Budapest, 1966. (4. évfolyam)
9. szám december - Kaján karikatúrák
Del Medico Imre. Bp. XIV. — Idézzük leveléből: „ . . .Új lakóházban lakom, Zuglóban, egy viszonylag kicsiny, csupán 715 lakásból álló szövetkezeti lakótelepecskén. Annyit olvashatunk mostanában a különféle, már meglevő, vagy rövidesen elkészülő, vagy még csak tervezett mammut-lakótelepekről, de még egyszer sem olvastam arról, amelyben a 907. utca — a mi utcánk — van. Hivatalos neve: Újvidék téri lakótelep, bár egyetlenegy háza sincs ezen a téren, csupán az építésvezetőség irodája állt ott. Azért kívánom felhívni szíves figyelmüket a telepre, mert jó példa arra, hogyan lehet egy kertes — inkább illanegyednek minősíthető — környezetben egy üres területet úgy beépíteni, hogy megőrizzék a környezet intimitását. Érdemes volna kiküldetniük egy fényképészt. Ne értsenek félre, nem valamilyen lokálsovinizmus vezet, de nagyon ügyesnek tartom az egész megoldást. (Ha már itt tartunk: a lakásokat nagyon ügyesen tervezték meg, az épületek is igen tetszetősek. Ami pedig a belső dolgokat, a kivitelezést illeti . . . hát, az aligha jobb a mai átlagnál.) A fentiekhez kapcsolódna egy javaslatom. Nem tudom, hogy azon a területen, amelyre a lakótelep épült, voltak-e fák. Ha voltak is, valamennyit kivágtak, s csak most ültettek egészen fiatal suhányokat. Mire ezek megnőnek, írji megvénülünk. Mivel Zuglóban - és másutt is — számos régi házat lebontanak, hogy helyükön új, nagy lakótelepek épüljenek, kívánatos volna, ha azokat a fákat, amelyek nincsenek az épületek kijelölt helyén , meghagynák. Legföljebb egy kicsit többet kell majd kerülgetni a dömpereknek. Európa fában leggazdagabb országainak egyike Svédország, mégis úgy építkeznek, hogy maximálisan megkímélik a növényzetet. Új lakótelep lombos fák nélkül olyan, mint a lakás szőnyeg nélkül. . ." — Nagyon egyetértünk a javaslatával; évtizedekre van szükség ahhoz, hogy pótolhassuk a könnyelműen kivágott, idősebb fákat — megérné azt a kis kerülgetést. — A másik javaslatát saját hatáskörben megvalósítottuk; íme, itt az eredmény: Birgés Árpád felvétele a lakótelepről. D. Ernő: Cím nélkül. — Nehogy elfogultsággal vádoljon, egészében idézzük levelét: „Szabadjon az olvasónak is hozzászólni. A Budapest folyóirat 7. számának címképe nagyon szép, de az a nőalak miért rakja föl az egyik lábát a másik térdére? Divat? Ezzel is terjesztik a szélsőséges, helytelen magaviseletet, ez is népművelés? Ifjaink, kamaszaink még nem elég szélsőségesek? A ferde irányt nem eléggé képviselik az érzéki szekszuál-filmek még a mozik kirakatában is?" Meghökkenve olvastuk sorait, s újból figyelmesen megvizsgáltuk 7. számunk címlapját: pajzán dédapáink milyen hivalkodó női lábakat terveztek a mai ifjúság erkölcseinek a megrontására. Az előtérben ülő kőhölgy valóban úgy igazítja kőlábait, ahogyan az ön megbotránkozást kifejező sorai megállapítják, azaz: „egyik lábát a másik térdére" rakja föl. Meg kell azonban említenünk dédapáink mentségére, hogy a szemérmetlen kőhölgy, noha lábát tagadhatatlanul keresztbe helyezi, igen bőkezűen szabott szok nyát visel, s végtére is csak masszív bokáit teszi ki a közszemlének és a közbotránkozásnak. S persze, az efféle szélsőséges pornográfiára — a női kőbokák látványára — éhes kamaszoknak ... — Nekünk ugyan az a véleményünk, hogy a művészetet nem a ruha — a szobrokon, festményeken alkalmazott ruha — mennyisége teszi, s nem kell túlságosan komolyan venni azokat, akik a Ruházati Bolt jelmondatát a művészi alkotásokra kötelező érvénnyel szeretnék kiterjeszteni: „Legyen mindig jólöltözött!" Éppen az ön levele a bizonyíték arra, hogy aki mindenáron meg akar botránkozni, az állig felöltöztetett műalkotásokban is találna magának megbotránkozni valót. Mi igazán nem védjük a pornográfiát, a spekulatív dömping-erotikát sem. De az álszent csőszködésnek azért nem adhatunk igazat. Tegye a szívére a kezét, és vallja be őszintén legalább saját magának: ma, a monokini, bikini, mini-szoknya korában — még azt sem mondjuk, hogy a strandokon vagy az újságárus standokon, csak az utcán, a munkahelyen vagy akár a templomban — láthat-e egyáltalán olyan női lábat, amely kevesebbet mutat, mint az aposztrofált kőszobor ? Vagy lehet, hogy ma már éppen az az ingerlő — legalábbis az ön levele ezt sejtteti, — ami a megszokottnál kevesebbet mutat ? A Orbán. Podronsky Ruskov. CSSR — Szerénytelenség volna, ha hosszú levelét teljes egészében közölnénk. Jól esik természetesen a felsőfokú dicséret, de ezt házilag kezeljük, annál is inkább, mert az a megsejtésünk, hogy a Budapestet — folyóiratunkat — illető elragadtatott sorai Budapestet — fővárosunkat —illető rajongó szeretetének a visszfénye. íme, a bizonyíték: „. . . Budapest — írja — hobbym. Persze, a kedvtelés jellemzője és feltétele, hogy űzzék, méghozzá odaadással, szenvedéllyel, talán egy kicsit gátlástalanul is, majdnem a hóbortig. Nos, nem az én bűnöm, hogy kedvtelésemnek elejétől fogva passzívan hódolok a könyvek, térképek, cikkek, képek forgatásával, tanulmányozásával. Hiszen lehet valaki csillagász anélkül, hogy valaha is rálépne más égitestre, és futballrajongó is lehet anélkül, hogy életében egyetlen gólt is lőne. Így fordulhatott elő, hogy első és egyetlen budapesti tartózkodásom alatt én átikalauzoltam született pesti barátaimat. Akár autóval kószáltunk, akár gyalog, nemigen fordult elő, hogy ne jelezzem: a következő háztömb mögött milyen tér, milyen utca következik, s az miről nevezetes. Szíves vendéglátóim megrökönyödése csak két napig tartott — a harmadikon már ők kérdeztek. . . Fáj, hogy nem mondhatom így: »Szeretem Budapestet«. Jóformán meg sem fordultam benne, tehát a szubjektív nyilatkozat indokolatlan. Ahhoz viszont nem vagyok eléggé idegen, hogy bárkit is érdekeljen objektív véleményem róla . . . Együttérzek a cikkírókkal, akik sajnálkoznak a városfejlesztés oltárán elvérzett áldozatok miatt. Bizony, kár minden kis csárdáért, házikóért, eperfáért . . . Bizony kár! De mi ez mind ahhoz a tengernyi véráldozathoz képest, melyet századok folyamán e város, e nemzet hozott jelenéért, jövőjéért! Nincs még egy főváros, melyet annyiszor kellett újjáépíteni; sajnos, Budapest épp ennek köszönheti, hogy kevés párja akad a világon, hogy csak szuperlatívuszokban lehet szólni róla. Drága — túl drága — alkotás. Egyetlen budapesti látogatásom alkalmával én is lenéztem a Dunára a Halászbástyáról. Megszólalt a hátam mögött a harang. Két nyugatnémet turista állt mellettem, idegenek, nyakukban márkás fényképezőgép. Sápadtak voltak . . . Hát igen. Kritikusok megállapítják, hogy a nyugvó nap: giccs, a holdfényben nyíló Éj királynője: dilettantizmus. Túl szép. Az érzékelhetőség határán túl. Mert a szép legfelső fokát meg lehet még toldani a drámai jelzővel — utána már