Budapest, 1973. (11. évfolyam)
1. szám január - Dr. Kamarás Ilona: Pest-budai kórházak a múltszázad első felében
ság érzéseivel, az ország agrár jellegével egyeztetnie kell. Kis Jenő ekkor már nem volt a régi élesen ellenzéki. A kommunisták — jogos — bírálatára hangoztatta: a magyar proletariátusnak előbb politikailag kell felszabadulnia, és e célból az SZDP zászlaja alá kell tömörülnie. E kongresszuson egyébként mindenki Kunfira hivatkozott. Mónus is, amikor hangsúlyozta: nincs értelme annak, hogy „bukott forradalmakon szégyenkezzék a következő nemzedék". Kis Jenő bizonytalanságához több tényező járult. Az ellenzék szervezkedését, illetve ellenzéki delegátusok megválasztását a pártvezetőség az alapszabályokkal ellentétben, körzetenkénti küldöttválasztással és más intézkedésekkel is akadályozta. Az ellenzék feltételezte, hogy Garami Ernő a kongresszuson már jelen lesz, de visszaérkezése egyelőre elmaradt. A belügyminiszteri kémjelentésekből úgy tűnik — amennyiben ezeknek hitelt lehet adni —, hogy nagyobb demonstrációra készültek, mint ami a kongresszuson megvalósult. A legvilágosabban talán a Természetbarátok Turista Egyesületében mutatkozott meg Kis Jenő békítgetésre, az ellentétek elsimítására való hajlandósága. A TTE-nek egy ideig vezetőségi tagja és ügyésze volt. 1929-ben a Baloldali Blokk röpiratának terjesztése miatt Ember Sándort (mozgalmi álneve a nemrég elhunyt Farkas Sándor egyetemi tanárnak), Császár Istvánt és Hegedűs Lászlót kizárták az egyesületből. A VII. kerületi osztály azonosította magát a röpirattal, mire elhangzott egy jobboldali javaslat: függesszék fel az egész osztály működését. Kis Jenő szerint azonban egy helytelen határozat miatt ezt nem tehetik: világosítsák fel az osztályt hibás álláspontjáról. Másodmagával jutott neki ez a feladat, és bár az osztály változatlanul azonosította magát a kizártakkal, Kis Jenő továbbra sem javasolta autonómiájuk felfüggesztését, csak a vezetőség „kitanítását" a legközelebbi közgyűlésig, amikor az ügyben döntenek. Kis Jenő hosszú ideig a Terézvárosban, a Lázár utcában lakott, az itteni pártszervezetnek — később a IV. csoportnak — vezetőségi tagja, egyideig elnöke. E pártszervezet gyülekező helye volt a munkásmozgalom különböző árnyalataihoz tartozó baloldali fiataloknak. Kassák Lajos és követői, illetve „eretnek" tanítványai, munkások, értelmiségiek jöttek itt rendszeresen össze. Nem egyszer tartott itt előadást Veres Péter (Pesten tartózkodásakor gyakran Kisék vendége). Kis Jenő szép családi életet élt feleségével, Schmidt Gizellával. Szerette otthonát, a baráti társaságot, a jó ételeket, a vasárnapi kirándulásokat. Gyermeke nem volt. Ezzel magyarázták, hogy annyira vonzódott az ifjúsághoz. Úgy érezte, hogy a szocialista gondolat örökösei döntik majd el a mozgalom holnapját. Sok sikert ugyan nem ért el közöttük, mégis, az öregebb nemzedék azon képviselői közé tartozott, akikkel a baloldali beállítottságú fiatalság — ha rövid időre is — szót tudott érteni. Halász Alfréd írja visszaemlékezéseiben, hogy az ügyvédi hivatás gyakorlásától történt eltiltása után sok megaláztatást kellett Peyeréktől elszenvednie. Halász közbenjárására kapott a kiadóhivatalban állást, borítékokat címzett. Ez igen elkeserítette, néhány hónap múlva az idegbaj jelei mutatkoztak nála, így került a Benedek-klinikára. Temetésén Buchinger Manó beszélt: „ . . .Izzó temperamentuma és szenvedélyessége itt-ott talán el is ragadta és végül a mártirium útjára vitte. Hogy mi, akik együtt dolgoztunk vele, idegőrlő munkánkban és feszültségünkben vívódásait kellő méltánylással és elég szeretettel kísértük-e, nem tudom . . ." Haláláról csak a Népszava emlékezett meg. Még a párt tudományos folyóiratában, a Szocializmusban sem tartották érdemesnek megemlíteni, hogy dr. Kis Jenő, volt ügyvéd, 1938. május 15-én a Benedek-klinikán meghalt. Dr. Kamarás Ilona Pest-budai kórházak a múlt század első felében Korabeli adatokat, könyveket, feljegyzéseket olvasva a régi Pest-Buda kórházairól, nem éppen rózsás a kép, ami elénk tárul. Különösen, ha összehasonlítjuk a nagy nyugati országok korabeli kórházkultúrájával. Az összehasonlítást csak azért említem, mert a múlt század első felében az orvostudományi ismeretek hiányossága mindenütt egyaránt megvolt. A kórházkultúra és gyógykezelés kezdetlegessége Pest-Budán tehát