Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - PRO URBE, 1971

Bakács Tibor Bakács professzor, az Országos Közegészségügyi Intézet főigazga­tója, a főváros­­ közegészségügyének a szó szoros értelmében veterán har­cosa, a felszabadulás első pillanatától kezdve. S talán máig azokat a kezdeti időket tekinti munkássága egyik leg­jelentősebb, sorsdöntő szakaszának. (Itt kell közbevetnünk — mert életé­hez mégis ez adja a kulcsot —: 1935-ben, szigorló orvos korában már tagja a Kommunista Pártnak; 1938-ban bezárja rendelőjét és Spanyolország­ba megy; a Nemzetközi Brigád fő­hadnagy-orvosaként szükségszerűen foglalkozni kezd járványügyi problé­mákkal; ott a víz járványhordozó szerepével ismerkedik meg — néhány év múlva, a Don mellett, a kiütéses tífuszt kell tanulmányoznia . ..) — Hosszú volna elmesélni, ho­gyan sikerült az utolsó percben „ki­lépnem" a második világháborúból. A fő, hogy szülővárosom felszabadu­lását idehaza, Zuglóban érhettem meg. A negyvenöt január tizedikén megalakult zuglói pártszervezet nyomban megkezdte a kerületi elöl­járóság szervezését. Engem a kerü­leti tisztiorvosi hivatal felállításával bíztak meg, önállóan és azonnal kel­lett cselekedni, a Városházánál még harcok dúltak. Először is a halottakat kellett eltemetni. Védőoltásokat adni, tömegesen, hogy a kiéhezett, leron­gyolódott, pincékben meg fűtetlen lakásokban didergő lakosság a pusz­tító járványokat elkerülhesse. Az elöl­járóság épületében negyvenöt február tizenkettedikén megnyitottuk az első budapesti járóbetegrendelőt, nemi­beteg-gondozót és tüdőgondozót, Ságvári Endréről elnevezve. A szov­jet hadsereg segítségével használha­tóvá tettük az Uzsoki utcai kórház egy részét. Az alig 33 éves kerületi tisztiorvos munkásságának ham­ar híre mehe­tett! Mert 1945 áprilisában őt küldik kormánybiztosként Szegedre, a ki­ütéses járvány megfékezésére. Június­ban pedig már a főváros idős tiszti­főorvosának helyettese, gyakorlatilag mindent ő intéz. Szívóssággal és ötle­tességgel azt is eléri, hogy már 1945 májusában 250 000, majd 1946 tava­szán 400 000 budapestit oltanak be hastífusz ellen. 1947-ben penicillin­akciót szervez, amivel a gonorrhoeás megbetegedéseket csaknem teljesen sikerült felszámolni. Tömérdek gya­korlati munkája mellett folyamatosan publikál. 1948-ban könyve jelenik meg Budapest közegészségügyéről, amiért 1950-ben megkapja az Orvos­egyesület Fodor József díját. 1948-ban őt választják meg a fő­város tisztifőorvosává, íróasztaláról viharvert, töredezett bőrmappát emel fel, rajta akkori tisztségének felirata. — Ettől 1948 óta nem váltam meg. Igenis, máig büszke vagyok arra, hogy én voltam az utolsó választott fővárosi tisztifőorvos. Pedig mennyi mindent sorolhatna még elő, összeszámoltam: a Pro Urbe Aranyérem a tizenötödik ki­tüntetése. Településegészségügyben nemzetközi szaktekintély. Tagja a Hygiénikusok Világszövetsége 9 tagú Végrehajtó Bizottságának; hazai tiszt­ségeit felsorolni is hosszú lenne. Ke­zemben egy vaskos kötet, az ENSZ részére készített szakértői vélemény a biológiai fegyverek betiltása tárgyá­ban; erre a megbízást az ENSZ fő­titkártól kapta. Tudományos dolgo­zatainak száma a mai napig megha­ladta a százat , de hallva szinte pél­dátlan munkabírásáról, még jósolni sem lehet, hány fontos kérdésben hallatja még szavát. Mint tisztifőorvos, ő készítette elő az egészségügyi hálózat tanácsi átszer­vezését. Olvastam erről írott tanul­mányát és ekkor fogtam fel igazán, mit jelentett munkássága a főváros életében. 