Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Új ház a Kelenföldi lakótelepen (Balla Demeter felvétele)

többi közt — a munkaerőhelyzet alakulását; mindvégig nyomon szeretnénk követni, ho­gyan módosulnak azok a problémák, ame­lyekkel már a korábbiakban foglalkoztunk; hol kell valamit „menet közben" javítani; hol jelentkeznek átmeneti nehézségek, új problémák. Ezek szerint alighanem az eddi­ginél terjedelmesebb lesz a lap gazdasági rovata. Különleges jelentősége lesz az 1968-as, majd az 1969-es évnek a budapesti hagyományok szempontjából. A patrióta nevelés jegyében lapunknak eddig is egyik fő feladata volt Budapest múltjának ismertetése. Idáig több­nyire csak tallóztunk, még ott is, ahol terv­szerűen dolgoztunk, mint például a munkás­mozgalom és a nemzetiségi mozgalmak is­meretlen dokumentumainak, részleteinek föl­tárásában. A mostani fél évszázados jubi­leum arra késztet, hogy a hagyományoknak egy különleges, eddig meglehetősen elha­nyagolt területére összpontosítsuk a figyel­met. 1918 a magyar történelem nagy éve volt. Pusztán események tekintetében is. 1918-ban alakultak meg az orosz polgárhá­ború magyar önkéntes vörös ezredei. Ami akkor a távoli Szibériában történt, egyálta­lában nem független attól a budapesti ha­gyománytól, amelyről beszélni fogunk. A százezer önkéntesről szólván, mi eddig el­sősorban a nagyrészt paraszti tömeget lát­tuk; természetes dolog: az agrár Magyar­ország, a zsellér­ország katonáinak nagy része paraszt volt, szegényparaszt, föld­munkás. De a vörös ezredek nem állhattak volna talpra a hazai és elsősorban budapesti munkásmozgalomban edzett, továbbá a hazai, elsősorban budapesti radikális értel­miségi mozgalmakban tanult, régóta az al­kalomra váró, a maga forradalmi feladatára felkészült vezető káderek nélkül. És ahogyan ott, Szibériában, találkozott a forradalmi tudatosság a tömeg spontán moz­gásával, úgy ment végbe 1918-ban ez a ta­lálkozás itthon is. 1918: a sztrájkmozgalmak és béketüntetések éve volt. 1918-ban jutott el egyre több katona annak a felismerésére, hogy a harc, amelybe kényszerítették, értel­metlen, öngyilkos vállalkozás. Az ősziró­zsás forradalomban megszületett a magyar köztársaság; négyszáz év után ismét szere­pel az európai térképen az önálló magyar állam. Végül, 1918 novemberében, Orosz­országból visszatért harcosok, baloldali szo­ciáldemokraták és a polgári radikális moz­galmakból, elsősorban a Galilei Körből jött értelmiségi forradalmárok megalakítot­ták a Kommunisták Magyarországi Pártját; l­átjuk tehát, évfordulókban sem lesz hiány. Mi azonban nem is a dátu­­­mokra gondolunk elsősorban, hanem a szereplőkre. 1918 Ady Endrének, Jászi Oszkárnak, Szabó Ervinnek, Landler­nek, Károlyinak,Kun Bélának az éve volt;egy nagy nemzedéknek az éve, amely a század eleje óta készülődött feladatára, a század eleje óta próbált Tisza István Magyarorszá­gából, a millenniumi öntömjénezés, a Rákosi Jenő-féle ábrándok Magyarországából egy másfajta Magyarországot létrehozni. 1918 lett az az év, amikor a sors végre tért nyitott ennek a nagy nemzedéknek a cselekvésre. A cselekvésre, amelyben nem mindenkor voltak egységesek, néha egymással szembe is kerültek; és mi beleestünk abba a hibába, hogy túlzottan is az ellentéteket láttuk, azok­ra emlékeztünk. Ha emlékeztünk. Nem lát­tuk a folyamat egységét és egészét. Úgy, aho­gyan — például — a reformkorét láttuk, és együtt tudtuk emlegetni Széchenyit, Kossuthot, Petőfit, Vasvárit, Wesselényit, de még akár Batthyányt és Deákot is. Az egység meglátásában zavart a hibás ana­lógia is: az orosz februári forradalom és a magyar október között, az ideiglenes kor­mány és a Károlyi-kormány között. Egészen hibás analógia! Az 1918-as magyar polgári forradalom mindenekelőtt békét akart, mint a bolsevikok, nem pedig a háború folytatá­sát, mint Kerenszkij. A magyar polgári for­radalom előkészítői a reakcióval vívott év­tizedes harcukban már eleve is igen radi­kálisak voltak, s mindegyre törvényszerűen radikalizálódtak, nemcsak a jobboldal és a nacionalista középpártok merevsége miatt, hanem — mert soha nem határolták el ma­gukat balfelé. Nem is határolhatták. Árnya­lati különbségek voltak itt a programokban s ezek az árnyalatok — ha olykor erősebben kontrasztossá váltak is — lényegében má­sodrendűek maradtak. A magyar polgári forradalom nem fékezője, hanem ugyanúgy előkészítője volt a szocialista forradalomnak, ahogyan a maga nevelőműhelyeiben veze­tőket nevelt a kommunista pártnak. Mi en­nek a fejlődésnek — árnyalataiban is lé­nyegi — egységét néha fölismertük. Például: Ady költészetében. Föl kellene ismernünk, meg