Budapest, 1974. (12. évfolyam)
10. szám október - dr. Kazár György: A szakorvosi rendelőkről
Dr. Kazár György A szakorvosi rendelőintézetek helye az egészségügyi ellátásban A rendelőintézeteket az orvostudomány szakosodása és az ellátás iránti igény szélesedése hozta létre. A dolgozóknak a szociális vívmányokért folytatott harca eredményeként először a különböző betegpénztárak létesítettek a fővárosban rendelőintézeteket. Ezek képezték az alapját a felszabadulás után egyesített egészségügy járóbetegellátó intézményhálózatának. Elsősorban az ország iparának 40%-át magába foglaló fővárosban kellett megteremteni az ingyenes, színvonalas betegellátás intézményeit. A tömeges szakellátást a rendelőintézet tette lehetővé. Az 50-es évek elején néhány szép új rendelőintézettel bővült a hálózat, ám a rendelőintézetek többsége részben a régi, részben az e célra átalakított épületekben s főként a belső kerületekben működött. A hálózat teljes kialakítására csak a harmadik és a negyedik ötéves terv során került sor, ekkor kapott néhány peremkerület és lakótelep új rendelőintézetet. A rendelőintézetek szakaszos és aránytalan fejlődése tükröződik az igénybevétel és a színvonal aránytalanságában, így a kis területen elhelyezkedő belső kerületek rendelőintézeteit (néhány kerületben kettő is van) viszonylag nagyobb arányban látogatta a lakosság, mint a nagy kiterjedésű külső kerületekéit. Ha a rendelőintézet közel van, sokan a körzeti orvos helyett is azt veszik igénybe, így a rendelőintézet a szakellátás helyett az alapellátásban vesz részt, s a szakorvosoknak nem marad elegendő idejük tulajdonképpeni feladatuk elvégzésére. Bonyolítja a helyzetet, hogy a dolgozók lakóhely és munkahely szerint bármikor egyaránt igénybe vehetik a rendelőintézeteket (tehát nemcsak választhatnak a két lehetőség között, hanem mindkettővel élhetnek). Ilyen körülmények között a rendelőintézetek fejlesztésének csak átlagos normatívái adhatók meg, amelyeket a helyi viszonyoktól függően módosítani kell. A 10 000 lakosra szakonként számított szükséglet és a tényleges igénybevételt mutató egy betegre jutó perc-átlagok között helyenként jelentős az eltérés. A perc-átlag természetesen befolyásolható; az orvoson is múlik, hogy betegeit elirányítja, netán feleslegesen viszszarendeli. Tehát az orvostól is függ, hogy hány betege van, s így részben rajta is múlik, hány perc jut egy betegre. A kialakult aránytalanságok már olyan méreteket öltöttek, hogy az összfővárosi létszámfejlesztéssel nem voltak kiegyenlíthetők. Néhány kerület ellátottsága orvosi óraszámban több mint kétszerese volt más kerületekének, és egyes szakrendeléseken a különbségek még kirívóbbak voltak, az 1 :5 arányt is meghaladták. A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága ezért napirendjére tűzte ezt a kérdést, és április 17-én olyan határozatot hozott, miszerint állások átcsoportosításával a kirívó ellentmondásokat másfél éven belül fokozatosan megszünteti. A betegek színvonalas szakellátása azonban nemcsak az orvosi óraszám-ellátottságon múlik. Az is szükséges hozzá, hogy a fekvő- és járóbetegellátás szorosan együttműködjék. Az arra rászoruló beteget időben kell kórházba küldeni; amikor a kórházból kikerül s még nem gyógyult, a körzeti vagy a rendelőintézeti orvosnak kell tovább kezelnie. Fontos, hogy ez azonos elvek szerint történjék. A színvonalas ellátás a területi elvnek megfelelően valósítható meg a legjobban, amikor a pácienst fekvő- és járóbetegként mindig ugyanaz az orvoscsoport kezeli. A területi kórházban történik a járóbetegellátás orvosának továbbképzése is. A kórházi rendelőintézeti