Budapest, 1972. (10. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: A Lipót-féle városjogok

48 Mozaik a főváros múltjából A lánccal elzárt Duna jószemű útleíró volt Bertrandon de la Brocquiere, Fülöp burgundi herceg taná­csosa, aki 1432—33-ban járt a Szentföldön és hazatérőben nálunk időzött. Tapasztala­tait könyvben is kiadta és ebben hosszab­ban megemlékezik Pest-Budáról is. Dicsérő szavakkal emeli ki Zsigmond király épít­kezéseit, a budai szép, meleg fürdőket, ,,a tüzes és zamatos budai fehér bort, amely kitűnő ízét a Buda alatt forrásozó meleg vizektől és a bennük levő kéntől kapja". Járt a nádornál (Garai Miklós), akitől nem volt elragadtatva, mert „nem igen állja sza­vát és ígéretének sem tanácsos hinni". Különben is őszintén bevallja: „a látottak és hallottak alapján sokkal kevésbé bíznék a magyarban, mint a törökben". Kedves és gyönyörködtető volt számára azonban a budai lovagjáték, amit gazdagon díszített ruhában vívtak kis lovakon, alacsony nyer­gekben. Az aranypálcát az nyeri el a főne­mesi küzdők közül, aki ügyesen üli meg a lovat és nem bukik le róla. Pesten is járt, ahol sok francia eredetű zsidóval találkozott, akiket annak idején kiüldöztek hazájukból és itt találtak mene­déket. Sok francia kézművest is talált, akik Zsigmond megbízásából a Duna partján, szemben a királyi palotával nagyszabású tornyot kezdtek építeni, mert „a császár­nak (Zsigmond nyugatrómai császár is volt) szándékában volt a Dunát óriási lánccal elzárni, bizonyára azért, hogy a nagyjöve­delmű hajó- és egyéb vámok nagy része ne menjen veszendőbe. Ezzel a tervvel való­színűleg utánozni akarta a burgundi Ecluse várkastély mellett épült tornyot, ezt azon­ban én itt kivihetetlennek tartom, mert nagyon széles a Duna. De meg is akadt már a faragott kövekből, három lándzsányira emelt torony építése, mert a francia kéz­művesek egy része meghalt és az életben maradtak nem tudják a munkát folytatni".­­Pesten különben nagyon sok a lókeres­kedő. Ha valaki kétezer lovat akarna meg­venni, azt is könnyűszerrel megtehetné. A lovakat tízes csoportokban adják el 200— 300 Frt-ért, pedig egy is megérné azt az árat, mert Erdélyből származó, kitűnő futó-és hátaslovak, csak kissé makrancosak.) Milyen volt Mátyás király? Nagy királyunk jellemét élénk színekkel ábrázolja Antonio Bonfini történetíró, akit Mátyás 1486-ban hívott hazánkba, megbízva őt a magyarok történetének megírásával, ő mondja el, hogy „fejedelme a régi kirá­lyok nyomdokait követi, hozzájuk méltó a nyájassága, szorgalma, kitűnő tehetsége, kötelességteljesítése, bőkezű, kegyes és közvetlen az adakozókészsége. Otthono­san viselkedik nemcsak budavári palotájá­ban, hanem az urak és kapitányok között is, de még a szolgálatban is, amikor a köz­katonákat végigjárja. A táborban izgalma­san látogatja a betegek sátrát, saját kezével eteti a gyengélkedőket és biztatja őket a gyógyulásra. Korholja a kishitűeket, vigasz­talja a kétségbeesetteket és tréfával erősí­tette a csüggedőket. A hadirendben ő maga is gyakran kapott sebet, de sohase volt el­keseredve. Gyakran emlegette — kicsit dicsekedve — hogy ellenfelének, Újlaki Miklósnak, a bos­nyák királynak, aki egy ízben beteg volt és ő a szolgálatban felkereste, ő kenőcsölte a lába ujját. Sőt, ha vendégeskedéskor bará­tait émelygés fogta el, nem törődve királyi méltóságával, a fejüket fogta, hogy segéd­kezzen rosszullétüknél. Mindez a lebilin­cselő magatartása megnyerte valamennyiük hűségét." Bonfini azonban el is marasztalja a nagy királyt, mert „budavári palotája nemcsak egyszerű volt, hanem csíntalan és hitvány. A magyarok csak lóval, fegyverrel törőd­tek, ezekre rakták az aranyat, gyöngyöt, ezüstöt. Hajukat díszítették ugyan drága­köves füzérrel, pazar ruhát is hordtak, de egyéb ékességgel nem törődtek. Úgyhogy a király négyszög alakú asztalán piszkos te­rítők voltak. Megváltozott azonban teljesen ez a helyzet, amikor Beatrix királyné 1476-ban