Budapest, 1972. (10. évfolyam)

6. szám június - László Gyula: A munkássport hőskora

ság egy része munka nélkül volt, a gyéren befolyó tagdíjak aligha fedezhették a költséget. A turisták leleményessége és áldozatkészsége azonban ki­fogyhatatlannak bizonyult. A háborúból sok német katonai kulacs, hátizsák, bakancs és ba­kancsszeg maradt meg, azokat árusították. Az MTE borbélytagjai túra közben nyírtak és borot­válták tagtársaikat, forrasztólámpa fölött melegí­tették az ebédjüket; néhány fillért szívesen áldo­zott mindenki a jövendő menedékházra, ahol maguk között lehetnek, és nem nézik ki őket a polgári egyesületek tagjai. A házépítés érdekében egészséges versengés indult meg a két munkás-sportegyesület között. A természetbarátok a főváros szomszédságában, a Kevélyen vettek telket. A munkás testedzőknek pedig Nagykovácsi község Úrbéres Szövetkezete engedett át díjmentesen egy turistaház építésére alkalmas területet, 25 esztendőre. A munkát 1924. augusztus 31-én kezdték meg. A tagok görnyedve hordták fel a hegyre a téglákat és az egyéb építési anyagokat; a helyszínen termelték ki a terméskövet az épület alapjainak lerakásához. Ugyancsak 1924-ben tavasszal indult meg a kevélynyergi menedékház építése. A TTE-tagok is nagy lelkesedéssel láttak munkához. Kora ta­vasztól késő őszig minden vasárnap száz és száz természetbarát csákányozta-feszítette, hordta és rakta egymásra a súlyos kőtömböket. A szükséges robbantásokhoz pedig a felsőgallai és a vörösvári bányamunkások mentek föl a hegyre segíteni. öt évig tartott, amíg a dolgozók filléreiből, munkanélküli kőművesek, ácsok, tetőfedők, vil­lanyszerelők áldozatos munkájával, a hátizsákok­ban felhordott téglákból felépült a TTE első turistaháza. 1928 tavaszán adták át rendeltetésé­nek, ünnepélyes keretek között. Az MTE nagy­szénási turistaháza már két éve tető alatt volt. A kevélynyergi turistaház és környéke a mun­kásturisták egyik legkedveltebb találkozóhelye lett. A TTE-ben a politikai nevelő munkát az egykori Vörös Hadsereg parancsnoka, Stromfeld Aurél irányította. A bokrok közé rejtett kis tisz­tások vasárnapról vasárnapra szemináriumi cso­portoknak adtak helyet. Ugyanez volt a helyzet az MTE Zsíroshegyi turistaházában is. S a budai, a pilisi hegyekben, Csillebércen, Frankhegyen, Huszonnégyökrösön, és mindenütt, ahol munkás­turisták jártak, le-letelepedtek egy kis politikai eszmefuttatásra, oktatták, tanították egymást. Pártiskolák a szabadban „Maga a természet alakította ki a pártiskola helyiségét — írták a Kommunista Ifjúmunkások Szövetsége egyik jelentésében. — Megmásszuk a hegymagaslatokat, leheveredünk a tisztásra, és kész a pártiskola helyisége. Posztokat állítunk fel, hogy az arra cirkáló rendőrök rajtunk ne üssenek, és ha felhangzik az őrt álló elvtárs minden kirán­duláshoz megállapította jelszava, játékba kez­dünk, amelyet mind­addig folytatunk, ameddig a burzsoá hatalom kakastollas legényei el nem tűnnek a szemhatárról. Utána továbbfolytatjuk a tanulást." A föld alá szorított KMP népgyűléseit is a hegyekben volt kénytelen megtartani. Egy-egy ilyen monstre­ túrán százak, ezrek vettek részt. A kevesek által ismert helyszínre munkásturisták vezették az elvtársak, szimpatizánsok látszatra csak a természet szépségeit élvező csoportjait. A horányi TTE-telep, az MTE gödi Fecske­fészke baloldali fiatalok, kommunista ifjúmunká­sok valóságos politikai iskolái voltak. Hány ké­sőbbi vezető, mártír, partizán, a kommunista mozgalom egyszerű katonájának emlékét őrzi ez a két telep . . . „Vörös Csepel, vezesd a harcot..." — énekel­ték lelkesen a fiatalok. Odébb a kórus próbálta a Szalmás Piroska által megzenésített Benjámin­indulót: „Várnak rád a magas hegyek, s a hűvös mély folyók/ testvér, te érted küzdenek a munkás sportolók!" A