Budapest, 1971. (9. évfolyam)
11. szám november - Rózsa Gyula: Szecessziós gyűjteményem
Rózsa Gyula Szecessziós gyűjteményem Magángyűjtemény. Ennek rendje-módja szerint korántsem teljes, nincs feldolgozva tudományosan és igazán nagy értékek nem is tartoznak bele. Az Iparművészeti Múzeum palotáját például nem sorolhatom közé, a fasori református templomot sem, a Gresham-palotát még kevésbé —általában épületeket nem gyűjthetek, legfeljebb épületrészeket. Nagy neveket, híres remekeket sem engedhetek meg magamnak. Az Ernst Múzeum lépcsőházi üvegfestménye például Rippl-Rónai munkája, túlságosan drága holmi egy magángyűjtő számára, — de a kiállítócsarnok utcai felirata, a számomra ismeretlen mester sápadt mozaikjával, manírosan megtört keretezésével már az én gyűjteményem darabja. Ilyeneket őrzök túlnyomórészt: villamos végállomásokat és korlát-részleteket, hirdetőoszlopokat és lámpatesteket — csupa apró fragmentumot, amelyekhez persze, személyes elfogultsággal ragaszkodom. Hiszen magam gyűjtöttem valamennyit, és az ilyet a magángyűjtő többre értékeli, mint az igazi remekeket köztulajdonban. Évek során szedtem össze őket, miközben a városban rohantam vagy tébláboltam, sokszor első látásra, máskor évek múltán fedezve fel értéküket, megtaláltam, haza sem vittem, de besoroltam őket a gyűjteményembe. És természetesen felháborít, ha más nem becsüli, nem óvja őket, de először hadd mondjam el röviden, miért éppen a szeceszsziót gyűjtöm. Nemcsak azért, mert néhány évvel ezelőtt divat lett. Amióta pop-művészet, pszichedélikus művészet és más néven járvány a neoszecesszió, igazán nem meglepő az eredetire figyelni, de dicsekvés nélkül állíthatom, hogy én jóval előbb kezdtem a gyűjtőmunkát. Mégpedig két okból: az egyik szubjektív, a másik objektív. A személyes ok az, hogy az én generációm már nem érezte ellenfelének, utálatra méltó elődjének ezt a stíluskorszakot, nem kellett megtagadnia. Minden ízlés-periódus csak a legközvetlenebb elődjét érzi legyőzendő ellenségének, s míg szüleim és tanáraim kubtusokat szerető szemét a szecesszió folyvást belógó indái, zaklatott tömegei és hajlított állhatatlanságai zavarták, az én generációm modernet kereső tekintetére már az egykor szocialistának vélt művészeti historizmus hatott csak bőszítően, így aztán könnyen fedezhettem fel a szecesszió bizarr értékeit, könnyebben fedezhettem Kandeláber a Vörösmarty téren Hemző Károly felvételei