Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Dr. Kamarás Ilona: Pest-budai kórházak a múltszázad első felében

ság érzéseivel, az ország agrár jellegével egyeztet­nie kell. Kis Jenő ekkor már nem volt a régi élesen ellenzéki. A kommunisták — jogos — bírálatára hangoztatta: a magyar proletariátusnak előbb poli­tikailag kell felszabadulnia, és e célból az SZDP zászlaja alá kell tömörülnie. E kongresszuson egyébként mindenki Kunfira hivatkozott. Mónus is, amikor hangsúlyozta: nincs értelme annak, hogy „bukott forradalmakon szégyenkezzék a következő nemzedék". Kis Jenő bizonytalanságához több tényező já­rult. Az ellenzék szervezkedését, illetve ellenzéki delegátusok megválasztását a pártvezetőség az alapszabályokkal ellentétben, körzetenkénti kül­döttválasztással és más intézkedésekkel is akadá­lyozta. Az ellenzék feltételezte, hogy Garami Ernő a kongresszuson már jelen lesz, de visszaérkezése egyelőre elmaradt. A belügyminiszteri kémjelen­tésekből úgy tűnik — amennyiben ezeknek hitelt lehet adni —, hogy nagyobb demonstrációra ké­szültek, mint ami a kongresszuson megvalósult. A legvilágosabban talán a Természetbarátok Turista Egyesületében mutatkozott meg Kis Jenő békítgetésre, az ellentétek elsimítására való haj­landósága. A TTE-nek egy ideig vezetőségi tagja és ügyésze volt. 1929-ben a Baloldali Blokk röp­iratának terjesztése miatt Ember Sándort (moz­galmi álneve a nemrég elhunyt Farkas Sándor egyetemi tanárnak), Császár Istvánt és Hegedűs Lászlót kizárták az egyesületből. A VII. kerületi osztály azonosította magát a röpirattal, mire el­hangzott egy jobboldali javaslat: függesszék fel az egész osztály működését. Kis Jenő szerint azon­ban egy helytelen határozat miatt ezt nem tehe­tik: világosítsák fel az osztályt hibás álláspontjá­ról. Másodmagával jutott neki ez a feladat, és bár az osztály változatlanul azonosította magát a ki­zártakkal, Kis Jenő továbbra sem javasolta auto­nómiájuk felfüggesztését, csak a vezetőség „kita­nítását" a legközelebbi közgyűlésig, amikor az ügyben döntenek. Kis Jenő hosszú ideig a Terézvárosban, a Lázár utcában lakott, az itteni pártszervezetnek — ké­sőbb a IV. csoportnak — vezetőségi tagja, egy­ideig elnöke. E pártszervezet gyülekező helye volt a munkásmozgalom különböző árnyalataihoz tar­tozó baloldali fiataloknak. Kassák Lajos és köve­tői, illetve „eretnek" tanítványai, munkások, ér­telmiségiek jöttek itt rendszeresen össze. Nem egyszer tartott itt előadást Veres Péter (Pesten tartózkodásakor gyakran Kisék vendége). Kis Jenő szép családi életet élt feleségével, Schmidt Gizellával. Szerette otthonát, a baráti társaságot, a jó ételeket, a vasárnapi kiránduláso­kat. Gyermeke nem volt. Ezzel magyarázták, hogy annyira vonzódott az ifjúsághoz. Úgy érezte, hogy a szocialista gondolat örökösei döntik majd el a mozgalom holnapját. Sok sikert ugyan nem ért el közöttük, mégis, az öregebb nemzedék azon kép­viselői közé tartozott, akikkel a baloldali beállított­ságú fiatalság — ha rövid időre is — szót tu­dott érteni. Halász Alfréd írja visszaemlékezéseiben, hogy az ügyvédi hivatás gyakorlásától történt eltiltása után sok megaláztatást kellett Peyeréktől elszen­vednie. Halász közbenjárására kapott a kiadóhiva­talban állást, borítékokat címzett. Ez igen elkese­rítette, néhány hónap múlva az idegbaj jelei mu­tatkoztak nála, így került a Benedek-klinikára. Temetésén Buchinger Manó beszélt: „ . . .Izzó temperamentuma és szenvedélyessége itt-ott talán el is ragadta és végül a mártirium útjára vitte. Hogy mi, akik együtt dolgoztunk vele, idegőrlő munkánk­ban és feszültségünkben vívódásait kellő méltánylás­sal és elég szeretettel kísértük-e, nem tudom . . ." Haláláról csak a Népszava emlékezett meg. Még a párt tudományos folyóiratában, a Szocializmus­ban sem tartották érdemesnek megemlíteni, hogy dr. Kis Jenő, volt ügyvéd, 1938. május 15-én a Benedek-klinikán meghalt. Dr. Kamarás Ilona Pest-budai kórházak a múlt század első felében Korabeli adatokat, könyveket, fel­jegyzéseket olvasva a régi Pest-Buda kór­házairól, nem éppen rózsás a kép, ami elénk tárul. Különösen, ha összehasonlítjuk a nagy nyugati országok korabeli kórházkultúrájával. Az összehasonlítást csak azért említem, mert a múlt század első felében az orvostudomá­nyi ismeretek hiányossága mindenütt egy­aránt megvolt. A kórházkultúra és gyógyke­zelés kezdetlegessége Pest-Budán tehát nem