Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Kaján karikatúrák

Del Medico Imre. Bp. XIV. — Idézzük leveléből: „ . . .Új lakó­házban lakom, Zuglóban, egy viszony­lag kicsiny, csupán 715 lakásból álló szövetkezeti lakótelepecskén. Annyit olvashatunk mostanában a különféle, már meglevő, vagy rövidesen elké­szülő, vagy még csak tervezett mam­mut-lakótelepekről, de még egyszer sem olvastam arról, amelyben a 907. u­tca — a mi utcánk — van. Hivatalos neve: Újvidék téri lakótelep, bár egyet­lenegy háza sincs ezen a téren, csupán az építésvezetőség irodája állt ott. Azért kívánom felhívni szíves figyel­müket a telepre, mert jó példa arra, h­ogyan lehet egy kertes — inkább illanegyednek minősíthető — kör­nyezetben egy üres területet úgy be­építeni, hogy megőrizzék a környezet intimitását. Érdemes volna kikülde­tniük egy fényképészt. Ne értsenek félre, nem valamilyen lokálsoviniz­mus vezet, de nagyon ügyesnek tar­tom az egész megoldást. (Ha már itt tartunk: a lakásokat nagyon ügyesen tervezték meg, az épületek is igen tetszetősek. Ami pedig a belső dol­gokat, a kivitelezést illeti . . . hát, az aligha jobb a mai átlagnál.) A fen­tiekhez kapcsolódna egy javaslatom. Nem tudom, hogy azon a területen, amelyre a lakótelep épült, voltak-e fák. Ha voltak is, valamennyit kivág­tak, s csak most ültettek egészen fia­tal suhányokat. Mire ezek megnőnek, írji megvénülünk. Mivel Zuglóban - és másutt is — számos régi házat lebontanak, hogy helyükön új, nagy lakótelepek épüljenek, kívánatos vol­na, ha azokat a fákat, amelyek nin­csenek az épületek kijelölt helyén , meghagynák. Legföljebb egy kicsit többet kell majd kerülgetni a döm­pereknek. Európa fában leggazdagabb országainak egyike Svédország, mégis úgy építkeznek, hogy maximálisan megkímélik a növényzetet. Új lakó­telep lombos fák nélkül olyan, mint a lakás szőnyeg nélkül. . ." — Nagyon egyetértünk a javaslatával; évtize­dekre van szükség ahhoz, hogy pó­tolhassuk a könnyelműen kivágott, idősebb fákat — megérné azt a kis kerülgetést. — A másik javaslatát saját hatáskörben megvalósítottuk; íme, itt az eredmény: Birgés Árpád felvétele a lakótelepről. D. Ernő: Cím nélkül. — Nehogy elfogultsággal vádoljon, egészében idézzük levelét: „Szabadjon az olvasó­nak is hozzászólni. A Budapest folyó­irat 7. számának címképe nagyon szép, de az a nőalak miért rakja föl az egyik lábát a másik térdére? Di­vat? Ezzel is terjesztik a szélsőséges, helytelen magaviseletet, ez is népmű­velés? Ifjaink, kamaszaink még nem elég szélsőségesek? A ferde irányt nem eléggé képviselik az érzéki szek­szuál-filmek még a mozik kirakatában is?" Meghökkenve olvastuk sorait, s újból figyelmesen megvizsgáltuk 7. számunk címlapját: pajzán dédapáink milyen hivalkodó női lábakat tervez­tek a mai ifjúság erkölcseinek a meg­rontására. Az előtérben ülő kőhölgy valóban úgy igazítja kőlábait, ahogyan az ön megbotránkozást kifejező so­rai megállapítják, azaz: „egyik lábát a másik térdére" rakja föl. Meg kell azonban említenünk dédapáink ment­ségére, hogy a szemérmetlen kőhölgy, noha lábát tagadhatatlanul keresztbe helyezi, igen bőkezűen szabott szok­­ nyát visel, s végtére is csak masszív bokáit teszi ki a közszemlének és a közbotránkozásnak. S persze, az ef­féle szélsőséges pornográfiára — a női kőbokák látványára — éhes kama­szoknak ... — Nekünk ugyan az a véleményünk, hogy a művészetet nem a ruha — a szobrokon, festmé­nyeken alkalmazott