Budapest, 1974. (12. évfolyam)

10. szám október - dr. Kazár György: A szakorvosi rendelőkről

Dr. Kazár György A szakorvosi rendelőintézetek helye az egészségügyi ellátásban A rendelőintézeteket az orvostudomány szakosodása és az ellátás iránti igény széle­sedése hozta létre. A dolgozók­nak a szociális vívmányokért folytatott harca eredményeként először a különböző betegpénz­tárak létesítettek a fővárosban rendelőintézeteket. Ezek ké­pezték az alapját a felszabadulás után egyesített egészségügy já­róbetegellátó­ intézményháló­zatának. Elsősorban az ország iparának 40%-át magába fog­laló fővárosban kellett megte­remteni az ingyenes, színvona­las betegellátás intézményeit. A tömeges szakellátást a ren­delőintézet tette lehetővé. Az 50-es évek elején néhány szép új rendelőintézettel bővült a hálózat, ám a rendelőintézetek többsége részben a régi, rész­ben az e célra átalakított épüle­tekben s főként a belső kerüle­tekben működött. A hálózat teljes kialakítására csak a har­madik és a negyedik ötéves terv során került sor, ekkor kapott néhány peremkerület és lakó­telep új rendelőintézetet. A rendelőintézetek szakaszos és aránytalan fejlődése tükrö­ződik az igénybevétel és a szín­vonal aránytalanságában, így a kis területen elhelyezkedő belső kerületek rendelőintézeteit (né­hány kerületben kettő is van) viszonylag nagyobb arányban lá­togatta a lakosság, mint a nagy kiterjedésű külső kerületekéit. Ha a rendelőintézet közel van, sokan a körzeti orvos helyett is azt veszik igénybe, így a rende­lőintézet a szakellátás helyett az alapellátásban vesz részt, s a szakorvosoknak nem marad ele­gendő idejük tulajdonképpeni feladatuk elvégzésére. Bonyo­lítja a helyzetet, hogy a dolgo­zók lakóhely és munkahely sze­rint bármikor egyaránt igénybe vehetik a rendelőintézeteket (tehát nemcsak választhatnak a két lehetőség között, hanem mindkettővel élhetnek). Ilyen körülmények között a rendelőintézetek fejlesztésének csak átlagos normatívái adhatók meg, amelyeket a helyi viszo­nyoktól függően módosítani kell. A 10 000 lakosra szakon­ként számított szükséglet és a tényleges igénybevételt mutató egy betegre jutó perc-átlagok között helyenként jelentős az eltérés. A perc-átlag természe­tesen befolyásolható; az orvo­son is múlik, hogy betegeit el­irányítja, netán feleslegesen visz­szarendeli. Tehát az orvostól is függ, hogy hány betege van, s így részben rajta is múlik, hány perc jut egy betegre. A kialakult aránytalansá­gok már olyan méreteket öltöttek, hogy az összfővárosi létszámfejlesztéssel nem voltak kiegyenlíthetők. Néhány kerü­let ellátottsága orvosi óraszám­ban több mint kétszerese volt más kerületekének, és egyes szakrendeléseken a különbsé­gek még kirívóbbak voltak, az 1 :5 arányt is meghaladták. A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bi­zottsága ezért napirendjére tűzte ezt a kérdést, és április 17-én olyan határozatot hozott, miszerint állások átcsoportosí­tásával a kirívó ellentmondáso­kat másfél éven belül fokozato­san megszünteti. A betegek színvonalas szak­ellátása azonban nemcsak az orvosi óraszám-ellátottságon múlik. Az is szükséges hozzá, hogy a fekvő- és járóbetegellátás szorosan együttműködjék. Az arra rászoruló beteget időben kell kórházba küldeni; amikor a kórházból kikerül s még nem gyógyult, a körzeti vagy a ren­delőintézeti orvosnak kell to­vább kezelnie. Fontos, hogy ez azonos elvek szerint történjék. A színvonalas ellátás a területi elvnek megfelelően valósítható meg a legjobban, amikor a pá­cienst fekvő- és járóbetegként mindig ugyanaz az orvoscsoport kezeli. A területi kórházban történik a járóbetegellátás or­vosának továbbképzése is. A kórházi­ rendelőintézeti