BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 22. (2010)

2010 / 1. szám - SZEMLE - Sebők Orsolya: Margócsy István: "... Égi és földi virágzás tükre..." Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról

visszanyerésében érdekelt. Talán ez az egyik lehetséges oka annak, hogy ideológiai szempontból összeegyeztethetetlen korszakok egyaránt be tudták illeszteni saját mitológiájukba Petőfi figuráját. Kerényi Ferenc könyve, miközben alapos forráselemzés segítségével letisztogatja hőséről a rárakódott legendákat, érintetlenül hagyja a Petőfi-mítosz alapszerkezetét, amivel a kulturális emlékezetbe rögzült Petőfi-képet látja el hiteles valóságreferenciával. De ez egyáltalán nem baj. Sőt nagyon is jól van ez így, hiszen a kollektív, kulturális identitásnak szüksége van az efféle szakszerű monográfiák által tisztázott alaptörténetekre. MILBACHER RÓBERT Margócsy István: „...Égi és földi virágzás tükre...” TANULMÁNYOK MAGYAR IRODALMI KULTUSZOKRÓL Holnap, Bp., 2007. 295 old., 2300 Ft Margócsy István tanulmánykötete a hazai irodalmi kultuszkutatás kezdő- és valamely közbenső pontját köti össze, átível annak hajdani és jelenlegi állapotai fölött. A szerző maga is ott volt már e kutatási irány hazai kezdeteinél, ahogyan erről az e témában írott tanulmányait egybegyűjtő kötet legkorábbi, 1990-es tanulmánya tanúskodik. Viszonylag széles látószögből tekint a különböző irodalmi kultuszokra, figyelme rendszerint túlterjed egy-egy kultusz nyelvhasználatának bemutatásán. Az egy-egy szerzőhöz kötődő kultikus megnyilvánulásokon kívül (A Petőfi-kultusz határtalanságáról, „...Ikerszülöttek, egymás kiegészítői...”) vizsgálja az egyes irodalmi alakok (Kisfaludy Sándor, Kazinczy) személyéhez kötődő, ugyanakkor a nemzet mint ideologikus létező affirmációját szolgáló irodalmi ünnepek működését (A költészet ünnepe, Magyarok Mózese), és a magyar nyelv fokozatos összekapcsolódását ezzel a funkcióval (A nyelv mint a nemzet közkincse). Szemlélteti azt is, hogy a nemzet létét a kultikusan tisztelt személyiségek (köztük a magyar király) és műveik, valamint a köréjük fonódó kultikus viszonyrendszer igazolja. Az összegyűjtött tanulmányok mindegyike (eltekintve A magyar irodalom kultikus megközelítései, illetve az „Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!” címűektől) a nemzet létrehozásában, önigazolási folyamatában, identitásának ciklikusan ismétlődő megerősítésében alkalmazott stratégiák működési jellegzetességeivel foglalkozik. Koherenciájukat a közös elméleti keretet kifejtő Előszó teremti meg, amelybe a legrégebbi tanulmány gondolatvilága is beleillik. A kultuszkutatásban most már kirajzolódik valamiféle irányzatos elkülönülés az egyes párhuzamos, egymást részben fedő törekvések között. Szolláth Dávid kritikai és kontextualista tendenciát különböztetett meg (A kultuszkutatás két tendenciája. BUKSZ, 2004. tél, 235-236. old.), kiemelve a kritikai kultuszkutatás kezdeti felszabadító hatását, amelynek kultikust és kritikáit szembeállító felfogása egyre inkább meghaladottá válik; viszont erényei közé tartozik az irodalomról szóló beszéd megújítása, amely „az igazolhatóság/cáfolhatatlanság határkijelölő, negatív kritériuma mellé nem állított követendő, pozitív nyelvi normát. Nem vált például a kritika tudományosságának hirdetőjévé [...]. A magyar irodalom szentesített kánonjainak bírálata helyett inkább a szentesítés eszközeinek és stratégiájának kritikájára vállalkozott, ami nem vezetett egy megtisztított nyelvi normára alapozó új irodalmi vagy irodalomkritikai kánon felállításához.” Továbbá kaput nyitott „a kritika- és irodalomtörténet-írás újraolvasása előtt” (233-234. old.). Margócsy István kutatásai ezt a kritikai vonalat képviselik. Szolláth megfogalmazásában: „A Tverdotaféle kultuszkutatást nevezem kritikainak, s ehhez a szemlélethez érzem közelebb állónak mind Szilasi László, mind Margócsy István munkáit, a Dávidházi-félét pedig kontextualistának, s Takáts felfogása ez utóbbi tendenciához kapcsolódik inkább.” (Uo. 235. old.) Az „...Égi és földi virágzás tükre...” kiváltképp azért érdekes, mert óhatatlanul párbeszédbe lépteti a kezdeti idők tanulmányait a későbbiekkel, s így a kötetbe rendezés a szövegek együttesét mintegy a kultuszkutatás egészére irányuló reflexióvá „nemesíti”, figyelembe véve természetesen a kritikai tendenciát illető megjegyzéseket és kifogásokat is. A kötet előszava teret enged a különböző irányú (ön)reflexióknak; a szöveg egészét a kultuszkutatás kritikai ágára irányuló megjegyzések latens számbavétele hatja át. Például: „annyi bizton kijelenthető, hogy a kultikus szemlélet tudomásulvétele nélkül szinte semmit sem tudnánk mondani a költészet (művészet) tényleges társadalmi beágyazottságáról.” (8. old.) Vagy: „az irodalomértelmező tudomány határait erősen feszegető vagy meghaladó” kérdés, hogy „mi a funkciója a költészetnek a társadalmak szokásrendjében, kommunikációs és rituális beidegződéseinek struktúrájában? [...] mire használja egy társadalom [...] az irodalmi kultúrát, a költészetet?” (11. old.) Mindezen felvetések mindig is hozzátartoztak az irodalmi kultuszkutatáshoz, amely a szövegeken túl különféle „külsődleges” elemeket - ereklyeként tisztelt tárgyakat, viselkedésmódokat stb. - is elemez. Margócsy hangsúlyozza a „társadalmi beágyazottság” növekvő fontosságát, amit néhány újabb tanulmányának már a témaválasztása is jelez. Még mindig az Előszőnéd maradva: egyfajta kiegyensúlyozásnak tekinthető az is, miszerint „folytonosan hangsúlyozni kell, hogy tudományelméletileg roppant nehéz elkülöníteni a kultikus beszéd specialitását más, irodalomról szóló beszédek retorikájától - hiszen tudjuk, hogy a tisztán fogalmi jellegű, racionális, kritikai szakmai beszédmód feltételezése mára tudománytörténeti érdekességként vagy hajdani utópiaként értékelhető (a szerző elismeri, hogy e kötete legrégebbi [...] nemegyszer megbírált tanulmánya sokat őriz még ennek az utópiának reményeiből).” (23. old.) Vagyis a kultikus kiiktatását célzó kritikai beszédmód racionalizálni próbálta az irodalomról szóló beszéd nyelvét, márpedig ez teljes egészében nem valósítható meg, hiszen „bármely megszólalásunk, mely az irodalmat.