ruha — mennyi­sége teszi, s nem kell túlságosan ko­molyan venni azokat, akik a Ruhá­zati Bolt jelmondatát a művészi al­kotásokra kötelező érvénnyel szeret­nék kiterjeszteni: „Legyen mindig jólöltözött!" Éppen az ön levele a bizonyíték arra, hogy aki mindenáron meg akar botránkozni, az állig felöl­töztetett műalkotásokban is találna magának megbotránkozni valót. Mi igazán nem védjük a pornográfiát, a spekulatív dömping-erotikát sem. De az álszent csőszködésnek azért nem adhatunk igazat. Tegye a szívére a kezét, és vallja be őszintén legalább saját magának: ma, a monokini, bi­kini, mini-szoknya korában — még azt sem mondjuk, hogy a stran­dokon vagy az újságárus standokon, csak az utcán, a munkahelyen vagy akár a templomban — láthat-e egyál­talán olyan női lábat, amely kevesebbet mutat, mint az aposztrofált kőszobor ? Vagy lehet, hogy ma már éppen az az ingerlő — legalábbis az ön levele ezt sejtteti, — ami a megszokottnál kevesebbet mutat ? A Orbán. Podronsky Ruskov. CSSR — Szerénytelenség volna, ha hosszú levelét teljes egészében közöl­nénk. Jól esik természetesen a felsőfo­kú dicséret, de ezt házilag kezeljük, an­nál is inkább, mert az a megsejtésünk, hogy a Budapestet — folyóiratunkat — illető elragadtatott sorai Buda­pestet — fővárosunkat —illető ra­jongó szeretetének a visszfénye. íme, a bizonyíték: „. . . Budapest — írja — hobbym. Persze, a kedvte­lés jellemzője és feltétele, hogy űzzék, még­hozzá odaadással, szenvedéllyel, talán egy kicsit gátlástalanul is, majd­nem a hóbortig. Nos, nem az én bű­nöm, hogy kedvtelésemnek elejétől fogva passzívan hódolok a könyvek, térképek, cikkek, képek forgatásával, tanulmányozásával. Hiszen lehet va­laki csillagász anélkül, hogy valaha is rálépne más égitestre, és futballra­jongó is lehet anélkül, hogy életében egyetlen gólt is lőne. Így fordulha­tott elő, hogy első és egyetlen bu­dapesti tartózkodásom alatt én áti­kalauzoltam született pesti bará­taimat. Akár autóval kószáltunk, akár gyalog, nemigen fordult elő, hogy ne jelezzem: a következő háztömb mögött milyen tér, mi­lyen utca következik, s az miről nevezetes. Szíves vendéglátóim meg­rökönyödése csak két napig tartott — a harmadikon már ők kérdeztek. . . Fáj, hogy nem mondhatom így: »Sze­retem Budapestet«. Jóformán meg sem fordultam benne, tehát a szub­jektív nyilatkozat indokolatlan. Ah­hoz viszont nem vagyok eléggé ide­gen, hogy bárkit is érdekeljen objektív véleményem róla . . . Együttérzek a cikkírókkal, akik sajnálkoznak a vá­rosfejlesztés oltárán elvérzett áldoza­tok miatt. Bizony, kár minden kis csárdáért, házikóért, eperfáért . . . Bizony kár! De mi ez mind ahhoz a tengernyi véráldozathoz képest, melyet századok folyamán e város, e nemzet hozott jelenéért, jövőjéért! Nincs még egy főváros, melyet annyi­szor kellett újjáépíteni; sajnos, Buda­pest épp ennek köszönheti, hogy kevés párja akad a világon, hogy csak szuperlatívuszokban lehet szólni róla. Drága — túl drága — alkotás. Egyetlen budapesti látogatásom al­kalmával én is lenéztem a Dunára a Halászbástyáról. Megszólalt a hátam mögött a harang. Két nyugatnémet turista állt mellettem, idegenek, nya­kukban márkás fényképezőgép. Sá­padtak voltak . . . Hát igen. Kritiku­sok megállapítják, hogy a nyugvó nap: giccs, a holdfényben nyíló Éj király­nője: dilettantizmus. Túl szép. Az érzékelhetőség határán túl. Mert a szép legfelső fokát meg lehet még tol­dani a drámai jelzővel — utána már