bevonult Budára. Elsőnek ő építtetett nagyszerű ebédlőpalotákat, aranyos háló­kamrákat". Bonfininek ez az állítása azonban nagy tévedés, amit bizonyára csak azért kockáz­tatott meg, mert hízelkedni akart a király­nénak. Mátyás már az 1460-as években kez­deményezte a reneszánsz műveltség elter­jesztését és Beatrix eljövetele előtt már sokat költekezett erre. A továbbiakban Bonfini ecseteli a király­né hatását az uralkodóra és elmondja, ho­gyan „intette a férjét a néppel való bizal­maskodástól és a felséget arra vezette, hogy rátartibb legyen a méltóságára. Arra is rászoktatta, hogy a kihallgatásokat és a magyaroknál annyira fontos igazlatást csak meghatározott időben tartsa. A szittyákat beavatta az olasz szokásokba és Itáliából nagy költséggel kiváló mestereket foga­dott. Festők, szobrászok, kőfaragók, ötvö­sök, építészek seregét hívta el régi hazájá­ból — óriási fizetéssel. Ezekhez társultak a konyha- és gyümölcskertészek, a bohó­cok, színészek, fuvolások, trombitások, hegedűsök, hárfások, akiket a királyné na­gyon kedvelt. Jöttek költők, szónokok, törvénytudók, orvosok, csillagászok, mate­matikusok, akiket meg a király szeretett és istápolt, de nem idegenkedett a bűvészek­től és varázslóktól sem. Talán ezek ellen­súlyozására ékesítette fel a budavári királyi kápolnát, ahova Francia- és Németország­ból szedték össze az énekeseket, és amibe víziorgonát és márványból, ezüstből készí­tett, kettős keresztkutat állított fel. Költekezése miatt a magyarok erősen korholták a dicső fejedelmet, minden szép mesterség atyját és a tudósok pártfogóját. Megszólták, hogy eltér a régi királyok taka­rékosságától, mellőzi az ősi szokásokat és olasz, sőt spanyol szórakozásra tér át. Zú­golódtak, hogy papucshős, és olyan elnéző, hogy az idegenek nemcsak az aranyat hord­ják el, hanem ma­holnap az egész országot. Becsmérelte a műveletlen, paraszti, magyar életet és buzdította a főurakat és nemese­ket a finomabb életmódra és arra, hogy pompás házakat emeljenek, polgárosultan éljenek, az idegenekkel megértőbben bán­janak, akiket eddig hihetetlen módon le­néztek. S mindebben maga járt elől jó pél­dával!" Elégették Mohamed koporsóját A török balkáni előrenyomulásának ide­jén, 1501 januárjában érkezett hazánkba Tomasa Dainero, az olaszországi Modena hercegének követe. Urának küldött jelen­tésében érdekes képet fest országunkról és Budáról is. Leírja egy úrnapi körmenet lefolyását a Várban, amelyen II. Ulászló is részt vett, óriási néptömeg kíséretében. Ekkor egy nagyon furcsa látványnak volt a szemtanúja. Valamiféle jóslat azt tartotta akkoriban, hogy a törökök azonnal elpusz­tulnak, ha Mohamed próféta koporsóját sikerül elveszejteni. „Éppen a ház előtt, ahol laktam, a babonás hittől vezérelve és a jóslat beteljesedését remélve felállítottak fából és papírból egy mecsetet és bele ko­porsót. Ezt a szultán és számos pasa báb­figurája vette körül. Midőn Őfelsége a kör­menettel az álmecset elé ért, tűzcsóvát dobtak arra és a koporsóra, amely a körül­álló „törökökkel" együtt hatalmas lángba borult. Ami el nem égett, azt a magyarok sokasága megrohanta és ízzé-porrá zúzta." Ugyanakkor beszámol Dainero a buda­vári Fő tér (ma Szentháromság tér) köze­pén felállított csinos szökőkútról, amelyből azonban nem frissen permetező víz, hanem kitűnő bor folyt. Azt írja: „A nép bögrék­kel, fazekakkal merít a pompás nedűből, de van, aki egyenesen a szájába csorgatja. Persze mindenki egyszerre és minél tovább szeretne ott lenni a csodaforrásnál és ebből lökdösés, veszekedés támad. Repülnek a tört fazekak, bögrék, de még az emberek is szanaszét. Soha ilyen ünnepet nem lát­tam! Mindenütt részegek hevertek, akiket csak üggyel-bajjal lehetett hazacipelni. A csúcspontját akkor érte el ez a különös „ünneplés", amikor a legsűrűbb tömegbe kappanokat, ludakat, galambokat hajigál­tak, amiket a felajzott nép óriási dulakodás közben igyekezett megkaparintani." R.R.S.

Next