Budapest, 1978. (16. évfolyam)
10. szám október - Károlyi Mihályné: Otthonaim
Nehezen fogtam hozzá, hogy Mesterházi Lajos kérésére, lapjában különböző otthonaimról írjak, mivel ahogy férjem mondja „Hit, illúziók nélkül" című könyvében, az ő sorsa az volt, hogy hontalan legyen; így vándoroltam vele én is, egyik országból a másikba, városról városra, otthonainkat állandóan váltva. A családban azt szokták mondani: Orczy báróné átka teljesült be Károlyi Mihályon, de az egész Károlyi családon is. Ennek története a következő. Régebben egy Károlyi feleségének, egy Orczy bárónénak, házat épített a birtokán. Halála után a család kitette a bárónőt a házból, mire ő megátkozta az összes Károlyit, hogy soha sehol ne találjanak nyugalmat, sehol ne tudjanak letelepedni. Én főként leánykori otthonaimról fogok megemlékezni, meg a háború és forradalmak alattiakról. Mert odakint az emigráció lakás- és penzió-cserékből állt, mind olcsóbbakat, következésképpen kevésbé kényelmeseket keresve. Tizenhárom éves koromig a Margit rakpart (a mai Bem rakpart) 9. szám alatt atyám, Andrássy Tivadar bérházában volt a pesti otthonom. A földszintet és az első emeletet laktuk. Ez a ház már nem áll, lebontották a két háború között. Főkapuján kocsiknak és autóknak volt behajtójuk. (A hintót és autót akkoriban még egyaránt használták.) A széles lépcsőház a fogadószobákhoz vezetett és egy galérián keresztül az ebédlőbe. Ezt Rippl-Rónai tervezte a XX. sz. első éveiben, az akkori szecessziós stílusban, vastag, színes üvegablakokkal, amelyek akváriumi homályt borítottak a helyiségre; a nappali étkezéshez is villanyt kellett gyújtanunk. Ha jól emlékszem, az egyik ablak a „Rózsát tartó nőt" ábrázolta, virágos kertben, óriási levelű fügefák alatt. Az asztalokon az irizált poharak harmóniája összeillett az egész helyiség színkompozíciójával. Atyám nagy csodálója volt Rippl-Rónai művészetének, anyám portréját is vele festette meg, finom szép profilját, fekete magasnyakú ruhában. A festő egyik legszebb műve. Úgy emlékszem, hogy valami baleset történt a színes ablakokkal, eltört a vastag ólomkeret, és nem sikerült visszaforrasztani, így az ebédlőnk kivilágosodott, és ennek főként anyám örült; ő túlságosan excentrikusnak, ebédlő számára alkalmatlannak találta Rippl munkát. Az ebédlőből nyitott galéria vezetett a Dunára néző társalgókba. Főként reneszánsz stílusú bútorokkal voltak berendezve, mély, kényelmes díványokkal; az ember elsüllyedt, nehezen tudtunk kimozdulni belőlük. Állólámpák sötét ernyőkkel, perzsaszőnyegek, damaszt karosszékek, a berakott márvány asztalokon bronzszobrok és kedvencem: az ismert Dante-portré vörös kerámiából. Ez után következett anyám budoárja. Steinway zongora állt benne, amelyen magyar népdalokat játszott, keringőket bécsi operettekből és saját kompozícióját, a „Valse Mauve"-ot. Ezt a cigányzenekarok akkoriban, ha valahol felismerték anyámat nyilvános helyen, azonnal játszani kezdték. Hosszú szőrű, fehér medve, nagy, nyitott szájjal, OTI kis asztalkák ezüstrámás családi képekkel, csipkepárnák, a vázákban sok friss virág, aranyozott díványok XV. Lajos stílusában, tükrök a falon, miniatűrök tömege, fényes Kugler (Zserbó) skatulyák, színes cukrokkal, a kor jellegzetes női lakosztálya. Innen nyílt anyám öltözője, amely a déli órákban sokszor megtelt ruhakereskedőkkel; a magyar divatszalonok Párizsból hozták bemutatásra legújabb modelljeiket a pesti szezonra. A komorna sürgött-forgott, mi, nővérek pedig boldogan ücsörögtünk a magas sarokkanapén, figyelve a felvonulást. Az öltöző mélyében nagy, lépcsős fürdőmedence volt, a szoba végében pedig vas csigalépcső apám földszinti lakosztályához. Anyám öltözőjét a hálószobája követte: széles, baldachinos ágy, dús bársony drapériákkal, az ablakokon leeresztett, sötét függönyökkel. (Anyám többnyire még fekete selyemharisnyát is kötött a szemére, bántotta a betolakodó napfény.) Ebből a hálószobából nyíltak a gyermekszobák. (Jól Csigó László felvételei és reprodukciói