Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke I.

Kéz a kézben Ha egy versszerető, versértő mai fiatal elolvasná Zelk Zoltán ko­rai, 1936-ig írt verseit, bőségesen találna József Attilára emlékeztető motívumokat. Bizonyára okkal. De ha előbb olvasná Zelket, mielőtt Attilával megismerkedett, az ő verseit érezné zelkes hangulatúak­nak. Szintén okkal. Zelk Zoltán és József Attila rokonságát, testvéri szövetségét kü­lönböző fokozatokban lehet észlelni. Hogy a legközönségesebbel kezdjem: „Ebédről maradt főzelék szagával / terhes a szoba" — így kezdi egy versét Zelk. S József Atti­lának mindjárt két verssora felel rá, „a főzelék fagyott szaga" (Ajtót nyitok) és az asszony a Mondd mit érlel-ből, akinek „szájíze mint a főzelék". Az elsőbbség kérdését nem szükséges fölvetni, sem Zelk Zoltán nem kívánja ezt, sem a József Attila filológia. A proletár szobakonyhák tele voltak áporodott főzelékszaggal, ez igaz. Ám en­nek a főzelékszagnak kevéske esélye volt arra, hogy egy finom ak­kori költő orrát megjárja, nemhogy a versét. Közös tapasztalás és közös merészség kellett ahhoz, hogy ők ketten versmotívummá emeljék a szegények lakásának (sőt szájának) a szagát. S amit eddig elhallgattam: Zelk verse is mama-vers. Anyám dalol. De ezzel vége is van a közvetlen párhuzamnak, így kezdi Zelk: Ebédről maradt főzelék szagával terhes a szoba­­ fullasztó szegénység. Asztalunk sincsen, így élünk anyámmal, mint emlék csillan elénk a reménység. Unt tárgyak közt motoz a tekintet: parázzsal pirosítja meg a kályhát, ruhát vés a szekrénybe s tiszta inget s az ablakba fehérlevelű mályvát. Aztán lehull. Vakon mereng a fáradt. Künn szél söpör s dalolni kezd anyám, mintha zsibongó madárral rebbenne a csüggedt lombokkal tűnődő fán. Igaz, hogy Zelk kihagyta ezt a verset a legújabb összegyűjtött kö­tetből, tehát valami okból elégedetlen vele. De talán éppen egy ki­hagyott vers mutathatja fel meggyőzően kettejük egy voltát. A nyo­morúság tárgyi leltárának és a csakazértis kivívott harmóniának csiki-csuki játéka ez. A társadalom peremén veszteglő költő (két * költő) mindig megtalálja a vígasz hatékony szavait. Bár a reménynek minden szavára könyörtelenül rácsap a reménytelen válasz (nem tart már soká — de megérjük-e, összedől — de maga alá temet, és így tovább), maga a vers már azzal is vígasztal, hogy megszületik. Az elviselhetetlen világ áténeklése elviselhetővé semmiképpen nem idill, nem is narkotizáló illúzió. Anyja éneke odavarázsolja a gyerekkort, a tündéres nevű falut, llobá-t. A boldogságot? Nem, az ottani boldogtalanságot, amely semmivel sem enyhébb a városbeli­nél. S a félkarú kondást keszeg fiával: kövér disznók után hogy kecmeregnek. S az asszonyokat, arcuk olyan sárga, mint a málékenyér, amelyet esznek. József Attila szomorú parasztjainak nem távoli rokonai ők. Két korai versszaka Zelknek, amely azonmód helyet kaphatna József Attila kötetében. A falról múlik már a festék és lehull a vakolat, az ablakon bekúszó esték rágják beteg, penészes testét s a téglacsontokat. A sarokban a kis vaskályha búsongva álmodik: gyújtós, papír, parázs az álma s hogy kéményig szökkenne lángja, ha egyszer jóllakik . . . (Szoba) Egy találmány van csak ebben a nyolc sorban, ami annyira egyéni, hogy senki másnak a versébe nem illene bele: (rágják az esték) a téglacsontokat. Még egyszer mondom: nem követője, nem tanítványa József Attilának Zelk, sem ezekben az egyezésekben, sem a későbbi költé­szetében. Fölfedező társak ők, akiknek azonban a közös eredmények mellett ott van a sok egyéni fölfedezésük is. Beszélni kell Zelknek azokról a fiatalkori versmotívumairól is, amelyek a legtávolabbról sem emlékeztetnek József Attilára. Motívumairól van szó csupán, amelyek nagyon is rokon hangulatú versszakok közé ágyazódnak be, így van ez például Tél című versében, amely megvesztegetően isme­rős hangon kezdi: A zörgő téli bokrok közt hálót sző már az alkonyat, mint óriás pók. Hálójában a fény reszketve fönnakad. Még vergődik! Szárnyainak csapását csattogja a táj, de nincs menekvés: megfojtja a kegyetlen homály. Az utolsó előtti versszak még mindig beleférne József Attila mű­vébe, az utolsó azonban már nem. Megyek. A téli szél kisér. Markából papírdarabok hullanak alá. Körülöttem kigyulladnak az ablakok. Múló, parányi sorsukat őrzik fénnyel testvéreim , s gyászhintók gördülnek haza a város szélein . . . A nyitott temetőkapun kifordul zörgőn, üresen a gyászhintó, s a vén kocsis, minthogyha szénásszekeren ülne, olybá tűnik neki, olyan szelídnek a világ: nem lát belőle egyebet, csak lovas farát. Hogy ez másfajta versanyag, az nem sejtés csupán: fogalmilag is megközelíthető. A véletlen találkozás az üres gyászhintóval túlságo­san allegorikussá nőtt; vén kocsija is jelképes, végzetes figura. Az „olybá tűnik" archaikus hangulata is távolítja az egész képet. Pe­dig ennek a kínos-komikusan leszűkült szemhatárú vén kocsisnak nagyon is fontos szerepe lett a vers szerkezetében. Az ő részvétlensége, közönye felelet a költő keserű dühére. Nincs hát menekvés? S bosszú sincs? Az ág letör s elrothadok és pusztuló testem fölött az ég csillaggal mosolyog Ha síromból fölcsapna majd elföldelt dühöm, mint a gáz s belepné a csillagokat a földi rothadás . . . Éhség, fagy — arok is ölik a szegényt. De amikor ezek a versek születtek, akkor már gyakorlatoztak a gépesített halál szakemberei. Az ezreket elföldelők, elégetők. Ha csak ezen az egyetlen helyen jósolná a náci rémuralmat, talán elgondolkoznám, nem magyarázom-e bele ezt a jelentést. De ezt is ő írta, nem sokkal később. S te félelem is, százszor drága, te jó bizonyság, testünk vára­ a vak halállal szembenézve, létünk utolsó menedéke: ha felénk már a Gyilkos intett, felöltünk, mint a páncélinget, fogunk vacog, vad koccanása megannyi „nem"! „nem"! a halálra

Next