Budapest, 1968. (6. évfolyam)
2. szám február - Kövendi Judit: Jász Dezső, a forradalmár publicista
12 * Kövendi Judit Jász Dezső a forradalmár publicista Bonyolult okai lehetnek annak — irodalom- és párttörténészekre váró feladat ezeket az okokat feltárni —, hogy miért csak most, 70. születésnapján méltatták idehaza először érdeme szerint Jász Dezsőt, az internacionalizmus kiemelkedő magyar alakját? (Tolnai Gábor: Téma egy nagy regényhez, Élet és Irodalom 1967. 50. sz., Kékesdi Gyula: Nem ismer lehetetlent, Népszabadság 1967. XII. 14., Keserű Ernő: A szerencsés ember, Magyar Nemzet 1967. XII. 14. — hogy csak a jelentősebb megemlékezéseket említsem. És talán a felsorolás elejére kívánkozott volna a TV 40 perces portréfilmje, amit ugyancsak december 14-én tűztek műsorra, Varga Zsuzsa szerkesztésében, Európa barikádjain címmel.) E megemlékezések, a terjedelem szabta lehetőségekhez mérten, meglehetős részletességgel beszámoltak Jász Dezső életútjáról. A Spanyol Köztársaság magyar tábornoka az első világháborúban kezdte katonai pályafutását. Rövid fegyvernyugvás után a Vörös Hadseregben kamatoztatta hadi tapasztalatait. Sorsa úgy alakult, hogy a Tanácsköztársaság bukása után valóban ott harcolt Európa minden fontos barikádján — amikor éppen nem fegyverrel, akkor tollal —, de haza nem térhetett. Ma, hetven évesen, Berlinben van állandó lakása, de már hosszabb idő óta évenként két-három ízben hazalátogat Magyarországra. Jelenleg hadtörténeti kutatásokkal foglalkozik; az általánosan elfogadott nézettől eltérően azt bizonyítja kutatásaival, hogy a modern hadsereg kialakulását nem a 17., hanem már a 16. századtól lehet és kell számítani. Tudományos munkájával párhuzamosan önvallomásokat is ír; mindeddig csak hosszabb-rövidebb cikkeket, ám decemberi ittjártakor megkötötte a szerződést a Magvető Kiadóval visszaemlékezései megírására. Jász Dezső vallomásai és a történészek kutatásai révén végre tisztán láthatjuk majd, ki ez a szikár, szálegyenes, fekete hajú férfi, aki itt jár-kel közöttünk, s akiről idáig olyan keveset , vagy éppenséggel semmit sem tudtunk. A nagykárolyi úri család fia hazulról is jó indítást kapott. Mérnök-édesapja negyvennyolcas érzelmű volt, mindig a Függetlenségi Pártra adta szavazatát. S amikor fiát elbuktatták német nyelvből (amit már akkor perfekt beszélt), mert a piarista gimnáziumban diáksztrájkot szervezett, megértőn viselkedett a lázongóval szemben. A diáknak, bosszúálló német tanárától eltekintve, tanáraival is inkább szerencséje volt. Máig jó szívvel emlékezik vissza Dr. Frick Józsefre, aki például az önképzőköri összejöveteleken egyáltalán nem emelt kifogást Ady-rajongások ellen. Két utolsó gimnáziumi évét magánúton végezte, ami azzal a nagy előnnyel járt, hogy rengeteg szabad idővel rendelkezett. Olvasott. Kezébe került a „Szocialista Diákok Könyvtára" több kiadványa. Ebben a sorozatban olvasta Kropotkin felhívását „Az ifjúsághoz", ami nagyon megragadta; Sebastian Faure, a francia jezsuita szerzetesből lett ateista író „Az isten bűnei" című pamfletjét ; ekkor kerültek a kezébe Henry George könyvei, Braun Róbert, a fiatal polgári radikális tudós fordításában. Később, sokkal később, amikor Illés Bélával, Lengyel Józseffel idézgették a régmúltat, derült ki: a két kommunista íróra is nagy hatással volt annak idején Henry George, a kortárs társadalomkritikus, aki ha nem is volt marxista, de feltűnően haladó álláspontot képviselt az akkori társadalomtudományban. Az érettségit 1915-ben tette le Selmecbányán. A civilruhát nyomban fel kellett cserélnie a Császári és Királyi 5. Gyalogezred tiszti egyenruhájával. (Tudtommal később is hű maradt a gyalogsághoz, ami abban az időben még „a csata királynője" volt.) A háború alatt alaposan tájékozódott az oroszországi forradalom eseményeiről, elsősorban a hazatérő hadifoglyok révén. De hozzájutott a Kassák-csoport kiadványaihoz is, ott olvasta a Szovjetunió első Alkotmányát. A polgári ellenzéki sajtóból is informálódott, hiszen az eleinte rokonszenvezett az orosz forradalommal, sürgetvén a mielőbbi békekötést. 1918-ban Kassán szerelt le. Nyomban Pestre jött, s beiratkozott a bölcsészetre. Valaha francia—magyar szakos tanár akart lenni , de ekkor már nem nagyon érdekelte az egyetem, csak „másodállásban voltam egyetemista", mondja. Ellenben részt vett a Kommunista Szellemi Munkások Egyesületének megalapításában. Ebben a mozgalomban ismerkedett össze Franyó Zoltánnal, akit egy haladó hetilap kiadásának terve foglalkoztatott. Franyó szerkesztésében rövidesen megindult a Vörös Lobogó, ahová ő azonnal cikket adott, majd a lap belső munkatársa lett. Harcostársai, barátai, tisztelői mindmind szeretettel és megbecsüléssel vették körül a 70 esztendős internacionalistát. A köszöntőkben sok szó esett a nagy fegyvertények mellett a szlovákiai és romániai kommunista magyar sajtó megteremtésében vállalt szerepéről is. És szeretném itt külön hangsúlyozni e másik jubileum jelentőségét: Jász Dezső kerek 50 esztendeje, húszéves fej- A hetvenéves Jász Dezső (MTI Fotó : Molnár Edit felvétele)