gödi Duna-part megismétlődő, jelentős ese­ménye volt a minden év júliusának első vasárnap­ján megtartott Vörös Sport Nap. Egész napon át röplabdázóktól, kézilabdázóktól és szurkolóktól volt hangos a telep és környéke. A nap legérdeke­sebb eseménye mindig a többszáz sportoló rész­vételével lebonyolított folyami úszás volt. Sport és osztályharc Csak címszavakban is oldalakat tenne ki, ha a munkássportegyesületek minden tevékenységét fel akarnám sorolni. De nem hagyhatjuk említés nélkül az MTE 1928-as szabadtéri sportünnep­ségét, amelyet a lágymányosi BEAC-pályán ren­deztek meg. Sportolók és nézők ezrei sereglettek ide ezen a napon a város minden részéből. Látvá­nyos, politikai tett volt ez. Már a pályákon való felvonulás is felkeltette az érdeklődést, a torna­gyakorlat során kibontott, megszámlálhatatlan M-betűs kis vörös lobogó pedig félreérthetetlenül jelezte a munkásosztály hovatartozását és erejét, s hogy az ezernyi megtorlással élő Horthy-rend­szerben is munkál még 1919 emléke. A későbbi Városi Színház-beli tornabemutatók­nak, kalapács- és buzogánygyakorlatainak, élő­képeinek ugyancsak megvolt a mondanivalójuk. Gyakran egy-egy mozdulat mondta el azt, amit szavakban nem lehetett tovább adni. A munkássport-egyesületekben a sport és az osztályharc mindig együtt volt, jóllehet, sokszor és sokan nem értettek vele egyet, gyakran az egye­sületeken belül sem. A jobboldali szociáldemok­rata sportvezetőknek nem egyszer sikerült le­fékezni a forradalmi lendületet, eltávolítani vagy távozásra kényszeríteni egy-egy harcosabb tagot. A kommunisták azonban többnyire megtalálták a módját, hogy érvényesíteni tudják a maguk, illetve a párt elképzeléseit, bár 1930-ban az MTE, majd néhány évvel később a TTE jobb­oldali vezetősége olyan határozatot hozott, hogy az egyesületben tilos a politizálás, s hogy a kommu­nistákat ki kell zárni. A munkás sportolók célkitűzéseit a Proletár Sport című lap cikkei tükrözték. Utóda, a Spor­toló Munkás, harcosabb szellemet képviselt. Az illetékes hatóság már az első számot inkrimi­nálta, több elvtárs ellen, még a terjesztők ellen is eljárást indítottak. Az újságot megpróbálták elkobozni. És csak a lapért nyomdába küldött ifjúkommunista ügyes­ségének volt köszönhető, hogy ez nem sikerült, így az ezer példány eljutott azokhoz, akiknek szánták. Nem csoda, hogy rácsaptak, hiszen ilyen mondatokkal mozgósították az olvasót: „Tömegszervezetekké a munkás-sportegyesüle­teket, hatalmassá és harcossá, osztályerőddé épí­teni a munkás-sportegyesületeket — bevonni a munkásfiatalok ezreit a sportolók táborába, hogy edzetté, szívóssá, ügyessé váljanak, s így még job­ban megállják a helyüket a harcban." A legjobbak meg is álltak. Résztvettek tünteté­seken, bekapcsolódtak a bérharcokba. Az 1930-as évek közepén az építőmunkások sztrákját például úgy segítették az MTE baloldali tornászai, hogy kimentek egy-egy üzembe, a munka befejezése előtt párperces röpgyűlést tartottak, tornaruhára vetkőztek, bemutattak néhány gúlagyakorlatot, s az összesereglett munkások előtt valamelyikük méltatta az építősztrájk jelentőségét, felszólítva őket, hogy anyagilag segítsék a sztrájkólókat. Szűkös anyagi lehetőségeik szerint maguk is támogatták a nehéz napokat-heteket átélő, tisz­tességesebb bért követelő építőmunkásokat. Nemcsak a tagok , a munkás-sportegyesületek sem bővelkedtek anyagiakban. A kormányzat sportra fordított összegeiből vajmi keveset láttak, azok jó részét felemésztette a levente-mozgalom. Ami maradt: elvitték a nacionalizmussal, irre­dentizmussal átitatott sportegyesületek és rendez­vényeik. A munkás­sportolóknak maguknak kel­lett megoldaniuk anyagi problémáikat. Hogyan? Az egyik Vasas-tornászlány visszaemlékezésében például elmondja, hogyan tettek szert a kultúr-és sportelőadásokhoz