nem magyarázható csak az akkori orvostudomány kezdetlegességével. Jankovich Antal könyvéből, a „Pesth und Ofen mit ihren Einwohnern, besonders in medicinischer und anthropologischer Hinsicht" (Pest-Buda lakói, különösen egészségügyi és anthropológiai vonatkozásban), amely 1838-ban jelent meg Budán, sok érdekes adatot találunk a múlt század első felének egészségügyi helyzetéről. A szerző részletesen ír a város képéről, helyzetéről, klímájáról, lakosainak életmódjáról, ruházkodásáról, ivóvizéről, étkezéséről, fürdőiről, betegségeiről, és — ami minket most elsősorban foglalkoztatni fog — a kórházakról. A szerző igyekszik a legszebb színekben lefesteni a kórházakat, ami érthető, ha olvassuk, hogy Jankovich, Magyarország nádorának, József főhercegnek udvari orvosa, ennek ellenére kénytelen feltárni a hiányosságokat is, melyekből nemcsak a közegészségügy, hanem a lakosság nyomorúságos helyzete is kiderül. A körülbelül 100 000 főnyi lakosságnak alig állt kórházi ágy rendelkezésére. A kórházba csak a legszegényebb népréteg, a koldusok, csavargók, elhagyottak feküdtek be. A legtöbb kórteremben 30—40 ágy volt. Az Irgalmasrend budai kórházában (a mai reuma-kórház) — amelyet Marczibányi István alapított 1815-ben — a két kórteremből álló első emeleten 81 ágy volt; az ágyak olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a betegek alig kaptak levegőt. A levegőtlenséget fokozta, hogy az egyes ágyakat függönyökkel izolálták; ez azért is hátrányos volt, mert az ápolószemélyzet így nem láthatta és nem ellenőrizhette megfelelően a betegek állapotát. Előfordult, hogy csak akkor vették észre a görcsölő, vérben fekvő, eszméletlen beteget, amikor már nem lehetett rajta segíteni. A város 30 ágyat tartott fenn „saját betegei" számára. Három orvosa volt a kórháznak, akik naponta csak egyszer viziteltek. Ha történetesen a vizit után hoztak súlyos beteget, akkor annak másnapig kellett tehetetlenül, gyógykezelés nélkül feküdnie , ha egyáltalán életben maradt. Évente kb. 1000 beteget kezeltek. 1835-ben 1544 volt a beteglétszám, közülük 1377 gyógyultan távozott, a többi 167 meghalt. Ha tekintetbe vesszük a kórházi körülményeket és azt, hogy a diagnosztika, valamint a terápia akkor még — mai ismereteinkhez és lehetőségeinkhez viszonyítva — igen kezdetleges volt, akkor ez a gyógyulási és halálozási szám nem mondható éppen nagyon kedvezőtlennek. A város, legnagyobb kórháza a Szt. Rókusról elnevezett kórház volt; épülete külsőleg nem sokat változott az 1786-os alapítási év óta. Előre mentegetődzik az író, hogy nincs fényűzően berendezve, de ha tekintetbe veszszük — mondja —, hogy az időkben a városi tanács kénytelen volt magánházakat magas áron igénybe venni, amelyekben nem éppen megfelelő, de a szükséget valamelyest kielégítő kórházi szobákat rendeztek be, akkor ez az újonnan létesült kórház haladást jelent a város fejlődésében. Ezt olvashatjuk: „Kórházaknak nem kell palotáknak lenni, és nem szükséges itt a nagy luxus, mert egy kórházba rendszerint szegény emberek jönnek, akik a megszokottból teljesen más környezetbe kerülnek és így szokatlan életkörülmények közé jutnak, ami természetesen a betegségek menetét és kimenetelét lényegesen befolyásolja, hanem a célnak megfelelően kell a kórháznak berendezve lenni." Szomorú bepillantás a kor szociális gondolkozásába; a kórház hiányosságait álhumanizmussal igyekeztek szépíteni. A földszinten 4 kórterem volt 54 ággyal belbetegek számára, és két kis szoba beteg rabok részére, továbbá egy 18 személyes kórterem, a legszegényebb a kórházi alapítványból eltartott öreg, férfiak számára. A második emeleten 3 nagy kórterem volt 41 ágygyal, belbeteg nőknek. Ezenkívül 3 helyiségből álló szülészeti osztály; az első szoba a vajúdóknak, 9 ággyal, a második 2 ággyal a szülőnőknek, a harmadik 8 ággyal a gyermekágyasok számára. Helyhiány miatt nem ritkán más nőbetegeket is elhelyeztek a szülészeti osztályon, ami természetesen a betegségek terjesztését és nem kis mértékben a gyermekágyi lázat is elősegítette. Érdekes Jankovich doktor megjegyzése: „A gyermekülés (házasságon kívül született újszülöttnek anyja általi megölése) bűntényének megelőzése érdekében valamennyi szegény, elesett embernek menhelyet kellene létesíteni, a bécsi szülészeti intézet mintájára." (Ebből fejlődött ki később az ún. „házi terhes" gyakorlata ...)