Budapest, 1947. (3. évfolyam)
12. szám - PETŐFI SÁNDOR: Szilveszter éje 1847-ben (Vers)
Ő adta össze kezeinket, Várhatlanul, örökre, Ő szállítá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre... Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az a kevés bú, mit koronként Szívünkre rácseppente, Nem keserítő boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette . . . Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök és borul a szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta . . . Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll. S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép . De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássak meg? . . . nem, soha sem! Az isten ítélőszékénél. Még ott sem mondok egyebet : »Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!«