szükséges tornaruhákra, táncruhákra. „Összekuporgatott pénzünkön vet­tük az anyagot, és esténként közösen varrtuk meg, a fiúkét is. Tornacipőt is magunk csináltunk, rossz kalapból a talpát, vászonból a felsőrészét." Az MTE-isták sem voltak elkényeztetve. Erről vallanak egy másik visszaemlékezés sorai: „Az egyesület csak pályát tudott adni, minden egyebet nekünk kellett megszerezni. A mezt, a nadrágot, a szögescipőt, a melegítőt magunk vásároltuk, a cipőt legtöbbnyire használtan, az egyesület révén szereztük be; ha meg akartunk fürödni edzés vagy verseny után, magunk hoztunk fát hazulról. Pedig voltak köztünk országos hírű, kitűnő versenyzők is." A mostoha körülmények azonban soha nem szegték kedvét a munkás­sportolóknak. Sem az ál­landó megfigyelés, az újra és újra megismétlődő zaklatások. Pedig volt benne részük bőven a Horthy-rendszer negyed évszázada alatt. Nem egyszer besúgók, spiclik, agent-provocateurök férkőztek a soraikba. Turistaruhás detektívek járták a hegyeket, vitték a jelentéseket feletteseik­nek. Számtalan ügyirat tanúskodik erről: „Már többször szóvá tettük — olvassuk az egyikben —, hogy a Természetbarátok Turista Egyesületének tagjai között nagyon sok kommunista érzelmű fiatal munkás van, akik a vasárnapi kirándulásokat bolseviki agitációra használják fel. A főkapitány­ság politikai osztályán negyven embert vettek őrizetbe, javarészt húsz év körüli fiúkat és lányo­kat, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének tagjait." A második negyedszázad legnehezebb évei A második világháború már előrevetette árnyé­kát. A hitlerizmus megerősödésével hazai nyila­saink is mozgolódtak. A hivatalos politika mind­inkább jobbra tartott. Magyarország belépett a háborúba. Mindez kihatott a munkás-sportegyesületek tevékenységére is. Előbb csak nehezítette, később lehetetlenné tette a munkás-sportegyesületek munkáját. Pest megye hírhedt nyilas főispánja 1941-ben bezáratta a gödi Fecske-fészket. A munkásturisták Természetbarát című lapját be­tiltották. A TTE élére kormánybiztost neveztek ki, majd a német megszállást követő napokban kormányrendelettel feloszlatták az egyesületet, központi helyiségét lefoglalták, menedékházait és minden vagyonát elkobozták. Ugyanerre a sorsra jutott az MTE is. A Vasas labdarúgóinak nép­szerűsége valamivel meghosszabbította az egye­sület életét. Később azt is átszervezték, élére kormánybiztost neveztek ki, megváltoztatták az egyesület nevét, és eltiltották a piros-kék szín viselésétől. A Vasas-név többnyire mindenkinek a futballis­tákat juttatja eszébe. Pedig a Vasasnak a két há­ború között egy sor más szakosztálya is volt, is­mert, neves versenyzőkkel. A politikai munkában pedig az 1927-ben alakult tornász-szakosztály tagjai jártak az élen. A Magdolna utcai Vasas­székház nagytermében rendezett dísztornáik, elő­adásaik politikai demonstrációnak számítottak. A többi munkás-sportegyesülettel együtt harcol­tak a tulajdonképpen katonai kiképzést szolgáló levente-mozgalom ellen, részt vettek minden je­lentős tüntetésen, a Vörös Segély munkájában, illegális sajtótermékek, röplapok terjesztésében. A háború, a zsidó­törvény, a nyilasterror szá­zával, ezrével juttatta a frontra, haláltáborokba, börtönökbe a munkás-sportegyesületek tagjait. Akik tehették, megpróbáltak szembeszállni, nem egyszer fegyverrel is, az önkénnyel, hogy segítsék, siettessék a felszabadulást , hogy a régi hittel, új erővel láthassanak hozzá már nemcsak a mun­kássport, hanem az új alapokra helyezett egyete­mes magyar sport megszervezéséhez. A hőskorszak lezárult. Az anyagi és szellemi romok eltakarítása után a sportpályákon és a sportegyesületekben megindult az újjáépítés. Ez már a napjainkig nyúló jelen, sokan ismerik, a krónikás nyugodtan leteheti a tollat.

Next