magyarázható csak az akkori orvostudomány kezdetlegességével. Jankovich Antal könyvéből, a „Pesth und Ofen mit ihren Einwohnern, besonders in medicinischer und anthropologischer Hin­sicht" (Pest-Buda lakói, különösen egészség­ügyi és anthropológiai vonatkozásban), amely 1838-ban jelent meg Budán, sok érdekes adatot találunk a múlt század első felének egészségügyi helyzetéről. A szerző részlete­sen ír a város képéről, helyzetéről, klímájá­ról, lakosainak életmódjáról, ruházkodásáról, ivóvizéről, étkezéséről, fürdőiről, betegségei­ről, és — ami minket most elsősorban foglal­koztatni fog — a kórházakról. A szerző igyek­szik a legszebb színekben lefesteni a kórhá­zakat, ami érthető, ha olvassuk, hogy Jan­kovich, Magyarország nádorának, József fő­hercegnek udvari orvosa, ennek ellenére kénytelen feltárni a hiányosságokat is, me­lyekből nemcsak a közegészségügy, hanem a lakosság nyomorúságos helyzete is kiderül. A körülbelül 100 000 főnyi lakosságnak alig állt kórházi ágy rendelkezésére. A kór­házba csak a legszegényebb népréteg, a kol­dusok, csavargók, elhagyottak feküdtek be. A legtöbb kórteremben 30—40 ágy volt. Az Irgalmasrend budai kórházában (a mai reuma-kórház) — amelyet Marczibányi Ist­ván alapított 1815-ben — a két kórteremből álló első emeleten 81 ágy volt; az ágyak olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a bete­gek alig kaptak levegőt. A levegőtlenséget fokozta, hogy az egyes ágyakat függönyök­kel izolálták; ez azért is hátrányos volt, mert az ápolószemélyzet így nem láthatta és nem ellenőrizhette megfelelően a betegek állapo­tát. Előfordult, hogy csak akkor vették észre a görcsölő, vérben fekvő, eszméletlen bete­get, amikor már nem lehetett rajta segíteni. A város 30 ágyat tartott fenn „saját betegei" számára. Három orvosa volt a kórháznak, akik naponta csak egyszer viziteltek. Ha tör­ténetesen a vizit után hoztak súlyos beteget, akkor annak másnapig kellett tehetetlenül, gyógykezelés nélkül feküdnie , ha egyálta­lán életben maradt. Évente kb. 1000 beteget kezeltek. 1835-ben 1544 volt a beteglétszám, közülük 1377 gyógyultan távozott, a többi 167 meghalt. Ha tekintetbe vesszük a kórházi körül­ményeket és azt, hogy a diagnosztika, vala­mint a terápia akkor még — mai ismereteink­hez és lehetőségeinkhez viszonyítva — igen kezdetleges volt, akkor ez a gyógyulási és halálozási szám nem mondható éppen na­gyon kedvezőtlennek. A város, legnagyobb kórháza a Szt. Rókus­ról elnevezett kórház volt; épülete külsőleg nem sokat változott az 1786-os alapítási év óta. Előre mentegetődzik az író, hogy nincs fényűzően berendezve, de ha tekintetbe vesz­szük — mondja —, hogy az időkben a városi tanács kénytelen volt magánházakat magas áron igénybe venni, amelyekben nem éppen megfelelő, de a szükséget valamelyest kielé­gítő kórházi szobákat rendeztek be, akkor ez az újonnan létesült kórház haladást jelent a város fejlődésében. Ezt olvashatjuk: „Kór­házaknak nem kell palotáknak lenni, és nem szükséges itt a nagy luxus, mert egy kórház­ba rendszerint szegény emberek jönnek, akik a megszokottból teljesen más környezetbe kerülnek és így szokatlan életkörülmények közé jutnak, ami természetesen a betegségek menetét és kimenetelét lényegesen befolyá­solja, hanem a célnak megfelelően kell a kór­háznak berendezve lenni." Szomorú bepillantás a kor szociális gondolkozásába; a kórház hiányosságait ál­humanizmussal igyekeztek szépíteni. A földszinten 4 kórterem volt 54 ággyal belbetegek számára, és két kis szoba beteg rabok részére, továbbá egy 18 személyes kór­terem, a legszegényebb a kórházi alapít­ványból eltartott öreg, férfiak számára. A má­sodik emeleten 3 nagy kórterem volt 41 ágy­gyal, belbeteg nőknek. Ezenkívül 3 helyiség­ből álló szülészeti osztály; az első szoba a vajúdóknak, 9 ággyal, a második 2 ággyal a szülőnőknek, a harmadik 8 ággyal a gyermek­ágyasok számára. Helyhiány miatt nem rit­kán más nőbetegeket is elhelyeztek a szülé­szeti osztályon, ami természetesen a betegsé­gek terjesztését és nem kis mértékben a gyer­mekágyi lázat is elősegítette. Érdekes Janko­vich doktor megjegyzése: „A gyermekülés (házasságon kívül született újszülöttnek anyja általi megölése) bűntényének megelő­zése érdekében valamennyi szegény, elesett embernek menhelyet kellene létesíteni, a bécsi szülészeti intézet mintájára." (Ebből fejlődött ki később az ún. „házi terhes" gya­korlata ...)

Next