együttműködés legtökéletesebb formája az, amikor a két intézmény egymás mellé települt, s meghatározott váltással ugyanaz az orvoscsoport végzi a fekvő- és járóbeteg szakellátást. Ez a forma a fővárosban csak kevés helyen valósult meg. Rendelőintézeteink nagy többsége a kórháztól kisebb-nagyobb távolságra működik, így az orvosok cseréje körülményesebb. Amint azonban azt az újpesti és csepeli példa bizonyítja, kialakítható a kórház és a rendelőintézet együttműködése akkor is, ha a két intézmény nincs egy helyen. Ez azonban körültekintő szervező munkát igényel, és lényegesen több fáradságba kerül. A rendelőintézet és a kórházak közötti távolság az egyik oka annak, hogy orvosi ellátottságukban egyes — különösen sebészeti jellegű — szakokon olyan jelentős a hiány, ami néhány kerületben már az ellátásban is komoly zavart okoz. A hiány másik oka, hogy az orvosoknak az egyes szakok iránti érdeklődése nincs összhangban a szükséglettel. Országosan jelentős számú az üres orvosi állás, sőt egyes szakok hiányszakmává váltak. A Fővárosi Tanács V. B. említett határozata ezért azt is elrendelte, hogy a kerületek a hiányszakmák betöltetlen állásait az egyetemen végző orvosok részére hirdessék meg. Azt is figyelembe kell venni, hogy a rendelőintézetek feladatköre is változik. Az elmúlt másfél évtized során jelentősen fejlődött a körzeti orvosi munka színvonala. A gyermekellátás fokozatosan elkülönült a felnőtt ellátástól. Ma már éjjel-nappal gyermekgyógyász szakorvosok végzik a 0—14 éves korúak gyógyító-megelőző ellátását. Kerületenként szerveztük meg az éjszakai és ünnepi ügyeletes orvosi szolgálatot, melyben részben körzeti, részben kórházi és egyéb orvosok vesznek részt. Ezáltal a körzeti orvos munkaideje — a járványos időszaktól eltekintve — általában nem haladja meg a napi 8 órát. Megnőtt a körzeti orvosi munka megbecsülése is. Ma már a fővárosi körzeti orvosoknak közel a fele belgyógyász szakorvos, de a nem szakorvos körzeti orvosnak is van állandó konzultációs lehetősége, mert minden 6—8 körzeti orvos munkáját egy csoportvezető belgyógyász főorvos segíti. Mind több a szakosított körzeti rendelő, ahol a körzeti orvosnak kislaboratórium, EKG (esetleg egyéb vizsgálati lehetőség) is rendelkezésére áll. Mindemellett rendszeressé vált a körzeti orvosok kórházi továbbképzése. Miközben ezek a körülmények jelentősen emelték a körzeti orvosi munka színvonalát, ugyanakkor módosították a körzet és a rendelőintézet kapcsolatát is. 15—20 éve még a szakmailag kevésbé képzett, gyakran túlterhelt körzeti orvosok sokszor inkább irányító, mint gyógyító-megelőző tevékenységet folytattak; a betegeket a különböző szakrendelésekre küldték abban a reményben, hogy egy részüket a szakrendelések veszik kezelésbe. Különösen ott alakult ki ilyen gyakorlat, ahol a rendelőintézet közel volt, s ugyanolyan könnyen elérhető, mint a körzeti rendelő. A betegek alapellátása tehát sok helyütt megoszlott a körzeti és a szakrendelőintézet között. Emiatt a szakrendelések zsúfoltsága egyre nőtt, a betegek várakozása szinte tűrhetetlen méreteket öltött, egyegy betegre helyenként 3—5 perc jutott, sőt a nap forgalmas óráiban még annyi sem. Ez a tendencia — a körzeti orvosi munka javulásával — 10—12 éve megfordult. Azóta a rendelőintézetek forgalma inkább csökken, annak ellenére, hogy a szakellátást a peremkerületekben és a lakótelepeken felépült új rendelőintézetekkel közelebb vittük a lakossághoz. A múltban egyes népbetegségek leküzdésére a szakrendelő-intézetektől függetlenül létesültek gondozóintézetek. Ezekben az intézményekben már korán előtérbe került a megelőzés elve: a betegeket fel-