Budapest, 1972. (10. évfolyam)
8. szám augusztus - Gábor István: Egy régi épület új élete. A Nemzeti Zenede
választása felső- és középfokúra (ez utóbbi feladatát a zenede látta volna el) és szó volt a tervekben munkászeneiskola létesítéséről. A tantervben kötelező szolfézsoktatást javasoltak a három első osztály számára; a zenetanító-képzés tantervébe a hallásképzés, pedagógia és gyakorlati tanítás mellé a gyermekpszichológiát is föl akarták vetetni. A javaslat korszerűségét jelzi az a gondolat, hogy „minden tanszak legfelsőbb osztályaiban a tanításnak ki kell terjednie a jelenkori irodalom megismerésére és tanulására". A Tanácsköztársaság alatt Reinitz Béla Lányi Viktort bízta meg az intézet ügyeinek felülvizsgálatával, majd a IV. kerületi munkástanács szocializálta a zenedét, és gondoskodott a tanárok fizetésének folyósításáról. A Tanácsköztársaság leverése után az intézet a tönk szélére került: az infláció miatt az alapítvány összege 87 fillérre zsugorodott. 1920. április 18-án állami kezelésbe vették a zenedét és Szendy Árpádot nevezték ki igazgatónak — az ügyvezető igazgató Kern Aurél maradt —, majd a Nemzeti Zenede Egyesület 1927. február 3-án visszakapta a pénzügyminisztertől az intézet önállóságát. A Nemzeti Zenedében régen is, de különösen a két világháború között a legkiválóbb muzsikusok tanítottak. Köztük volt Ferencsik János, az 1937 —38-as évkönyv szerint „Nemzeti Zenedét végzett orgonaművész és zeneszerző", aki 1928-tól kezdve énekgyakorlatot, szerepgyakorlatot, karnagygyakorlatot, karnagyképzést és zenekari gyakorlatot tanított; azután Faragó György, a fiatalon elhunyt kitűnő zongoraművész, Friss Antal gordonkaművész, dr. Lajtha László, aki 1919 februárjától oktatott a zenedében, Medek Anna, az Operaház örökös tagja, Szegedi Ernő zongoraművész, Nádasdy Kálmán, Ormándy Jenő, Kabos Ilonka. Egykori növendékei között Poldini Ede, Lehár Ferenc, Jacobi Viktor, Hubay Jenő, Geyer Stefi, Reiner Frigyes, Keréh Endre, Tátrai Vilmos, Komor Vilmos nevével találkozunk. A növendékek egy része később tanár lett a zenedében; Hubay Jenő például 1886-tól 1899-ig oktatott ebben az intézményben. A Nemzeti Zenede történetéhez tartozik az alapítás századik évfordulójának megünneplése is, 1940. április 15-én a Vigadóban. Liszt Ferenc, Zichy Géza, Hubay Jenő, Joachim József és Rékai Nándor műveit adták elő, az intézet tanárának, Ferencsik Jánosnak vezényletével. 4. A Nemzeti Zenede épületét 1945. január 14-én bombatalálat érte. Az épület első emeletének egy része a pincébe süllyedt, és sok értékes okmány, dokumentum, könyv, kotta semmisült meg. A romos házban beázott a tető, több zongora tönkrement, az iratok, könyvek szanaszét hevertek, de azért 1945. február 19-én a tanárok egy része Lajtha Lászlónak, az intézet 1945 utáni igazgatójának vezetésével összegyűlt az egyik szobában s elhatározták, hogy megkezdik a munkát. Mindenekelőtt a romokat kellett eltakarítani, hogy biztosítsák a legszükségesebb feltételeket a tanításhoz. Nagy nehézségek közepette 1945. március 15-én megkezdték az oktatást, és a csonka évet augusztus végén be is fejezték. Az anyagi helyzet azonban egyre romlott. Jellemző a zenede pénzügyi állapotára, hogy Kesztler Lőrinc, aki abban az időben tanári feladatai mellett a titkári teendőket is ellátta, 1946. augusztusában mindössze hat forint illetményt kapott, mert csak ennyi jutott számára az intézet üres kasszájából. 