Budapest, 1947. (3. évfolyam)

4- 5. szám - PASSUTH LÁSZLÓ: Lengyelek (elbeszélés)

Lengyelek Györy Miklós rajzaival HALLOTTA a víz csobogását valahonnan a falak mögül. A lépcsőház sötét fordulójára beesett a meg­magyarázhatatlan csend, amikor elfulladnak a napi zajok, óra és időjelzés megszűnik. Hallotta a víz csobo­gását, a folyosóhajlásból, ám a lépcső torkából három kislakás nyílik. Melyikből hozza el a csobbanó víz zaját az éjszaka, egészen­ egészen halkan? Gubbasztott már nagyon régóta. Arra emlékezik, amikor jött s megállt, szemben a házzal, akkor tódultak ki a kis belvárosi utcába a nyolcórás mozielőadás látogatói, akik elhagy­ták a hátsó kijáraton a helyiséget. Utána még egyszer hallotta őket, két óra múlva s még az éjféli előadás után is. Ahogy végigszámolta, talán négy órája, hogy itt áll, megtámaszkodva a semmihez, mint alkalmatlan korlátdarab. A férfire gondol. Szétbom­lik nyakán a sál, haja majdnem kisgyermekes, kócosan ugrik elő, szemében tükrözik az idegen mosoly. Fakó, szláv szőkesége, puha szürke szeme, melyben mindig, minden órában valami újat látott, egyszer végtelen tájak vándoroltak benne, máskor ősök fáradt sora méhes és Horatius között. Az ember úgy él itt, ahogy erre sodort egy levelet a szeptemberi szél, mely millió lengyel falevelet sodort szét. Ahogy megtelepszik egy madár, utána tovább­repül. A határon át m­ég kocsival jönnek, ott szétváltak a családok, lefoszlik az egyenruha. Zenetanárok lesz­nek, francia nyelvmesterek. Csupa lángolás és csupa letörés az ilyen ember, közben kegyetlen, mint a szem­lélő hiúz. Nem egészen barátok. Mindent lát, gondolta, amikor először hevertek végig a homokban, háttal a Dunának s a szürkeszemű ember mesélni kezdett arról, amit őrajta észrevett. Együttélnek, ahogy madárral vagy levéllel él együtt egy lány. Minden reggel hiheti : egy sor írás várja a laboratórium asztalánál. Vagy egy idegen fiú jön és mondja : »Kazimir az éjszaka eltávozott«. Vár. Csak az árnyék rajzolta vékony, finom arcélét a szomszédos falra, ahogy a feketekötényes lámpa meg­engedi. Még érzi a nyár melegét, ahogy magukba­szívták a falrétegek, de a piszkos, zárt belső udvar felől a tört ablakrésen át bejön az éjszaka hidege. Ma talán nem is kellett volna együtt lenniök, ám ahogy hazajött, otthon egysoros levél várta. »Nem utazhatunk el holnap hétvégére. Valaki megjött, akivel beszélnem kell«. Ahogy feltépte a levelet, tudta, hogy most valami történik. Fél év óta voltak együtt, ismerte már milyen, amikor valaki megjön, titkos üzenetekkel. Ezek játsza­nak a titokkal, szenvedélyesek módjára, mint aki meg­szokott valamiféle mérget, már századok óta meg­szokta : nem árt a szervezetének, így élnek a titokkal a lengyelek : mindent tudnak, ami a világra tartozik, nincs is máshol baj, csak misztikájuk s csodavárásuk körül s abban, hogy mindig önmaguk közül kell gyűlöl­niök valakit. Ha most kijön az ajtón egy idegen nő és csak annyi rés nyílik meg, hogy azon lehellet, vagy fénysugár befér , ő befér. Üres kézzel van, még kötőtűt sem hozott, vagy mérget a laboratóriumból. Két keze van, melyről mondani szokták, hogy gyermekesen meg­tévesztő. A szombatot úgy rendezte, hogy az övék volt, a hegyekbe mentek volna, bolyongani, ahogy lehet egy emberrel, hét-nyolcszáz méteres dombok között sétálni, aki havasok és gleccserek között élt sokáig, mindez benne van, mint a nyugtalanság vágya. Most ez az ember talán bent van egy idegen nővel, de lehet, hogy nincsen is itthon valóban, valamilyen távoli lakásban vesz át titkos üzeneteket vagy csak kószál az éjszakában, vagy már el is utazott s nem látja soha többet . . . Bíró volt egy északi, litván városban s ha felfüggesztették a szokott törvényeket, nyilván gyorsí­tott eljárással kellett élet és halál felett döntenie. Most mindez, persze, lefoszlott róla, csak néha tör fel egy emlék, ha valami hozzásodródik s felismerni vél egy emberi arcélt, mely egy valamikori vilnai vádlottra emlékeztetett. Igen, a bíró odabent meg tudna sok mindent magyarázni. Ő csak úgy képzeli el az időt, ahogy a pára lassan lecsapódik, cseppekben, a gereb falára, amikor valamilyen kísérletnél végtelen türelem­mel kell figyelni a készülő reakciót. Nincs órája, így fények, zajok, mozivégek szerint méri most az időt. Látja önmagát, amint lemegy, csenget, szenvedi a portás fürkésző tekintetét, aki végigkutatja, kinél lehetett ez a riadt feketekabátos lány, akinek az arca nem tükrözi vissza a jóllakott szerelmesek lankadását. PASSLTII LÁSZLÓ 162

Next