Budapest, 1881. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1881-02-14 / 44. szám
44-ik szám BUDAPEST. Hétfő, február 14. ---------------------------------------------—---- Párbéres hivatalnokok. Budapest, február 13. Vájjon mi isten csodája — kérdik e lapok olvasói — ez a párbéres hivatalnok? Ilyen is van nagy Magyarországon? Van bizony, mégpedig a díjtalan dijnokoknál is nagyobb számban. A párbéres hivatalnokra néptanító, akinek sorsa a dijnok és az Írnok Borsánál sokkal rosszabb, mert nagyon sok helyen székipásztorok módjára kapja a fizetését, s így még a béres is, akinek a gazda negyedévenkint pontosan szolgáltatja ki a bérét, felette áll. A papiroson ugyan a falusi néptanító számára is ki van jelölve fizetésképen a búza, rozs, árpa, zab, széna, sarjú, kukorica, fa, só, hús, faggyú, tojás, vaj, csibe, marhatartás s a jó isten tudná még mi minden nem, csakhogy ez a legtöbb esetben a papiroson is marad. És mégis, ha nem csorog, csepeg, mondja a példaszó, van ennél még veszedelmesebb fizetés is: a kizsarolt rész szántóföld. — Minek a tanítónak szántóföld ? Hisz ő nem munkálhatja, mert az iskolában van a helye s nem is munkáltathatja, mert a munkáltatáshoz megkivántató alkalmas egyént nem képes fizetéséből előállítani. Mért nem adnak a többi hivatalnokoknak is a fizetés minimumához arányos értékű földet? p. o. a tanfelügyelőknek. Feleljen erre az, aki tud! Igaz, hogy ha a föntebb elősorolt, tanítói bért képező terményeket beszedhetnék s értékesíthetnék, a 300 fitos tanítói fizetés minimuma háromszorosan is meg volna. — Csak az a baj, hogy nem lehet beszedni s igy nem lehet értékesíteni! De hát ott a bíróság, mondják sokan, mért nem szedett be bíróság útján? Szegény tanácsadó! E sorok írója már hat év óta folyamodik minden évben bírósághoz, 283 frtnyi párbér fizetéséből mégis minden évben átlag elmaradt 150 forintja, ami 5 éven át 750 forint. Kérdem már most: Van-e több oly hivatalnok a tanítón kívül, kinek minden öt évben 750 forintja marad el fizetéséből? No már kérem, ezt még olvasni is szomorú. Tessék ilyen fizetésből élni, adót s az országos tanítói nyugdíjt fizetni. Jó az a nyugdíj nagyon, azt kétségbe sem szabad vonni, ám tessék először a fizetés kiszolgáltatását szabályozni s örömmel járul hozzá a tanító a nyugdíjalaphoz. De addig csak nyomorúságos pálya a tanítói pálya. Róvnak a tanitó nyakába annyi tantárgyhalmazt, akár bele is túladhat annak megértetésébe. Követelik, hogy a tanitó mindenhez értsen, rendeinek ellenőrzésére megyei kir. tanfelügyelőt, iskolalátogatót, egyházmegyei fő- és altanfelügyelőt, al- és főesperest, plébánost és rendes iskolaszéket. Hanem arról, váljon az a tanító hogy él, miként s mikor kapja fizetését, arról hallgat mindenki. Világosítson fel valaki, hogy lehet akkora nevelés és a tanítás terén azon célt elérni, melyet a haza, az egyház s a társadalom kitűzött a tanító számnála, ha annak éjjel-nappal az élhetéshez megkívántató anyagiak beszerzéséről kell gondoskodni, és én is elhallgatok. Azt hiszem, a legtöbb falusi tanítót csak azon tudat ösztönzi magasztos pályáján, hogy egykor büszkén mondhatja falujabeli lakóira: ezeket egytől egyig én neveltem honfiakká s honleányokká. Mert ha az anyagiak utáni vágy késztet valakit tanítói pályára, akkor csak válaszszon más pályát, itt csak soványan van meg a mindennapi kenyér, melyet egyedül azon tudat édesít, hogy hazánk felvirágzását ő is elősegítette. És e szomorú helyzetét a falusi tanító csakis pár bér fizetésének köszönheti. Vájjon mit is lehetne azzal a párbérrel tenni, mit egyben egyszer adnak félvékánkint a rosszából?! A tanítót egész évben az aratással kapcsolatos remény táplálja, s az aratás után a párbérszedés alkalmával a fizetési összegnek egy harmad része sem jön be, a jövő aratásig tehát ismét csak a remény emlőin táplálkozhatik. Fia pedig ebből meg nem élhet, tegyen amit akar, senkinek semmi köze hozzá. Tanácsot, rendeletet nagyon is sokan adnak, de kevezet senki. És ezt orvosolni még eddig senkinek sem jutott eszébe. A falusi tanítók nyomorult helyzetét senki sem szánta meg. De mégis, bocsánat, a párbér kérdését épen e napokban pendítették meg az országgyűlésen. Vérmes reményekkel kecsegtettük magunkat. Várva vártuk borús lelünk egén annak a kardnak a megjelenését, mely a párbért, e nyomorúságos fizetés el fogja törülni vagy legalább módosítja, de hasztalan, a kormány s a képviselőház egyszerű valvonitással lerázta magáról az odiozus