1946 őszén államosították a zenedében működött gimnáziumi tanfolyamot, és a kultuszminiszter — hogy segítsen az intézmény szorult helyzetén — a zenede tizenhat tanárát az Állami Zenei Gimnáziumba nevezte ki. Három év múlva egyesült a zenede a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolával; ebből alakult meg 1949 novemberében a Budapesti Állami Zenekonzervatórium. Az intézetből — az akkori idők sűrű átszervezései következtében — 1952-től Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola lett. 1958-ban Fasang Árpád került az élére — miközben a régi zenede művészeti szakközépiskolává alakult. Az iskolának a Nagymező utcában is volt épülete, és 1966-ban véglegesen odaköltözött. Helyét a Semmelweis utca 12. számú műemlék-épületben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zene- és énektanárképző tagozata kapta meg, amely korábban a szakiskolához tartozott, csak 1966-tól lett a főiskola fiókintézménye. Mielőtt azonban a szakközépiskola elhagyta volna a Semmelweis utcai házat, 1965-ben megünnepelték a zenede alapításának 125. évfordulóját. Két hangversenyt rendeztek a Zeneakadémián. Az egyiket február 25-én — stílszerűen — ismét Ferencsik János, az egykori növendék és tanár, a századik évforduló dirigense vezényelte az Állami Hangversenyzenekar élén. A hangversenyen Liszt, Bartók, Kodály és Lajtha művei hangzottak el. A másik koncertet május 6-án tartották, itt az intézet tanárainak, Dávid Gyulának, Szelényi Istvánnak, Huzella Eleknek, Soproni Józsefnek és Sugár Rezsőnek a műveit játszották, Kemény Endre és Németh Gyula vezénylete mellett. Jelenleg tehát a főiskola hároméves tagozata működik az épületben. A tagozaton az alsófokú oktatás számára zene- és ének-, valamint szolfézs-tanárokat képeznek. Öt ilyen van még az országban, a budapesti tagozat ezeknek a központja. A tagozatra általában a konzervatórium elvégzése után kerülnek a hallgatók, akik tizenhatféle tanszakon képezhetik magukat, a többi között ütőshangszereken, cimbalmon és gitáron is; ezek a szakok a főiskolán nem működnek, csak a tagozaton. De helyet kap még a Semmelweis utcában a Zeneművészeti Szakközépiskola néhány tanszéke, itt folyik például az orgona- és dzsessz-oktatás is. 1968-ban végzett az első olyan évfolyam, amelyen alsófokú tanári képesítést szereztek a hallgatók. Általában 40—45-en kerülnek ki egy-egy évfolyamról. Jelenleg körülbelül 130 növendéke van a tagozatnak, amelyet Hevesi Judit hegedűművész vezet. A hallgatók a diploma megszerzése után nemcsak pedagógiai pályára mennek, hanem zenekarokba is. Amint mondják, különösen a vonósoknak és az ütősöknek könnyű a helyzetük, nem kevés végzett növendék külföldi zenekarokban is elhelyezkedhet, engedéllyel. Noha a hallgatók egy részének nem az iskolai tanítás a végcélja, a tagozat mégis sokat tesz azért, hogy a növendékek megfelelő pedagógiai képzést kapjanak. Négy féléven át hallgatnak pedagógiát — a többi között zenepszichológiát is —, és általában hat féléven át pedagógiai jellegű kiegészítő oktatásban — hospitálás, tanítási gyakorlat — vesznek részt. A hallgatók gyakorlatvezető tanáraik mellett szerzik meg zenetanítási, pedagógiai gyakorlatukat; a tizenkét vezető tanár a főváros különböző általános iskoláiban oktat. Miközben a hároméves tagozaton színvonalas ének- és zenetanár képzés, hangszeres oktatás folyik, maga az intézmény régóta kinőtte már épületét. Pedig a házat 1958 —59-ben, majd 1962-ben helyreállították, és részben át is alakították. Nyitott udvarát műanyaggal befedték, korszerűsítették a világítást, a kazettás boltozatú kapualjat szárnyas üvegajtókkal egészítették ki, és néhány nagyobb teremből több kis gyakorlóhelyiséget nyertek. A műemlék-épületnek inkább csak a külseje őrzi az eredeti terveket, Kasselik Ferenc elképzeléseit, belsejében már néhány lényeges változtatás történt. De a belső tartalom — ha oktatási színvonalában természetesen erőteljesen megnövekedett is — tulajdonképpen változatlan maradt. Amiért 1840-ben ez az iskola létrejött, amiért Liszt Ferenc oly bőkezű alapítványt tett, és amiért 1919-ben reformterveket dolgoztak ki a zenei szakemberek, az most is teljes mértékben érvényesül. A zenedét 132 évvel ezelőtt arra a célra alapították, hogy az itt végző növendékek terjesszék az országban a zenei műveltséget; az a negyven-negyvenöt hallgató, aki most esztendőnként végez a főiskola tagozatán, akár zenekarokban, akár tanárként helyezkedik is el, lelkes oktatójává, apostolává válik a muzsikának. Az iskola orgonája 5. 15