1949-ben fogant elképze­lései azóta realizálódtak; a kerületi egészségházak illetve körzeti orvosi rendelők, a gondozói tevékenység, a kórházi járóbeteg-rendelés s még egy sor hasonló fontosságú intézmény máig az általa lefektetett alapelvek szerint működik. — 1951-ben felmentettek tisztifő­orvosi megbízásom alól. Azután ki­neveztek a János kórház igazgatójává. Jó ideig nem publikálhattam, de némi kárpótlást jelentett a Rendelő­intézet, a kórházi járóbeteg-ellátás megszervezése. Ha más nem is, de a kerületi pártbizottság örömmel se­gített abban, hogy a XII. kerület lakóinak szakorvosi ellátását kórház­rendelőintézeti egységben biztosít­suk. 1957 novemberében vette át az Országos Közegészségügyi Intézet vezetését. Itt működik az Orvos­továbbképző Intézet közegészségtan­járványtan tanszéke is, melynek pro­fesszora. Az ország valamennyi higi­énikusa lassan már az ő tanítványa. S az ország négy orvoskarán tan­könyvéből tanítanak. Amióta meg­indult az egészségügyi mérnök­kép­zés, a Műszaki Egyetemen is ő és munkatársai tartják az előadásokat. Vajon hogyan győzi a temérdek munkát ? — Nagyon fegyelmezett időbe­osztással élek. Hatkor kelek, valami komoly zene mellett dolgozni kezdek, olvasok, jegyzetelek. Az intézetben vagyok nyolctól este hatig. Dolgoza­taimat gyorsírásba diktálom, s általá­ban másodszori átnézés, stilizálás után nyomdakész a kézirat. Munka­társaimmal rövid, gyors megbeszélé­seket tartok. A kutatás és oktatás nálunk szoros egységet képez, s ez mindkét területen megkönnyíti a dol­gom. Azt is szerencsés megoldásnak tartom, hogy bár intézetünk látja el a KÖJÁL-ok szakmai felügyeletét, nem mi vagyunk a főhatóság, hanem a minisztérium. Az orvostudományok doktora vé­gül, teljesen váratlanul, kijelenti: ő tulajdonképpen autodidakta. Negyed­éves orvostanhallgató korában egy jel­igés pályázaton az ő dolgozata nyerte el az elsőséget; így lett kinevezett díjtalan gyakornok 1934-ben, Buday Kálmán kórbonctan professzor mel­lett. Akkor úgy tervezte: elméleti szakos lesz. Azután a haladó diák­mozgalmak, később pártmunkái so­dorták arra az életpályára, amin azóta is következetesen halad — vagy in­kább száguld. Érzékenysége a társa­dalmi szükségletek iránt arra ösztö­nözte, hogy azok kielégítésére vesse latba erejét, tehetségét. A járványtan, a közegészségügy problémáival előbb a gyakorlatban találkozott, azután kezdte lázasan tanulni, kutatni az élet­ diktálta feladatokhoz a megoldás módozatait. 1954 óta megszakítás nélkül tagja a Fővárosi Tanácsnak s elnöke az Egészségügyi és Szociálpolitikai Ál­landó Bizottságnak. A Pro Urbe Aranyérmet olyan ember kapta, aki Budapest szocialista egészségügyének történetébe kitöröl­hetetlenül beírta nevét. K.J. Dr. Lamm Györgyné Szerencsésnek mondják a keze alá kerülő gyermeket, őt magát a „legjobb magyartanár" szuperla­tivuszával koronázza hír,­s a szak­mai közvélemény. Tanítványai évek óta első helyezettek az orszá­gos tanulmányi versenyeken, bu­kott diákja régóta nincs, érettsé­gizőinek évről évre 60%-a kerül egyetemre. Iskolájában, a II. ke­rületi Móricz Zsigmond gimná­ziumban a magyartanárok mun­kaközösségének vezetője, fárad­hatatlanul segíti pályakezdő kar­társait , akik sok esetben régi ta­nítványai is, az ő példája ébresz­tette föl bennük a hivatástudatot. — Mi a módszerem titka ? Nincs titok, szeretem a gyermekeket, ők érzik ezt, és viszonozzák, ennyi az egész. Húsz éven át egyfolytában osztályfőnök voltam, sok évjáratot megismertem, otthonos vagyok az életükben. Holott minden évfolyam más és új, sohasem lehet két egyfor­ma osztályfőnöki órát tartani. Nemcsak az egyéniségek különbö­zősége produkál más-más csoporto­kat, de 4—5 évenként szinte egészen új nemzedékekkel találkozunk. — Sokszor mondjuk: a tanár ne csak oktasson, neveljen is. Számom­ra nagy előny a szaktárgyam. A magyar irodalommal nevelni: él­vezetes feladat. Meggyőződésem, hogy a magyar óra csak akkor jó — a nyelvtan is! —, ha nem robot, hanem szórakozás, gyönyörűség, felüdülés. Az én számomra is az. Húsz év után is úgy készülök az órákra, mint kezdő koromban: igyekszem mindig újat mondani, mindig újra átélni, fölfedezni a ré­gieket, a klasszikusokat is; így lesz friss, eleven élmény a magam szá­mára is az óra, így védekezem a rutin ellen. A szakkönyvek, folyó­iratok — fölkészülésem kellékei — aztán a diákok kezébe vándorol­nak; válaszképpen heves viták győznek meg, hogy nem fáradoz­tam hiába. Pro Urbe Koffán Károly felvételei

Next