tényleg csak a giccs jöhet. Hát állj oda a Halászbástya fokára, és tűnődj, hogy giccs-e, amit látsz! ... A két német sápadt volt, de azt hiszem, én is. Valami a szemembe esett. . . Egy amerikai felsaccolhatja a Vár újjáépítését ennyi vagy annyi ezer dollárra — nevetséges! Százszor, ezerszer annyiba került, hogy a Vár ott áll. Majdnem egy nemzet életébe. Hajszál híján ..." — Ezek után néhány sort levelének befejező részéből, melyet így vezet be: „Ha álmodni lehetne ..." Nos, álmodni nemcsak lehet, de kértük és kérjük is olvasóinkat, hogy engedjék szabadjára álmaikat a város jövőjéről. Praktikusan az a jó, ha álmaik nem esnek messze a valóságtól, a lehetőségektől, bár ezt nem tekinthetjük feltételnek, hiszen nyilvánvaló, hogy az érzések nemigen alkalmazkodnak a logikai korlátokhoz, és minden fajta szerelemnek természetes alkatrészei a megvalósíthatatlan ábrándok is. Azt írja: „Először is — ez lenne a legsürgősebb — kisöpörném és tisztára mosnám egész Budapestet. Úgy, mint a falvakat szokás búcsú előtti szombaton. S ha elment a Nemzeti, hát menne a Keleti is. Sajogna érte a szívem, de menne. S nemcsak azért, hogy a szépséges sugárút megnyílna a Népstadionig. (Tudom, erről szó sem lehet.) A füstöt és a síneket likvidálnám Budapest belterületéről... Azután: van két római amfiteátrum. Hát én nem sajnálnám az egyiket, a nagyobbikat, az óbudait, régivé, azaz újjávarázsolni. Úgy viszonylana elődjéhez, mint a Mátyás-templom a volt Boldogasszony templomához. Modern sportjátékok a római porondon! Hiszem — remélem! — lesz még olimpia Budapesten.. (Megbocsáthatatlan, hogy nem és nem és mégsem kéri Budapest az olimpiát!) ... És így tovább. Azt sem bánnám, ha nem az én álmaim válnának valóra, hanem a másokéi. Megnyugtató, hogy vannak elegen, akik helyettem is álmodnak Budapest továbbépítéséről — s álmaikat valóra is váltják." — Végezetül idézzük a szerkesztést illető kívánságát: „Én sokkal de sokkal nagyobb követelményeket szabnék a Budapestnek, mint egyikmásik olvasójuk. Nem krétapapírt és nem »klasszabb« kivitelt — valami sokkal nehezebbet és fontosabbat. Azt, hogy tartsák meg továbbra is és nagyon sokáig az eddigi színvonalat és irányt! ..." — Ami az irányt illeti: igyekszünk. De a színvonallal mi nem vagyunk ennyire elégedettek: több — bizony, jóval több — forrásértékű, nagy és pozitív visszhangot keltő, gondolatébresztő, jelentős írás elférne még a lapban, és jóval több megragadó, művészi rangú vagy értékes dokumentatív fénykép — a terjedelem növelése nélkül. Birgés Árpád felvétele / z Újvidék téri lakótelep 46 Változás a vidéki közületek hírlapelőfizetési rendjében A vidéki közületek hírlapelőfizetési rendjét a közületek és az érdekelt postaszervek közvetlen, előnyösebb kapcsolatának kiépítése érdekében — a Posta részben módosította. A módosítás értelmében a napilapok és a nagy példányszámban megjelenő egyéb sajtótermékek 1967. évre szóló előfizetéseit a vidéki közületek már a helyi postahivataltól rendelhetik meg és ugyanott történik az előfizetési díjak kiegyenlítése is. A Posta intézkedése a Budapest előfizetésére is kiterjed. A módosított előfizetési rendről a Posta vezérigazgatósága az érintett közületek részére egyidejűleg részletes tájékoztatót küld. Kérjük kedves előfizetőinket, hogy az 1967. évi sajtóelőfizetés ügyében szíveskedjenek a helyi postahivatallal mielőbb kapcsolatba lépni. A Kiadóhivatal