Budapest, 1970. (8. évfolyam)
12. szám december - Ságvári Agnes: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa centenáriumára
Ságvári Ágnes Budapest tervezésének kezdetei A Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalakulásának centenáriumára Levelezőlap-gyűjtők számára is emlékezetes képet közölt a bécsi Volksstimme 1970. július 1-i száma: a levegős, impozáns Baross téri forgalmi csomópont képét. Nyilván 100 év múlva a Baross téri rendezés tervpályázatai, ezek vitája, költségvetési tárgyalásai csakúgy, mint a tervbe vett új lakótelepek, az új útszakaszok kialakításának előzetes térképvázlatai, a Fővárosi Közlönyben megjelent döntésekkel együtt — értékes levéltári anyagokká válnak. Új korszakát jelzik a budapesti városrendezés történetének, annak a történetnek, amelynek első szakaszát bizonnyal a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1870. június 23-i alakulásától számítjuk. Vajon a Fővárosi Közmunkák Tanácsának iratai, tervei kifejezik-e azt a kort, amelyben létrejött; az intézmény működése, szervezete, összetétele tükrözte-e a város általános érdekeit? Milyen szerepet töltött be a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a 70-es években egyesített városok fővárossá fejlesztésében, majd Nagy-Budapestté válásának menetében ? Ezek a kérdések foglalkoztatnak bennünket a centenárium kapcsán. A Fővárosi Közmunkák Tanácsát törvény hívta életre. Feladata a „Duna-folyamatnak a főváros melletti szabályozása, a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten létesítendő egyéb közmunkák költségeinek fedezése és a közmunkák végrehajtási közegeinek létesítése" volt. Nagyöszszegű „fővárosi pénzalap"-ot bocsátottak rendelkezésre, amelyből az egész fővárosra, vagy egyes városrészekre kiterjedő szabályozási munkák, közintézeti épületek elhelyezését, közterek, parkok létesítését fedezték. Jogot nyert az „utak, utcák irányzatának és szintjének meghatározására, az utcák és közterek elnevezésére és a házszámok szabályozására". A törvény értelmében a Fővárosi Közmunkák Tanácsa széles szabályalkotó, intézkedő, fellebbviteli és felügyeleti hatáskört is kapott, előbb a még önálló testvérvárosok fölött, majd később az egyesített város törvényhatósága mellett. A testület első és legszámottevőbb két évtizede egybeesik a három város tényleges egyesítésének előkészítésével, majd az egyesített város valóságos fővárossá fejlesztésével. Ez a két és fél évtized természetesen magán viseli a kiegyezést követő dualista Magyarország sajátosságait és ellentmondásait. Önálló államok fővárosai, azon kívül, hogy természeti, gazdasági, közlekedési csomópontokon épültek, fokozatosan az adott országok államigazgatásának, majd az ország kapitalizálódásának központjává lettek. Budapest ilyen fővárossá fejlődését megakadályozta a Habsburg Birodalomtól való függés. A kiegyezést követő dualizmus új helyzetet teremtett: korlátozta és serkentette a főváros fejlődését. Nem egyszerűen — mint mondták, vagy hinni vélték — a Béccsel folytatott rivalizálás szülte a mainak alapjául szolgáló Budapestet, nem is a romantikus nagyurak vágya, hogy „együtt haladjanak a világvárosiasodással". Budapest megteremtésének felismerhető, nagy távlatokra tekintő célja az uralkodó osztályok politikai hegemóniájának — a fejletlenebb tartományokkal szemben — gazdasági túlerővel történő alátámasztása volt. Csak természetes ezek után, hogy a Monarchia kormányzatának nem fűződött különleges érdeke ahhoz, hogy Budapest valóságos fővárossá váljék. A magyar kormányzat viszont hatalmi eszközeit messzemenően kiaknázta a megindult tőkés fejlődés követelményeinek megfelelő közigazgatási apparátus megszervezésére és a hatalmat európai szinten reprezentáló államközpont kialakítására, mind a trialista törekvések meggátlása és a nemzetiségek elnyomása, mind Béccsel szembeni önállóságának biztosítása végett. Mindebből következett, hogy a városrendezés élén nem a három városnak gazdaságilag még gyenge, a hatalom gyakorlásában korlátozott polgársága, hanem a nagytőkével szövetségben és együttműködésben levő teljhatalmú arisztrokrácia állt, amelyet eljárásában nem a lakosság igényei vezettek. Érdekes, hogy Andrássy Gyula gróf, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tényleges megalapítója, és Podmaniczky Frigyes báró, az intézménynek több mint három évtizedig vezetője, egyszerre érezték magukat a királyi Szépítő Bizottmány és a reformkori hagyományok örököseinek, emellett a kisemberek érdekeit lábbal tipró 1868-as kisajátítási terv jogutódainak. Nem véletlen, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsát az országgyűlés hívta életre, alig három évvel a kiegyezés után és a főváros egyesítése előtt. Az FKT első leirata a feladatokat mindenekelőtt politikai síkon jelöli meg: „Budapest most már nem egyszerű provinciális város, amely kedvező fekvésénél, lakosai szorgalmánál, iparának és kereskedelmének lehető terjesztésénél fogva a provincializmus szűk határai között halad és fejlődik... Budapestnek most egy közjogi viszonyaiban megszilárdult állam egész fővárosává ... királyainak és a kormány méltó székhelyévé kell válnia." A gyorsan fejlődő főváros elé a kormányzat nem kevesebbet, mint az ország kapitalista fejlődésének, politikai-gazdasági egységgé válásának meggyorsítását tűzte ki célul. Felépítésében is centralizmus jellemezte a testületet. Hatásköre kiterjedt az akkor még három város minden jelentős társadalmi, politikai, gazdasági kérdésére. A Tanács tizennyolc tagjának felét Buda, Pest, Óbuda gyűlésén választott képviselők alkották, a másik felét pedig — beleértve az elnököt és alelnököt is — a minisztérium nevezte ki. Testületen belüli szavazategyenlőség esetén a központilag kinevezett elnök döntött, a városi tanács és közmunkatanács közötti vita esetén pedig a belügyminisztérium. Vajon hogyan lett volna képes a gazdasági erővel még kevéssé rendelkező, a provincializmusból éppen csak kitörni készülő és a tömeghangulat nyomásának két- 19