együtt­működés legtökéletesebb for­mája az, amikor a két intézmény egymás mellé települt, s meg­határozott váltással ugyanaz az orvoscsoport végzi a fekvő- és járóbeteg szakellátást. Ez a forma a fővárosban csak kevés helyen valósult meg. Ren­delőintézeteink nagy többsége a kórháztól kisebb-nagyobb tá­volságra működik, így az orvo­sok cseréje körülményesebb. Amint azonban azt az újpesti és csepeli példa bizonyítja, kiala­kítható a kórház és a rendelőin­tézet együttműködése akkor is, ha a két intézmény nincs egy helyen. Ez azonban körültekintő szervező munkát igényel, és lé­nyegesen több fáradságba kerül. A rendelőintézet és a kór­házak közötti távolság az egyik oka annak, hogy orvosi el­látottságukban egyes — különö­sen sebészeti jellegű — szako­kon olyan jelentős a hiány, ami néhány kerületben már az ellá­tásban is komoly zavart okoz. A hiány másik oka, hogy az or­vosoknak az egyes szakok iránti érdeklődése nincs összhangban a szükséglettel. Országosan je­lentős számú az üres orvosi állás, sőt egyes szakok hiányszakmává váltak. A Fővárosi Tanács V. B. említett határozata ezért azt is elrendelte, hogy a kerületek a hiányszakmák betöltetlen állá­sait az egyetemen végző orvo­sok részére hirdessék meg. Azt is figyelembe kell venni, hogy a rendelőintézetek feladat­köre is változik. Az elmúlt másfél évtized során jelentősen fejlődött a körzeti orvosi munka színvonala. A gyermekellátás fokozatosan elkülönült a felnőtt ellátástól. Ma már éjjel-nappal gyermekgyógyász szakorvosok végzik a 0—14 éves korúak gyógyító-megelőző ellátását. Kerületenként szerveztük meg az éjszakai és ünnepi ügyeletes orvosi szolgálatot, melyben részben körzeti, részben kór­házi és egyéb orvosok vesznek részt. Ezáltal a körzeti orvos munkaideje — a járványos idő­szaktól eltekintve — általában nem haladja meg a napi 8 órát. Megnőtt a körzeti orvosi munka megbecsülése is. Ma már a fő­városi körzeti orvosoknak kö­zel a fele belgyógyász szakorvos, de a nem szakorvos körzeti or­vosnak is van állandó konzultá­ciós lehetősége, mert minden 6—8 körzeti orvos munkáját egy csoportvezető belgyógyász főorvos segíti. Mind több a sza­kosított körzeti rendelő, ahol a körzeti orvosnak kislaborató­rium, EKG (esetleg egyéb vizs­gálati lehetőség) is rendelkezé­sére áll. Mindemellett rendsze­ressé vált a körzeti orvosok kórházi továbbképzése. Miközben ezek a körülmé­nyek jelentősen emelték a kör­zeti orvosi munka színvonalát, ugyanakkor módosították a kör­zet és a rendelőintézet kapcsola­tát is. 15—20 éve még a szak­mailag kevésbé képzett, gyak­ran túlterhelt körzeti orvosok sokszor inkább irányító, mint gyógyító-megelőző tevékenysé­get folytattak; a betegeket a kü­lönböző szakrendelésekre küld­ték abban a reményben, hogy egy részüket a szakrendelések veszik kezelésbe. Különösen ott alakult ki ilyen gyakorlat, ahol a rendelőintézet közel volt, s ugyanolyan könnyen elérhető, mint a körzeti rendelő. A betegek alapellátása te­hát sok helyütt megoszlott a körzeti és a szakrendelőinté­zet között. Emiatt a szakrende­lések zsúfoltsága egyre nőtt, a betegek várakozása szinte tűr­hetetlen méreteket öltött, egy­egy betegre helyenként 3—5 perc jutott, sőt a nap forgalmas óráiban még annyi sem. Ez a tendencia — a körzeti orvosi munka javulásával — 10—12 éve megfordult. Azóta a rendelőin­tézetek forgalma inkább csök­ken, annak ellenére, hogy a szakellátást a peremkerületek­ben és a lakótelepeken felépült új rendelőintézetekkel köze­lebb vittük a lakossághoz. A múltban egyes népbeteg­ségek leküzdésére a szakren­delő-intézetektől függetlenül létesültek gondozóintézetek. Ezekben az intézményekben már korán előtérbe került a megelőzés elve: a betegeket fel-

Next