egyéb életrajzi adatokból rekonstruálható Petőfi közé, mondván: a romantikus személyiségfelfogás ezt megengedi. Nyilván a hangsúlyozott alanyiság, a folyamatos énprezentáció hívta életre már Horváth János szerepjátszás-elméletét is, amelyet Kerényi annyiban illet kritikával, amennyiben a különféle szerepeket Petőfi személyiségfejlődésének egy-egy fázisaként értelmezi. Például a Versek 1842-1844 kötetkompozícióját elemezve írja: „A kötet éves bontásban adta közre a költeményeket [...] így az egyenletesen gyors fejlődést dokumentálta. [...] nem egyfajta poétai napló volt a célja, hanem költői mivoltának bizonyítása.” (143. old.) A szövegekben létrejövő személyiség és a hús-vér emberhez kapcsolódó élettörténet együtt adja ki azt a jelenséget, amelyet a Petőfi Sándor név reprezentál a magyar kulturális emlékezetben. Ez a felfogás annyiban igen termékeny lehet (az idevágó elméleti kételyek fönntartása mellett), amennyiben azzal a történeti jelenséggel szembesülhetünk, hogy a romantikus személyiség hogyan próbálja önmagát szövegként felfogni és megfogalmazni. Nem egyszerűen arról a humanista tradícióról van szó, amely az irodalmat arra használja, hogy a személyiséget beírja az utókor emlékezetébe, hanem olyan törekvésről, amely az én aktuális diszpozícióját nyelvileg igyekszik megragadni és irodalmilag megjeleníteni. A prezentáció kényszere ebben az esetben sajátos paradoxont hív életre: míg a romantikus én (és különösen igaz ez Petőfire) erős jelenlétre tart igényt (l. a költő vitáiról, veszekedéseiről, önfejűsködéséről szóló elbeszéléseket), addig a szövegekben egy olyan én fogalmazódik meg, amelyre természeténél fogva nem lehet érvényes a jelenléthez kötődő performativitás. A cselekvő én és a megírt én prezentációjának kettőssége az elbeszélhető élettörténet és a szövegekben realizálódó szubjektum formájában ölt testet. Persze a romantikusok ezt így még nem látták paradoxonnak, hiszen mű és realitás, szöveg és valóság között nem hasadást, hanem folytonosságot érzékeltek, lévén a világ a szubjektum kivetülése. A romantikus cselekvő szubjektum még elsődleges a szövegekben körvonalazódó szubjektumhoz képest, a megírt én még a cselekvő én prezentációjának számít, ám történeti szempontból a szövegekben megfogalmazódó szubjektum egyre inkább eltávolodik a cselekvő szubjektumtól, és bezáródik önnön nyelviségébe. Ez a folyamat vezet a József Attila-szindrómához, amely szerint az én élettörténete csupán a belső (megírt/írható) szubjektum visszaigazolására szolgál. Petőfi-képzetünk alapvetően a nyomon követhető életút és a versekbe írt én organikusságának mítoszára épül: az utolsó (és egyben az első) olyan eset a magyar irodalomban, amelyben szervesen egységes és egyben üvegtisztán áttetsző személyiségképlettel szembesülhet a befogadó. (A Petőfivel kapcsolatban máig működő „közérthetőség” sztereotípiája nem feltétlenül a szövegek interpretációjának praxisából, inkább az evidenciára és átláthatóságra vágyó befogadásból ered, amelynek igénye viszont éppen Petőfivel kapcsolatosan kanonizálódott a magyar irodalomban.) Ha most megvizsgáljuk, miféle képzetekből és vágyakból épül föl Petőfi aprólékosan dokumentált, tehát minden elemében valóságosnak, rákérdezhetetlennek tűnő élettörténete, akkor bizony olyan narratívákra bukkanhatunk, amelyek a legkevésbé sem racionális attitűd termékei, és a legkevésbé sem következnek magától értetődően a költő élettörténetéből. Elsőként Petőfi életrajza nyilván olyan szociológiai és kulturális karriertörténetként kínálkozik, amely éppen abban az időszakban jött létre, amikor a merev rendi-feudális társadalomszerkezet nyitottabbá és átjárhatóvá vált. Petőfi története éppen ennek az átjárhatóságnak a bizonyítéka és egyben biztosítéka. Nem véletlen, hogy pályakezdése markánsan a népi regiszterhez kötődik, hiszen ezen a terepen tudta a kezdő költő saját arculatát kialakítani. Pályakezdésének fő motívuma, hogy a kor nagy költőivel, elsősorban Vörösmartyval szemben pozícionálja önmagát. Két nagy epikus műve (A helység kalapácsa és a János vitéz) a hagyományosan a nemesi irodalmi tradícióhoz kötött témákat népi közegbe transzformálta, amivel új dimenziót nyerhettek. Ilyen téma lehetett A helység kalapácsában az osszianista hangvételű nemzethalál, a János vitézben pedig az eposzi hős, illetőleg a romantikus, kereső hős népi alakváltozata. Amikor Kerényi Ferenc arról értekezik (295. skk. old.), hogy 1847. március 16-án avatódott Petőfi nemzeti költővé, említést tesz arról, hogy az Ellenzéki Kör estélyén Vörösmarty után elmondott két versének egyike A nép nevében volt, ami nyilvánvalóan a nép szószólója szerepkör erős diskurzusalkotó funkciójára hívja fel a figyelmet. A Dalaim pedig ennek a szószólónak a sokszínű poétikai programját deklarálja. Petőfi élettörténetének mint karrierregénynek olvasása tehát szerencsésen egybeesett a nemzetfogalom politikai és kulturális kiszélesítésének programjával. Ezért tűnik elénk Petőfi egyfajta demiurgoszként, akinek sikerült átgyúrnia, a maga képére formálnia (ráadásul rendkívül rövid