Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - dr. Gerelyes Ede: Az 1918. júniusi sztrájk

kások bérének emelésére. A munkások egy hónapig várták a minisz­teri ígéret beváltását, de eredménytelenül. A legnehezebb körülmé­nyek között dolgozó öntödei segédmunkások június 17-én leálltak. A másnap megjelenő katonai bizottság a régi recept szerint akarta a sztrájkot lezárni: álljanak munkába, készítsenek beadványt! A mun­kások harmadnap — június 19-én — látszólag felvették a munkát, de amikor az olvasztókemencék megteltek izzó vassal, újra leálltak. Ez azt jelenthette, hogy a kihűlő vas tönkreteszi a gyár legfontosabb üze­mét, az öntödét. A katonai parancsnok más üzemekből rendelt oda segédmunkásokat, hogy ezt megakadályozza. Zavady Ferenc, a sztráj­kolók bizalmija felszólította a sztrájktörőket a munka abbahagyására, őt feljelentették a katonai parancsnoknál. Ismét a militarizált üze­mek régi receptjét vették elő. Zavady Ferencet másnapra a katonai parancsnokságra rendelték, ahol börtön és frontraküldés volt a hozzá hasonló öntudatos munkások sorsa a háború éveiben. Ez az ő eseté­ben részben be is következett, hiszen 1918 júliusában bíróság elé ál­lították. JÚNIUS 20-ÁN REGGEL azonban nemcsak a sztrájkoló 117 se­gédmunkás, hanem az öntöde minden munkása, összesen vagy négy­százan elkísérték Zavadyt a katonai parancsnokság épülete elé. A par­lamentben még aznap este felolvasott rendőri jelentés szerint a csend­őrség ekkor parancsot kapott, hogy a felvonult munkásokat puskatus­sal kergesse vissza a műhelyekbe! Erre a hírre leállt az egész gyár. A munkások szolidaritását nem tudták megtörni. A katonai parancsnok most már ezer főnyi tömeggel szemben rendelte el a puskatus haszná­latát. A vasdarabokkal védekező, fémhulladékokat, köveket dobáló munkásokra a szűk udvaron támadó csendőrök, a parancsnok utasítá­sára sortüzet nyitottak. E vérengzés következtében a helyszínen meg­halt Mira Sándor és Fáczán György napszámos és Tóth István réz­műves. Egy munkás a kórházban halt meg, s mintegy húszan súlyo­san megsebesültek. Lehet, hogy korábban elszigetelődött volna a MÁV Gépgyár falai között kirobbant elégedetlenség, most azonban ezt elérni nem lehetett. Az orosz forradalom példája, a végtelen nyomor és elkeseredettség el­söprő erővel hozta a felszínre a szomszéd gyár, a Ganz, majd a közeli üzemek, órák múltán az egész főváros, s néhány nap alatt az egész or­szág tiltakozását. Az következett be, amitől a kormányzat a legjobban félt: általános sztrájk robbant ki. A munkásság nem egészen 24 óra alatt válaszolt Tiszának és Wekerlének: szembe mertek szállni meg­ismételt fenyegetőzéseikkel is! A SORTŰZ UTÁN a MÁV Gépgyár munkásai elhatározták, hogy a Parlament elé vonulnak, és tiltakoznak. A Ganz-gyári munkások egy része csatlakozott hozzájuk, másik része megrohamozta a Gépgyár irodáit, törtek-zúztak. Ellenük több száz főnyi rendőri és csendőri ala­kulatot rendeltek ki, de csak heves közelharc árán tudták őket a gyár területéről kiűzni. Közben a Baross utcán és a Nagykörúton, a Rákóczi úton tüntető csoportok jelentek meg, s a déli órákban már 4000 főnyi tömeg tüntetett a parlament előtt. A fővárosra forradalmi napok kö­szöntöttek ! A Parlament előtti tüntetés szónoka Landler Jenő volt, aki a vasúti munkásság korábbi harcaiban már nagy népszerűségre tett szert. Ő a déli órákban szólt először az összegyűltekhez, tehát akkor, amikor még a Szociáldemokrata Párt vezetősége és a Vasas Szakszer­vezet vezetői egyaránt a sztrájknak a MÁV Gépgyárra való lokalizá­lása mellett foglaltak állást. A fővárosra, s majd az országra kiterjedő általános sztrájkot nem a hivatalos pártvezetőség, és nem is a szak­szervezet szervezte meg. Spontán, magától sem jött létre, ez kétségte­len. A valóságos szervezet a baloldali szellemű vezetők, valamint a bi­zalmi férfiak testülete volt. Ezt több tény is igazolja. Elsőként Land­ler gyors bekapcsolódása az eseményekbe, valamint állásfoglalásának hangja: „Nem beszélni kell többé, mert itt a tetteknek ideje, ahol le kell számolni az egész korrupt kormányrendszerrel és képviselőházzal. A mai véres eseményekért a munkásságnak bosszút kell állnia" — majd az SZDP vezetőségének adresszálva a következőket mondta: „Ha a pártvezetőség határozata nem elégítene ki bennünket, akkor itt le­szünk mi, és cselekednünk kell!" A Parlament előtti tüntetés után né­hány órával összeült a fővárosi bizalmi férfiak értekezlete, s a sztráj­kot ők határozták el. A munkásság körében kialakult helyzetet a sor­tűz után két nappal Fényes László így értékelte képviselőházi felszó­lalásában: „A Szociáldemokrata Párt vezetősége és a szakszervezet tagjai több ízben két karral állottak a munkásság előtt, hogy ne és ne, de immár elvesztenék felettük a feltétlen vezetést. Állítom, hogy sok­szor súlyos megtámadásoknak volt kitéve maga a szociáldemokrata párt vezetősége és a szakszervezetek vezetői, és ma már abban az álla­potban vagyunk, hogy immár nem vezethetik a tömeget." A SORTŰZ HÍRE FUTÓTŰZKÉNT TERJEDT EL az ország­ban. A Wekerle-kormány lezáratta az összes telefonvonalat, a sajtónak megtiltották, hogy az eseményekkel kapcsolatban híreket közöljön; a növekvő felháborodást meggátolni így sem tudták. A parlamenti el­lenzék a munkások ügyét magáévá tette, s Károlyi Mihály, akit a MÁV gépgyáriak egyik küldöttsége felkeresett, személyes értesülései A Parlament előtti tüntetés június 20-án, ahová lovasrendőröket vezényelnek ki. A kép közlését 50 évvel ezelőtt a cenzúrabizottság nem engedélyezte (A Kiscelli Múzeum fotói — Harsányi József reprodukciója)

Next