kellene vizsgálnunk annak a körnek az esetében is, ahová Ady tartozott. Fölismer­tük Szabó Ervin és Károlyi Mihály esetében is, de félek, itt sem voltunk eléggé követke­zetesek. Az ötvenedik évforduló — már elég messze, még elég közel — sok mindent jóvátehet. Nem téveszthet meg minket, hogy sokan, akik felszabadultan érezték: 1918 tért nyit nekik a tevékenységre, később szemére hányták a sorsnak, hogy a tér, amelyet nyi­tott, kelepce volt, s megpróbáltak a kelepcé­ből hátrálva kikerülni. Nem téveszthet meg, hogy sokan csalódtak, elfáradtak, hogy sok volt itt a jó szándékú doktriner is, akit meg­döbbentett, hogy az élet más, mint a labo­ratórium. Meg kell értenünk azt a kort a maga izgalmas egészében. Meg kell érte­nünk, hogy 1918 nélkül nem lett volna 1919, hogy az eszmék folyamata egységes, sőt, a szereplők útjai, az utak találkozásai sem vé­letlenek, és hogy a tömegerő, a segítőtársak tudatos tömegére is gondolok, úgyszólván végig azonos. A kor sajtóját lapozgatva két dolog tű­nik szemünkbe: a színvonal és a szenvedély. Nem tudom, volt-e még időszak a történelmünkben, a re­formkort is értve, amikor ilyen szerepet kapott a sajtó, és így helytállt abban a szerepben, nyíltan és izgalmasan tudta felvetni a társada­lom minden fontos kérdését, és­­ megdöb­bentő világossággal jelezte a jövőt. Most, az ötvenedik évforduló során vissza kell emlé­keznünk Ady publicisztikájára, a Huszadik Századra, a Társadalomtudományi Társa­ságra, a Galitei Kör vitáira, a szociáldemok­rácia vezető elméinek tanulmányaira, az in­duló kommunista párt programjára. És a sokféleségből meggyőző módon fogjuk ki­hallani az alapeszmék egységét: béke, test­vériség az emberek között, elsősorban a szomszédos népek között, demokrácia, a gondolat felszabadítása, a vita, a szellemi alkotás, a kultúra felszabadítása, a jogi és vagyoni egyenlőtlenségek megszüntetése, me­rőben új nemzeti önismeret és hivatástudat kialakítása. Olyan alapelvek, amelyeket Ady­nál és Jászi Oszkárnál csakúgy megtalálunk, mint Kunfy Zsigmond, Károlyi Mihály vagy Kun Béla programjában. Persze, meg is kell különböztetnünk, és szólnunk kell az úgynevezett korlátokról is. Például arról, hogy az oroszországi események jelentősé­gét más dolgokban meglepően éles látású és progresszív gondolkodású emberek akkor még nem ismerték föl vagy éppen félreis­merték. Elsősorban mégis a mulasztást kell pótolnunk, a hagyomány lényegi egységére kell most visszagondolnunk. Mert nem vélet­len, hogy az a szibériai százezer és azok a Visegrádi utcai első ezrek többféle iskolából kerültek együvé a harcban. 1918—19 rövid ideig tartó, de nagyon tiszta izzású korszaka volt a magyar történelem­nek. Emlékét, amely egyetlen menedékünk volt a negyedszázados iszonyú sötétségben, úton-útfélen mocskoltak, s még a legjobbak közül is sokan­­ féltek, tehát hallgattak. A felszabadulás után is hosszú időn át, többnyire „személyes tapintatból" inkább csak tallózgattunk benne. A nagy nemzedék sorsa végeredményben a történelemköny­vekben is alig volt kevésbé tragikus, mint a történelemben. Most, az ötvenedik évfor­dulón úgy gondoljuk, figyelmünk közép­pontjába kell hogy kerüljön. Hiszen ez a hagyomány nemcsak emlék, sok benne még ma is a programszerű elem, és ha valami, ez táplálhat bennünket igazán, mert ez a mi legközvetlenebb gyökérzetünk a múltban. N­agy nemzeti hagyomány, de ugyan­akkor budapesti hagyomány is. A millenniumi Budapest idegen test volt az országban, gyarmattartó a maga gyarmatán. De az 1918-as Budapest ugyanúgy az ország szíve, a nemzet fővá­rosa lett ismét, ahogy utoljára 1848 szep­temberében volt, amikor Kossuthot hata­lomra emelte. Vagyis a mi lapunknak kü­lönlegesen is kötelessége, hogy a most in­duló másfél évben minél többet feltárjon azokból az ötven évvel ezelőtti budapesti eseményekből, amelyek részben már fele­désbe mentek, részben olykor történelmi dogmává egyszerűsödtek. Ma még élnek és tollat is fognak néhányan az akkori esemé­nyek szereplői közül. Igyekszünk megke­resni őket és megkérni, legyenek segítsé­günkre. Szeretnénk azonban az ismeretle­nekhez is fordulni ezúttal. Az öregekhez is, akik még emlékeznek, ne vigyék magukkal emlékeiket. De mindenkihez, aki azokból az időkből fényképet, közérdekű leveleket, do­kumentumokat őriz, legyenek munkatár­saink, legyenek segítőink abban, hogy a nagy események, nagy történelmi szereplők és eszmények fél évszázados jubileumát la­punkban ne ünnepi szónoklatok és sírbe­szédek, még csak ne is pusztán adatközlés, egyoldalú didaktika jellemezze, hanem mi­nél inkább az eleven és elevenen ható em­lékezés. 2

Next