Budapest, 1969. (7. évfolyam)
9. szám szeptember - Vargha Balázs: Arany János Budapestje II.
Civódó kalmárok, nyelves kofák Üldöznek, mint hal a prédát, sereggel, Unszolva, egész isten-adta nap, Hamis árút, hazug szóval s bilyeggel, így foly örökké az ember-iszap. Az Ember tragédiája, a londoni vásár még legfeljebb gondolatcsíraként moccanhatott meg Madách elméjében (az Újépületben szolgálta le ezeket az éveket, meg pesti internálásban), mikor Arany így ír az „emberiszapról", sőt odább az „emberpocsétáról". A pestiről? Vagy az egészről? A cím és a forma világosan beszél: nem egyszerű utcakép, nem holmi pesti daguerrotyp ez. Hogy menynyire tágítjuk ki az érvényét — voltaképp mindegy. Most, 1852 körül még nem tűnnek elő a vigyori pofák és nyelves kofák mozgalmas, eleven zsánerrajza mögül a közélet nagyobb pofáinak vonásai. Micsoda figurák bújnak majd elő ebből a kis pokolból Arany verseiben! „Üzér, ügyér, hajhász, csőd, firma company. Ily szóknt ő ki sem bírt mondani. Nagyon rátarti volt." (Tudniillik a múzsa.) Szeretni a hont — ah! még nehezebb, Midőn az úr nő, ostromol, ragad. . . És kebleden bevérző honfiseb — Bújsz a tömegben, átkos egymagad. Ezt még mindig csak 1860-ban írta, az újjáéledt hazafiság első évében, hét évvel az igazi kiegyezés előtt. De 67-ben pontosan így bújik majd a valóságos tömegben, ahogy 60-ban jelképesen megírta: „A koronázás, melyet én egy kétforintos kakasülőről, mesteremberek és leányasszonyok társaságában szemléltem, s mely fontos szereplésemért aztán ama nagy kitüntetés ért — elég tárgy lett volna egy levélre" — írja Tompának. (1867. aug. 5) A koronázás csődületét is megírta előre, a Toldi estéjében, pedig addig — 1848-ig — még legfeljebb a szalontaii „restoráción" szemlélhetett hasonló népünnepélyt. Mert, amint Pest város utcáira jutnak, Emberből van ottan peremje az útnak. Tán ha a felséges király maga jőne, Annak sem lenne már annyi sok nézője. . . Minden ablak nyitva s emberfővel tele Annyira, hogy hátul semmit sem lát fele. Minden ház gerince valóságos nyereg, Sorra ülnek rajta lármás sihederek. Némelyik a kémény tetejére mászott, És mint szélkatona, kézzel hadarázott. . . Figyeljünk újra az évszámokra. „Bújsz a tömegben, átkos egymagad" — ezt 1860-ban írta. 67-ben is bújt, csak éppen honfisebe eresedett el még csúnyábban (például az érdemrendtől, meg a vele járó hazaáruló címtől). Aranyt nem kell mentegetni a kiegyezés dolgában. De azért idézzük fel egy-két, ritkábban idézett mondatát. A megnyert „szabadságtól" megmámorosodott nemzetre olyan átkot mond, amit előtte Kölcseytől, Petőfitől, utána csak Adytól hallott a magyarság: „korbács kell ennek, akkor összetart." (Tompának, 1868. június. 5.) A fátylat, amit mi jobbára csak Ady verséből ismerünk, Arany már 1862-ben felemlegeti, s nem másképpen, mint fél évszázad múlva Ady: „Nem elég a fátyol, tisztelt jó emberem! mit a honatyák tavaly oly bőkezűen hánytak, ama 12 évre, most is egyre fátyoloznunk kell még, mert a Bachismus, a rákövetkezett szomszéd (osztrák) constitutionalismus, meg a mi provisoriumunk épen nem oly különböző dolgok, hogy egyik a másikat ne védené minden áron." (Halmágyi Sándornak, 1862. dec. 3.) (Zárójelben: Madách, az 1864-ben meghalt Madách, akinek Tragédiáját Lukács György 67-es illúziók okán minősíti provinciálisnak, 1861-ben sem fújt egy követ az itt emlegetett fátyolterítőkkel. Ilyeneket mondott az országgyűlésen: „Ott állunk tehát ismét, hol 1850-ben álltunk, csakhogy a tér még szégyenletesebb; most velünk, általunk, törvényes úton szándékoltatik a nemzetgyilkolás végbevitetni, mi az erőszaknak nem sikerült.") A luxuriózus város ismeretes Gyulai Pál szőnyegének históriája, amelyet a kapcsos könyvből kiadott versek honoráriumaként csempésztek be Arany lakásába. „Tessék elvitetni a luxuriózus szőnyegeket" — írta Gyulainak. Hogy a faluról származott öreg költő zsörtölődött a luxus ellen, az természetes. Csodálnánk, ha nem ezt teszi. Az 1878-as évre ilyeneket jósol, az akadémiai Almanach láttán. . . .Történeti jogát megőrzi Híven az iszom-eszem is. Különbség az, hogy míg apáink Egy canga birkán „laktanak": Nekünk cukor kell, sütve, főzve, Pezsgő bor, osztrigák, halak. Majd a karácsony hozza végül Az apró szivek örömét. De a „bubus" már nagy szakértő, Bírálva hordja meg szemét, S ha nem drágát hozott az angyal: Ajak le fittyed és befagy: Bíz, édes Jézuskám, te is már A luxus terjesztője vagy! Csodálni inkább azt lehet, hogy képzeletben, előre hogy átélte