Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Heim Ernő: Útkeresés lakótelepeink formálásában

vár, egyhangú városrész merevsége fel­oldódik, benne létrejön a mozgalma­sabb élet, kialakul a helyi jelleg. Gieselmann javaslata egy a sok közül, melyeknek ma már nem csak széles körű szakirodalma, de számos megvalósult próbálkozása is ismeretes. Az idézett példák a magunk útvesztő­jében is némi eligazításul szolgálhat­nak. (Nem térek ki az utópisztikus, a­b ovo igényeit és lehetőségeit túlértéke­lő megoldásokra, melyek valóban le­nyűgözőek, ám reális példaképnek mégsem tekinthetők.) De egyfajta kísérletezésről még ok­vetlenül szólnunk kell — negatív jellege miatt. A magunk portáján ugyanis éppen ennek a változataival találkozunk. Arról a téves elképzelés­ről van szó, hogy az országszerte una­lomig ismételgetett típusépületek vég­telen sorának az egyhangúságát sab­lonos felületi dekorálással fel lehet ol­dani. Az még helyes törekvésnek te­kinthető, hogy a nagypanelek és sima üvegmellvédek színezésével, a loggiák ritmikus váltakozásával, vagy akár tar­ka napellenzők alkalmazásával az alig megbontott falfelületeket élénkítjük. De a gyárilag sokszorosított, indoko­latlan rátétek a homlokzaton, az eről­tetett formájú mellvédek végnélküli, sorozatos applikálása már inkább le­hangoló, mint megnyugtató hatást vált ki az emberből. Mindez alig különbö­zik attól a külföldön újabban elterjedt próbálkozástól, mely egy-egy túl hosz­szú lakóház monoton tömegét emelet­számának változtatgatásával igyekszik feloldani. Az egyazon épület kontúr­jának ez a fel-le ugráltatása, a­hol négy, hol hat, majd három és ismét négy vagy nyolc emelet-magasság rendkívül nyugtalan városképet eredményez, s menthetetlenül a befejezetlenség ér­zetét kelti. Lakótelepeink sokat vitatott prob­lémájának gyökerét ez utóbbi elhibá­zott törekvések, úgy vélem, minden­nél jobban megvilágítják. Mert az esz­közök megválasztásában csak akkor tévedhetünk ekkorát, ha magának a feladatnak a lényegét leegyszerűsít­jük, netán fel sem ismerjük. Az itt jel­zett próbálkozások sajnos erre enged­nek következtetni. Kíséreljük meg — ebből a negatí­vumból kiindulva — azt a helyesnek vélt szemléletet megfogalmazni, mely alapja lehet tömeges lakásépítkezése­ink komplex városépítési tevékenysé­gének. Az ember mindennapi életének kerete korunkban oly mértékben ki­bővült és differenciálódott, ugyanak­kor annak alkotó elemei térben, idő­ben és funkcióban egyaránt oly orga­nikusan összefonódtak, hogy azt meg­formálni, értékelni csakis mint szer­ves egészet lehet! Ez a keret — adott esetben a lakótelep — egyidejűleg meg kell hogy feleljen a család és az egyén, a fiatal és az öreg egymástól el­térő életformájának, alkalmas kell hogy legyen a munka, a szórakozás és a pihenés megannyi követelménye szá­mára, és ki kell hogy elégítse az eszté­tika, valamint a gazdaságosság minden igényét. Végső fokon tehát nem az egyes épületek, hanem azok összessége, sőt az épületegyüttesekből és környe­zetükből harmonikusan összetett táj — jelen esetben a funkcionálisan és vizuálisan komplex városi táj — lesz jó vagy rossz, szép vagy csúf, emberi vagy lélektelenül sivár. A települési egységet tehát semmi­esetre sem foghatjuk fel úgy, mint egy­mástól sterilen elkülönülő otthonok ezreit magában foglaló lakóházak együttesét. A lakótelep ennél sokkal több és komplexebb! Annak élettel telítődése elsősorban az egymást át­fedő rendeltetések és funkciók, vala­mint a széles skálájú kiszolgáló létesít­mények várost szervező, embert moz­gósító elrendezésének , céltudatos koncentrálásának, vagy elosztásának lesz a függvénye. Anélkül, hogy az esztétikai szempon­tokat túlértékelném, még kevésbé hogy öncélú tényezőnek tekinteném, indokoltnak vélem az útkeresést itt kezdeni. Már csak azért is, mert har­monikus, kiegyensúlyozott, életteli város vagy városrész csakis akkor jö­het létre, ha az funkcionálisan és lép­tékében is összehangolt tájba illesz­kedik bele. Ha tehát az eredetileg moz­galmasabb terep és a meglevő növény­zet szerves része lesz ennek a tájnak. És ha abban a házak már nem mecha­nikusan felsorakoztatott, azonos épü­letkolosszusonként jelennek meg, ha­nem a változatos, de jól összehangolt együttesek egy mozgalmas városkép alkotó elemeivé válnak. Ha kö­zöttük a park, a növényzet és a padok, a kerti támfalak és lépcsők, a közvilágí­tás és az úgynevezett utcabútorok vi­zuálisan is szerves tartozékai az épület­csoportoknak és utcasoroknak. Ahol a tereken és intimebb teresedéseken, az udvarokban elhelyezett szobrok, ku­tak és térplasztikák már nem öncélú képzőművészeti alkotások, hanem va­lóban együtt élnek azzal az épülettel vagy épületegyüttessel, amely mellett állnak. S a kis tavak, vízmedencék sem mértanilag lehatárolt díszítő motívu­mok a lakótelepi zöld mezőben, ha­nem architektonikus elemei a beépí­tésnek, amellyel együtt terveztettek. A menetrend tehát épp a fordí­tottja legyen az eddiginek! Nem az épületek merev és a kivitel által meg­határozott elrendezését kell előbb le­fektetnünk és azután a terepet ahhoz igazítva, a környezetet mint kitöltő elemet megrajzolni, hanem előbb az összetett tájat kell mint szerves együt­test megtervezni — és abba az épüle­teket belehelyezni. Ennek során az esetleges egyhangú terepet is átfor­málhatjuk, mint tették ezt például a varsói Zolibors-lakótelep kialakítása­kor, ahol a pincetömbök helyén kiter­melt földtömeget az addig sík terület megmozgatására használták fel, és a nem túlméretezett, de azonos típusú lakóházakat azután a támfalakkal, lépcsőkkal tarkított terepen, változa­tos elrendezésben helyezték el. Csakis az adott helyhez és környe­zethez simuló, a városi ember élet­formájának és szokásainak megfelelő­en kiépített keret biztosíthatja, hogy lakótelepeinket lakóik valóban a sa­játjuknak, a maguk „Ferencvárosának", „Angyalföldjének" érezzék. Recept adására nem vállalkozhatom. Pusztán arra kívántam itt rámutatni, hogy lakótelepeink megformálásában alapvető szemléleti változásra van szükség. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a hibák csupán felszíniek! Ennél­fogva felszámolásuk sem történhet külsőséges eszközökkel. Az egyedüli járható út: tervezőin­k számára nagyobb szabadságot kell adni, biztosítva szá­mukra a mélyrehatóbb kezdeményezés lehetőségét. Akkor — de csakis ak­kor! — kérhetjük számon rajtuk egy­egy újonnan alakuló városi táj arcula­tát. Heim Ernő Újpalotai lakóház részlete (MTI Fotó: Horváth Péter felvétele)­ i/

Next