Budapest, 1970. (8. évfolyam)
3. szám március - Horn Emil: Justh Gyula
gek üldözésének, többször szót emelt nyelvi, kulturális egyenjogúsításuk mellett. (Egyik sokat emlegetett tette: mint képviselőházi elnök, pártjának támadásai ellenére sem akadályozta meg a horvát képviselők horvát nyelvű obstrukcióját, amely Kossuth Ferencnek a horvátokat sértő egyik törvényjavaslata ellen irányult.) A nemzetiségi kérdésben elfoglalt liberális álláspontjával a soviniszta, nacionalista őrülettől áthatott Magyarországon Justh meglehetősen egyedül állt, bár az is tény, hogy maga sem volt ment az egységes magyar állameszme és a magyar szupremácia illúziójától. 1905 után egy időre megtört Justh addigi egyenesvonalú pályája; az őrületig fokozott nacionalista uszítás őt is magával ragadta. 1904 végén , a Tisza-féle „zsebkendő-szavazásos" parlamenti puccs után tagja lett a Rákóczi-kort felidézni akaró reakciós-nacionalista „vezérlő-bizottságnak", amely megrendezte a visszataszító „úri ribilliót". 1904. december 13-án szétverte a képviselőház üléstermét. Az 1905 januári választásokat követően, amikor a kormánypárt 30 évi uralom után súlyos vereséget szenvedett, a többséget nyert koalíciót viszont a király nem engedte a kormányrúdhoz, megkezdődött az ezer holdasok teátrális „nemzeti ellenállása". Justh a képviselőház elnöki székébe (egy korabeli lap gúnyos megjegyzése szerint, az „országos kakasülőre") került és maga is odaállt a tömegtől félő, „híres koalíciós szabadságharc" mellé. Az általános választójog és egyéb polgári demokratikus követelések ekkortájt háttérbe szorultak nála, hogy annál több teret hagyjanak a „nemzeti követeléseknek". Az 1905. október 10-i „vörös pénteken" még csak néhány kimért frázissal, a két évvel későbbi „vörös csütörtökön" viszont már goromba, pöffeszkedő kijelentésekkel utasította el a választójog ügyében őt felkereső szociáldemokrata vezetőket. Nem jártak jobban azok a makói szocialisták sem, akiket Justh, mert beszédét választójogot követelő közbekiáltásokkal megzavarták, „malac-bandának" nevezett. (Ady, aki később Justhot szinte bálványozta, külön cikket írt erről az epizódról. Gúnyos hangon az „egykor szocialistabarát Justh úr"-at ostorozta, megjegyezve: „egy ilyen koalíciós nagyúrhoz csakis ilyen kocsis szigorúság illik.") Néhány éves kitérő után azonban Justh visszakanyarodott a demokratikus erők útjára. Előrelépését a bekövetkezett kül- és belpolitikai változások okozták, de a lépés erejét és irányát már említett pozitív jellemvonásai is meghatározták. (Ekkoriban már így írt róla Ady: „neki még van hátgerince, s ez nagy bűn ... Justh Gyulát azok nem szeretik, akiktől nem szerettetni már önmagában érdem.") 1907-től a koalíciós uralom új szakaszának vagyunk tanúi: az újabb terheket jelentő gazdasági kiegyezés Béccsel, Bosznia annexiója, a fenyegető háborús válság, Andrássynak az általános választójogot megcsúfoló plurális választójogi tervezete, a koalíció 1906-ban, Béccsel kötött titkos paktumának nyilvánosságra szivárgása egyre nyilvánvalóbbá tette a 67-es alapú 48-as politika fából vaskarika jellegét. Megindult a koalíció táborának bomlása: az agrárius nagybirtokos-dzsentri Választójogi tüntetés és gyűlés 1917. június 8-án. A gyűlést a Városháza udvarán tartották. Az emelvényen jobbról a harmadik Justh Gyula. (Ez volt utolsó nyilvános szereplése.) Tőle balra a harmadik Károlyi Mihály vezetés és a paraszti-polgári tömegek közti ellentét kezdte széttördelni ezt a mesterségesen összetákolt, nemzetiszínűre festett osztályszövetséget. Ugyanakkor a koalíción kívül és azzal szembenálló demokratikus tábor erőinek kibontakozása is megindult. Az addig mesterségesen összekuszált frontvonalak tisztázódni kezdtek. Justh, ha kezdetben óvatosan is, de aztán annál nagyobb hévvel a demokratikus oldalt választotta. 