a századvégi luxust, mikor még semmi tapasztalata nem lehetett róla. A Daliás idők első kidolgozásában (tehát 1853 előtt), olyan enteriőrt ír le, amilyet csak milliomosoknál láthatott volna, de inkább Párizsban, mint Pesten és inkább ötven évvel később. Geszti tisztelőjének és kenyéradójának, Tisza grófnénak budoárja bizonyosan nem volt ehhez fogható. Azt gondolta Miklós, hogy nem is szobába, Hanem egyenesen lépett mennyországba. Nem volt abban ágy, szék vagy más cifra holmi. Mint az ilyen házat szokás bútorolni. Közepéről egy mécs rózsaszínű lángot . Piros üvegen át terjesztő világot. Így néz vissza a nap, mikoron az esti Felhőkkel a tájat bíbor színre festi. Fedezé a földet bolyhos bársony szőnyeg, Melyet a láb érez puha friss mezőnek. S mint megannyi lombos, leveles zöld cserje, Virág volt lerakva, külön-külön helyre, Magokat szép színnel, árulják illattal, Egy erdőt képeznek, tükör lévén a fal, Százszor veti vissza, hogy erdőnek véljed. Közepén a szoba kereken lemélyed, Lejáró van oda lépcsős márvány padon, Köröskörül, mint a bányába Váradon. Három fehér lépcső viszen a gödörbe, Három látszik ismét alább, mint tükörbe', Mert a negyediket sima víz takarja, Mely ön árnyékától most egészen barna. Fürdő szép leányok hajladozó testtel, Látszanak csúszkálni a lépcsőkön le s fel, Látszanak, jól mondom, mert meg se moccannak, Nem szégyellnek semmit, mivel köbül vannak. Valamit emelnek közbül ezek négyen, Ketteje görnyedve, más ketteje térden, Könnyű hintaszéket. . . Bánya, meg gödör, meg teknő, — nemcsak Toldit, saját magát is elhatárolja Arany a maga teremtette buja látványtól ezekkel a bumfordi szavakkal. Akárcsak a luxuriózus szőnyegtől. Ahogy a verses tájképekben kivirultak ki nem élt festői ábrándjai, úgy itt a hajdani kamaszszobrász tombolja ki magát. A szobrász, aki „alabástrom sótartó darabból egy rossz bicsakkal" véste ki Vitéz szobrát, de közben talán márvány gráciákon járt az esze, „kik táncot oly szűz neglizsébe' járnak." A szégyentelen fehér kőleányok közé úgy parancsolja oda a környezetet, a tükrökkel megsokszorozott virágerdőt, medencét, szőnyeget, hintaszéket, mintha filmfelvételhez tervezne díszletet. A klasszicizmus és biedermeier puritán művészeti ízlésének alkonyán felvetíti a jövőt: egyre raffináltabb dekorálás, egyre hitványabb anyagokkal. Arany valami olyat képzelhetett el, mint Sarah Bernhard atelier-je (Justh Zsigmond leírásában): „Szembe az entrée-vel egy óriási kandalló, felette Clairin híres képe, amely Sarah-t ebben az atelierben ábrázolja ... A kandalló egyik oldalán az óriási vaskalicka (ma üres), amelyben oroszlánjai és gepardjai voltak, másik oldalon egy nagy, jegesmedve bőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyem szövetekből és hímzésekből sátor borul. Itt tanyázik majdnem egész nap félig fekve, félig a levegőben lebegve Sarah, az isten." De Sarah (vagy a lakberendezője) nem olyan nagystílű, mint Arany. Telezsúfolta az ateliert, falat, kandallópárkányt ezeregy bibelot-val. Ilyen szalont is leír Arany, Párviadal című álmitologikus pesti erkölcsrajzában, de milyen megvető gúnynyal. (Egy versszavakkal előbb kezdem az idézetet, hogy a népmeséből vett „arany-folyosó" csudametaforáját is ideírhassam) Hát Helén ne tudná, hogy — mint Köntös farkán por, szemet, Úgy tapad rá sok rejtett vágy, Úgy vonszol minden szemet ? „Hadd söpörjön, hisz selyem, Hadd tapadjon! leverem!" A királylány így van, „arany Folyosót" — azt képzelem. S már az utca sem elég rág: Hadd nyíljék meg a szalon; Idehordva szőr, selyem-rongy, Üveg, forgács, drágalom. S minden, amit nézni kell; Miben ész s kéz remekel, Hogy divatnő csókafészkét „Fényesnek" tüntesse fel. Meneláosz e zsibvásárt Győzi kinccsel — hisz király, ő is beáll „műértőnek". Rendel, választ és bírál. . . A luxussal persze együttjárt az adósság, a csőd, a rangos koldusság sokszor megverselt infernója. Töredékességében is legriasztóbb ezek közül a Hídavatás halálugrásának ez a bérházi változata: Csak boldog, aki háziúrnak Öreg napjára felcsapott. Nem próbáltam, de azt hiszem, hogy Ez már kényelmes állapot. Más dolga sincsen, mint beszedni A lakbért, ha jő a negyed. Aztán pipázni nagy csibukból S ütni csapóval a legyet. Jön egy asszonyság, férje nem torn. Tiszt- vagy talán képviselő. Szállást keres: a háziúr most Egy roppant tervet húz elő. Hát felszalad az emeletre, Mely gondolom a negyedik, És onnan az udvar kövére Nagyot zuhan, fővel pedig. (Minden bérházudvar egy-egy kis pokol?) 22