tényleg csak a giccs jöhet. Hát állj oda a Halászbástya fokára, és tűnődj, hogy giccs-e, amit látsz! ... A két német sápadt volt, de azt hiszem, én is. Valami a szemembe esett. . . Egy amerikai felsaccolhatja a Vár újjá­építését ennyi vagy annyi ezer dollárra — nevetséges! Százszor, ezerszer annyiba került, hogy a Vár ott áll. Majdnem egy nemzet életébe. Haj­szál híján ..." — Ezek után néhány sort levelének befejező részéből, melyet így vezet be: „Ha álmodni lehetne ..." Nos, álmodni nemcsak lehet, de kértük és kérjük is olvasóin­kat, hogy engedjék szabadjára álmai­kat a város jövőjéről. Praktikusan az a jó, ha álmaik nem esnek messze a valóságtól, a lehetőségektől, bár ezt nem tekinthetjük feltételnek, hiszen nyilvánvaló, hogy az érzések nemigen alkalmazkodnak a logikai korlátokhoz, és minden fajta szerelemnek termé­szetes alkatrészei a megvalósíthatat­lan ábrándok is. Azt írja: „Először is — ez lenne a legsürgősebb — kisö­pörném és tisztára mosnám egész Budapestet. Úgy, mint a falvakat szokás búcsú előtti szombaton. S ha elment a Nemzeti, hát menne a Ke­leti is. Sajogna érte a szívem, de menne. S nemcsak azért, hogy a szép­séges sugárút megnyílna a Népstadi­onig. (Tudom, erről szó sem lehet.) A füstöt és a síneket likvidálnám Buda­pest belterületéről... Azután: van két római amfiteátrum. Hát én nem saj­nálnám az egyiket, a nagyobbikat, az óbudait, régivé, azaz újjávarázsolni. Úgy viszonylana elődjéhez, mint a Mátyás-templom a volt Boldogasszony templomához. Modern sportjátékok a római porondon! Hiszem — remé­lem! — lesz még olimpia Budapesten.. (Megbocsáthatatlan, hogy nem és nem és mégsem kéri Budapest az olim­piát!) ... És így tovább. Azt sem bán­nám, ha nem az én álmaim válnának valóra, hanem a másokéi. Megnyug­tató, hogy vannak elegen, akik helyet­tem is álmodnak Budapest tovább­építéséről — s álmaikat valóra is vált­ják." — Végezetül idézzük a szer­kesztést illető kívánságát: „Én sokkal de sokkal nagyobb követelményeket szabnék a Budapest­nek, mint egyik­másik olvasójuk. Nem krétapapírt és nem »klasszabb« kivitelt — valami sokkal nehezebbet és fontosabbat. Azt, hogy tartsák meg továbbra is és nagyon sokáig az eddigi színvonalat és irányt! ..." — Ami az irányt illeti: igyekszünk. De a színvonallal mi nem vagyunk ennyire elégedettek: több — bizony, jóval több — forrás­értékű, nagy és pozitív visszhangot keltő, gondolatébresztő, jelentős írás elférne még a lapban, és jóval több megragadó, művészi rangú vagy értékes dokumen­tatív fénykép — a terjedelem növelése nélkül. Birgés Árpád felvétele /­ z Újvidék téri lakótelep 46 Változás a vidéki közületek hírlapelőfizetési rendjében A vidéki közületek hírlapelőfizetési rendjét a közületek és az érdekelt postaszervek közvet­len, előnyösebb kapcsolatának kiépítése érdeké­ben — a Posta részben módosította. A módosí­tás értelmében a napilapok és a nagy példány­számban megjelenő egyéb sajtótermékek 1967. évre szóló előfizetéseit a vidéki közületek már a helyi postahivataltól rendelhetik meg és ugyan­ott történik az előfizetési díjak kiegyenlítése is. A Posta intézkedése a Budapest előfizetésére is kiterjed. A módosított előfizetési rendről a Posta vezérigazgatósága az érintett közületek részére egyidejűleg részletes tájékoztatót küld. Kérjük kedves előfizetőinket, hogy az 1967. évi sajtóelőfizetés ügyében szíveskedjenek a helyi postahivatallal mielőbb kapcsolatba lépni. A Kiadóhivatal

Next