kérdést. Pedig Isten a tanúnk! Elég volt a párbérből ennyi; a párbérfizetés jó volt a múlt században, de most, midőn minden tekintetben képzett tanítókat kívánnak, a kondásuak és bojtárnak való étés nem járja! Nem kérünk mi lehetetlent, nem is akarunk az államnak terhére lenni, csak arra akarjuk a kormányt figyelmeztetni, hogy jobban tett némi rombolást, na hát ilyen nevelő és kis lányoknak minden szép arc megzavarja a fejét, sem én, sem férjem nem aggódunk ez ártatlan vonzalom miatt, mely ahogy jött, úgy el is fog tűnni nyomtalanul. Komolyra itt nem lehet semmire számítani, Szeredy Ottó sokkal becsvágyóbb emberi, magasbra törő vágyai vannak, mintsem egy ilyen szegényes leányt venne nőül, mint a minő a mi Flóránk. Mint férjem beszélte nekem, a farsangon egy Héthársy grófnőnek udvarolt, úgy is volt, hogy nőül veszi, nem tudjuk mi okozta e partré elmaradását, férjem nem hozta neki elő, s én, ki sógoromat most láttam először, egyáltalában nem éreztem magamat följogosítva, belvilágába, hatolni akarni, miután úgy vettem észre, hogy igen zárkózott természettel bír, s nem szeret körülményeiről beszélni. Annyit írok neked itt össze-vissza dolgokról, melyek talán nem is érdekelnek,, hogy szinte szemrehányást teszek magamnak, hogy annyi idődet igénybe veszem,, de lásd édes Gabrielle úgy meg voltam, szokva otthon, napokat veled együtt eltrécselni, hogy szinte hiányoznék nekem, ha legalább levélben nem értesítenélek mindenről a mi, körülöttem történik. Bocsáss meg tehát és légy elnéző irántam, erre kér a te kis A „BUDAPEST“ napitárcája. Majd ha eljö ... Majd ha eljő, enyhe szellő Lengő szárnyán a tavasz, Dalos madár énekétől szerdül meg a zöld haraszt . . Ki mondja meg — itt e szívnek összefejtett húrjain, Felhangzik-e még az ének Zengnek-e még dalaim?! , « Midőn virág illatától Kábító lesz a mező, Rózsa hajnal mosolyában Fürdik meg a kérdező . „ Ki mondja meg — felderül-e Az öröm még arcomon, Vagy örökké a bubánat Sötét mezét hordozom ? ! Majd ha tiszta harmat gyöngye Csügg a rózsa levelén — Mézet szívni tarka méhe Zsong a virág kebelén . . . Ki mondja meg a reménynek Mézes-mázos ajaka Cseveg-e még boldogságról, Nyujt-e vigaszt valaha?! Midőn még a temető is Zöld ruhába öltözött, 8 csalogány zeng a lehajtott Szomorulott lomb között ... Ki mondja meg — e kebelbe Támad-e uj érzelem, Vagy örökre a csalódás Fájó kínját erezem ? ! Ne szóljatok ! . . Elhagyott már Engem minden . . . megvetett! Még az is elfordult tőlem Ki világra teremtett . . . Az lesz a jó, ha a tavasz Már síromra mosolyog . . . Ha meghasad ez a kőből, S többé sulis nem dobog ! ETELE: Alice regénye. — Elbeszélés. — Irta: * * * (9. Folytatás.) Majd elfeledem a sok fecsegés közt megírni, hogy most vendégünk is van, sógorom Szeredy Ottó időzik nálunk pár nap óta; nagyvilágban jártas modorú, műveit fiatal ember s igen szép; bár nekem Albin az ő kedves, szabálytalan vonásaival, mélyen fekvő, sötét szemeivel s szellemtől sugárzó homlokával sokkal jobban tetszik mint Ottó. A két testvér sem külsőleg, sem bensőleg nem hasonlít egymáshoz, az ifjabb Szeredy egy fejjel magasabb mint férjem, nyúlánk, karcsú termettel bir s világos, hamvas szőke fürtök köztük átlátszó fehérségű, finom arcát. Modora sima, hideg, szenvedélytelen, s az egész ember inkább egy szép szoborhoz hasonlít, melyet csodálunk, de mely bennünk szenvedélyt nem képes kelteni. Férjemnél épen megfordítva áll az arány, csupa tűz, láng, mintha ereiben vér helyett izzó lávafolyam keringene, arca a szenvedély minden változatait hűn tükrözi vissza s a delejes hév, melyet kisugárzik, magával ragad és önkénytelenül is hatalmába kerít. Nem annyira szépsége, mint erőteljes, férfias lény , által Dodit, s tudod, minek sokszor szívesebben hajlunk meg a durva erő, mint a szobrászi, de nőiesen gyöngéd szépség előtt. Különben sógorom alapjában jó embernek s modora inkább a szalonokban eltanultnak látszik, mint saját képem természetnek. Csak pár napig lesz itt, s innét egyenesen Pakisba megy, hol a tél hátra levő részét tölteni fogja. Úgy vettem észre, kis cousineom Flóra szívvilágában Alice-od. Vili. levél. Március 16. A műkedvelői előadás fényesen sikerült, s mindnyájan úsztunk a dicsőségben,, melynek oroszlánrésze — mint rendezőnek és szereplőnek egyaránt — nekem jutott. a szó teljes értelmében térdig jártam a virágokban, három mosókosárral szállított haza szobaleányom az inassal, melyek közt legszebb volt egy óriási csokor, melylyel A.1.