Budapest, 1977. (15. évfolyam)
11. szám november - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke III.
Irodalmi városképek Vargha Balázs Zelk Zoltán éneke III. Kutyaélet, kutyahalál Ifjúkori, sokatmondó képzelődése: mi volna, ha a zuglói kutyákat, villák, gyárak, vagyonok, jogok hűséges őrzőit egy füttyszóval magához hívná, a maga pártjára állítaná? Nagy emberszeretet és nagy kutyaszeretet egyesül ebben az ezópuszian átlátszó szerkezetű versben: Itt semmi sem tiéd ... A szél is vonit már, a szárnyas eb: „Itt semmi sem. . ." Megyek tovább s füttyszóval felelek. Mi lenne, ha füttyömre most előtörnének a kutyák s mögém szegődve vágnának az éji réten át a város felé! Nyomomban ha csatakosan és veszett üvöltéssel száguldanának, mint lázadó sereg . . . Zuglói kutyák Uraik ellen föllázadt házőrzők élén? A kivert kutyák siratójában másra vált a kép: megkínzott, megrugdalt ebek élén. Még 1942-ben, a végső szörnyűségek előtt írta ezt, de már a közeli veszély tudatával. Mozdul megint a kép: a cellában, ahol sok mindent nem lehet. Kutyát tartani,de temetni sem lehet. Akármilyen cinikusan groteszk ez a kapcsolás, írva van. Mikor Irénre gondol, és mindig őrá gondol odabent, egy hajdani kiskutya is oda-oda sündörög. Nem csak a kép vált át, a hang is. A kutyasiratóban és a kutyacsábítóban jogos volt az az emelt hang, a kérdő- és felkiáltójelek a két vers partitúrájában. És Zelké volt az is, saját óda-hangja, megkülönböztethető a hagyományos ódai nagy lélekzetvételtől éppúgy, mint József Attila politikai ódáinak szivet emelő hangjától. A Sirály versszakaiban más a dallam. Szenvedélyesen de halkan, rapszodikusan de egyenletesen énekli az elmaradt, versben mégis megtett búcsúztatót. Miként a rab cellafalat, úgy kopogtatnám sírodat, megtanultam ott a jelet — de más rabság ez, a tied. Bohócok és lovak Minél teljesebb lesz Zelk költészete, minél nyomatékosabbra nő jelenléte nagy költőket pazarul termő mai líránkban, annál többet játszik a komolytalannak tartott mesterségekkel, színhelyekkel, egyéniségekkel. Nem ő fedezte föl, jobban mondva ő is fölfedezte, mint annyian Villon előtt és Villon után, hogy gyanús helyeken ugyanúgy teremhetnek áhítatos gondolatok, mint áhítatos helyeken gyanús gondolatok. Istenkísértő, istent sértő imát hol is mondhatna illőbb helyen, mint a cirkuszban, ahol Gerard, a bohóckirály jajgatott, mert a porond urai nem hagyták játszani. Elébe állt egy ostorát pattogtató vad óriás, a szolgák és a bóbitás porondfutó lovak ura — és kérdezte tőle Gerard, kérdezte: Maga kicsoda? mint én az istent faggatom, ha gáncsvetve elébem áll, hogy mondja meg már kicsoda, kicsoda ő? és játszani mért nem hagyott soha? Emlékezés egy nagy clownra Talán a fény, a fergeteg, s a vadgesztenye-levelek, mik sírodra keringenek, ők tudják a morze-jelet. Talán az emlék . . . Mert lehet, hogy Zuglót járom most veled, lábunknál rég holt kiskutyánk, a régi eső hull reánk. Sirály Él a rég-holt kutya, hiszen a versben, az emlékben asszonya is él. A hármas séta nem-valódi öröme mindhármukat élteti. Az asszonyi gyöngédségnek, ragaszkodásnak hű árnyéka lesz a kutya ragaszkodása, gyöngédsége. És most már örökre ott lesz a helye a régholt ebnek, mint barbár fejedelemasszony sírjában a legkedvesebb kutyájának. Ezzel teljesedik ki Zelk Zoltán életében a régi hűség a kutyákhoz. Csak a címével vagyok elégedetlen ennek a versnek. Mert több a vers, mint Gerard emlékezete. Zelk Zoltán imája — nem címjavaslat ez, csak műfaji meghatározás. Miért szereti a mutatványosokat, a vurstli egykori csodabogarait? Azért, mert Cocteau és Fellini is szerette az effajta népséget? Nem. Ihletközvetítőkre neki nem volt szüksége, bár igaz, hogy egyik vurstli-versét Fellini nevével kezdi. A cirkuszosoknak jó hasznát vették századunk első felének művészei. Szürkeség ellen tarkaságot kaptak tőlük; elérzékenyülést, hogy a bohóc is ember; jóleső szolidaritást a társadalom szélén libegő aligművészekkel. Zelknek azonban védangyalai, őrseregei a vurstlisok. Betegségből, kórházból, sőt razziából szabadulást hirdető mennyei követek. Mínusz 190 a vers címe és így kezdődik: A bohóc és a púpos kikiáltó versenyt kergetik a telet . . . Mikor még csak itt tart az olvasó, azt hiheti, hogy Petőfi Téli világának egy új strófáját látja, didergő mutatványosok téltáncával. Nem. A Mínusz 19" jelen van ugyan a kórház ablakán túl, de a mutatványosok a telet úgy kergetik, hogy egy hajdani júliusi délutánt hadonásznak, kiabálnak vissza. A kivert kutyák kínját tudtam én, melyet nem enyhít írként a remény, hogy holnap tán majd másképpen leszen, nem vet számot a hűvös értelem. Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg, miért nem lel gazdát a szeretet? S kutyákkal népes lett az éjszaka . . . ezer kivert társad kísért haza! Kiket, mint téged, nem felejthetek: zöld rémülettel lobbanó szemek, ezernyi kin, ezernyi vinnyogás — kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss! ahogy hajával arcom betakarta ne lássanak, s a mellére emelve futott velem az égő éjszakában égő falak, égő utcák fölött, ahogy ha kellett, lángok között láng volt, ahogy fűszál a fűben, ahogy árnyék, ahogy csukott száj, ahogy surranás, ahogyan Schubert Ave Máriája, ha éppen azt dalolta el nekem, ahogy négy deszka közé gyömöszölve, még átnyúlt hozzám a cella falán, ahogy ma hajnalban szobámba lépett, lábánál húsz éve halott kutyánkkal, mert tudja, merre járok, hol lakom Ahogy A bohóc és a púpos kikiáltó versenyt kergetik a telet, hadonásznak a kórház ablakában — Hát lehet! lehet! folyvást, emberek! Itt látható a kettévágott asszony, ki mégis fölkel aztán, s újra jár. Csigó László felvétele 28