Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - ZELK ZOLTÁN: Könyv nélkül tudta . . . (Vers)

Mátyás anyjának arcképére véltek rátalálni. Nagy volt az öröm, mivel Szilágyi Erzsébetről egykorú és hiteles képmás nem volt ismeretes. A buzgó régészek, kik fáradhatatlanul kutattak a magyar múlt emlékei után, diadallal fedezték fel és tették közzé a dicső elődöknek országszerte, kastélyokban­, kúriákban és a külföld múzeumaiban meglelt képmásait. Érdemes munká­juk eredményeit az itt-ott megesett tévedések sem csökkentették. Szilágyi Erzsébet képének meghatározása a csőrében gyűrűt tartó holló alakján alapult, mely megegyezett a Hunya­diak regényes címerállatával. A képen az 1500-as dátum és a caduceus — kigyós bot — szignatúra volt lát­ható. A magyar régészet európai hírű kiválósága, Pulszky Ferenc értekezett róla és vezette be, mint Szilágyi Erzsé­bet képmását a magyar közönség tör­téneti tudatába. A kép büszkén szere­pelt a különböző kiállításokon és úgy elterjedt és begyökerezett, hogy a Vigadó domborművön az ismerős arc alatt olvasható felirat szinte felesleges­nek tűnhetett a művelt pesti polgárság szemében. A MÁSOLATOKON és változatokon az alak koronáján, de a többi attribú­tum nélkül, szokott szerepelni. Az eredeti festményen zavaró mozzanat­ként ott ékeskedett a j­ogar és az ország­alma is, melyek Mátyás anyját nem illették meg. Ezt azonban még csak elnézték és valahogyan megmagyaráz­ták volna, de a dicsfény, mely csak a szentek feje körül ragyog jogosan és a pálmaág, mely a vértanuk jelvénye, semmiképen sem volt a helyén Szilágyi Erzsébet képmásán. Az egyetemes érvényű ikonográfiai törvények vége­zetül, a nagy népszerűség ellenére is, megdöntötték a kép dicsőségét. Az 1882-i gömörmegyei művészeti és régé­szeti kiállításon történt szereplése után maga Pulszky Ferenc tette jóvá pár évtizede elkövetett tévedését. A kép nem Szilágyi Erzsébetet, a Hunyadi­ház nagyasszonyát, hanem Szent Osz­valdot, Northumberland vértanú kirá­lyát ábrázolja. Szent Oszvaldot illeti a korona, jogar, országalma, pálmaág, és a legendájában fontos szerepet játszó és így attribútumává vált gyűrűs holló is. A festmény a caduceus jelét hasz­náló Jacopo de' Barbarinak, az Itáliá­ból az Alpeseken túlra vándorolt velencei mesternek a műve, mely a múltban Magyarországra, az András­syak birtokéba került és ma, a krasz­nahorkai vár pusztulásairól hallott hírek után ítélve, nyomaveszettnek tekinthető. A szent angolszász király kultusza a középkorban egész Európában el­terjedt és egyik legszebb bizonysága éppen a magyar gótika kiváló alkotá­sának, a szepeshelyi székesegyház nagyszerű főoltárának szárnyképén, pompás megjelenésű szent alakok díszes sorában található. Így a Vigadó homlokzatáról, a magyar múlt hírességeinek képei közül nem a magyar, hanem az angol törté­nelem egy nagynevű alakja, nem nő, hanem férfi tekint le ránk és szapo­rítja, ha nem is éppen szántszándékkal, Budapest angol vonatkozású emlékei­nek számát. E mulatságos metamor­fózis története más szempontból sem okulás nélkül való, mert mutatja az ikonográfiai kritika szükségességét. A magyar ikonográfiának, mely a ma­gyar múlt képes emlékeit, a festészet, szobrászat, grafika magyar vonatko­zású ábrázolásait gyűjti össze és dol­gozza föl, fontos feladata a nemzet nagyjairól egykorú és hiteles arcképek kutatása. A hagyományosan auten­tikus portréknak tartott arcképek gazdag anyagának megrostálása érde­kes eseteket vet fel és nem lehetetlen, hogy hasonló budapesti sétákon még más meglepő »képmással« is találkoz­hatunk, amelyet a tudományos kritika leleplez. ZELK ZOLTÁN fz­ön­­yv nélkül t­udta .. A János vitézt is könyv nélkü­l tudta. Mesélj ! — kértük s fújta a verseket, úgy mondta el Jánost s a szép Juliskát : nem is mese, de így volt, megesett . . . Szinérv­ár alján volt cselédleány ő, Hány éves is ? Tán hetven lehetett. Szeretője hajdan, amennyi ujja, de már egyikre sem emlékezett. Petőfi volt már egyetlen szerelme, csak róla beszélt, róla álmodott: »A legszebb férfi ő volt a világon — mondta — megölték, de feltámadott . . . !« »Leemelé sírjáról mind a földet, Mint ti a paplant és tovább dalolt itt lenn, a földön, mert nem szállt egekbe — S hány dalt tudott ! S milyen szép hangja volt.­« »Hogy merre jár most ? Merre kedve tartja ! Egy furulyába bujt, vagy mint madár ha ágra röppen énekelni, ő is dallá leszen s egy hegedűre száll.­« »Vagy itt van ép a konyhában, azért jött, mert este van, hogy mondjon egy mesét. . . Hallgassátok csak !« — s már könyv nélkül fújta, elmondta nékünk a János vitézt. . 20

Next