1908 végén megindította nevezetes küzdelmét az önálló nemzeti bank felállításáért. (Justh számára ez azt a láncszemet jelentette, amelyet megragadva, a koalícióból kiábrándult tömegek támogatását vélte megnyerni demokratikus és függetlenségi követeléseihez.) Fellépése kezdett kényelmetlenné válni az uralkodó körökben. Megpróbálták leszerelni, még kormányrajutása is szóba került. Justh azonban nem engedett. („. .. én voltam talán az egyedüli 1867 óta" — emlékezik egy későbbi beszédében —, „aki akkor, amikor a hatalmat felkínálták, illetékes helyen megmondottam, hogy elveimmel vállalom, de elveim nélkül nem.") A következmény: a függetlenségi párt 1909. november 11-én kettészakadt. Kossuth Ferenc a kisebbség élén kilépett a pártból, Justh a többség vezére lett. Másnap lemondott képviselőházi elnöki tisztéről, és teljes erejével belevetette magát az önálló bankért és most már a demokratikus választójogért is vívott küzdelembe. A függetlenségi párti alépítmény kettérepedésével a ráépülő koalíció is összeomlott. (Ady elismerő ajánlása, amely „Vendégség Bottyán vezérnél" című versét ékesíti, Justhnak a koalíció felbomlasztásában játszott szerepét is értékeli: „Justh Gyulának, egy bomlott korszak bomlasztójának és hősének ...") 1910 elejére az ellentétes erők polarizációja már magas fokot ért el. Az újonnan kinevezett kormány választásokat írt ki. A féktelen erőszak, korrupció és csalások jegyében lezajlott választásokon a kormányzati tényezők a fő tüzet Justhra és pártjára irányították. Hazaárulónak, bolond radikálisnak bélyegezték, azt állítva róla, hogy — az ország érdekeit áldozva fel — a szocialisták és a nemzetiségek szövetségét keresi. Justh valóban tett ilyen — bár eléggé erőtlen — lépéseket. (Kossuth Ferenc egyik leveléből tudjuk, hogy a szociáldemokratákkal már 1909 első felében titkos tárgyalásokat folytatott.) Az akkor még kölcsönös bizalmatlanság azonban megnehezítette az együttműködést. A demokratikus erők laza szövetkezésével szemben a reakciós tényezők szoros összefogása az ütközetet az utóbbiak javára döntötte el. Justh pártja súlyos vereséget szenvedett, mandátumainak kétharmadát vesztette el. A vereség nem törte le. Ellenkezőleg: megerősítette azt az elhatározását, hogy a függetlenségi baloldal, a polgári radikálisok és a szocialisták szövetkezését — vagyis az állami önállóság és a társadalmi haladás 1848 óta külön, vagy sokszor egymás ellen küzdő tényezőinek összefogását — szorgalmazza. Ugyanakkor pártjával óriási erővel megindította a kormány véderőjavaslata elleni parlamenti obstrukciót, amely 1912 tavaszáig tartott és amelyet a parlamenti képviselettel nem rendelkező százezres munkástömegek kint az utcán támogattak. Közben fárasztó országjáró körutakra indult, hogy beszédes képek az 1912. június 4-i parlamenti puccs napjaiból (Tolnai Világlapja, 1912 június) Tisza István, Justh Gyula és Károlyi Mihály portréi Justh Gyula (x-el jelölve) a Házból kitiltott ellenzéki képviselőkkel a Parlament elé megy. (1912 június) és