Budapest, 1980. (18. évfolyam)
7. szám július - Frank János: Veress Pál és bálványa
ábrázolásai, a népi fafaragások vagy éppenséggel a madárijesztők. Egyszóval — ahogyan ő maga nevezi pontos-pontatlanul — a bálványok. Képei tehát, bármennyire absztraháltak is, szinte valamenynyien figurák. Kompozíciói csaknem mindig hangsúlyozottan vertikálisak, máskor pedig mintha mértani ábrákra utalnának, de csak utalnak, mert a szándékos szabálytalanság és az elnagyoltság is jellemzőjük. Speciális eljárása a salakrelief. Nyilván ő találta ki, mások művei közt még nem találkoztam ilyesmivel. Ez a sajátos technika olyan festészet, mely már átlépte a plasztika, legalábbis a dombormű határait. Hatásában sziklák rusztikus felületére emlékeztet, méginkább az épületek falának színes vakolatrétegéből vájt, úgynevezett sgraffito módszerre. Ahogy a kompozícióiban áthidalta Veress a geometrikus és a lírai vonal ellentétét, ezeken a salakreliefjein kibékítette az intenzív színek és a színredukció ellentmondását is. Ezeknek a reliefeknek a színei tudniillik csak úgy magukban élénkek volnának éppen, ám meghatározóan tompítja, visszafogja őket a felület érdességének fényt nyelő optikai hatása. És csaknem minden művének fortélya a statika és az expresszivitás, az örökérvényűség és a mozgalmasság furcsa és kevesek által elérhető egysége. A legkedveltebb előadásmódja Veress Pálnak — azt hiszem — a sima, szinte vakolt alapból hol erőteljesebben, hol gyengébben kiemelkedő reliefalak fogalmazása. A Kőcsike vertikálisa mereven néz ránk üreges, vak szemével, az Angyal a mozdulatával is nyugalmat sugall. További lépés a Philemon és Baucis dualisztikus megoldása. A Maszk és láng már más módon készült. Vízben mosott fadarabokat, faszilánkokat, vagyis talált tárgyakat (objet trouvé) válogatott öszsze kedve, ízlése szerint, és erősítette őket „tematikája" nyomán a képsíkra. Ez is festmény, de szobor is, mégis másvalami. Veressnél a technika egybevág a tartalommal, különben mindig így volt ez a jó művészetben, egész kultúránkban. Művészünk leleménye a deszkanyomat is — ez nem más, mint a lapdúc-fametszet, csak az anyaga puhafa —, mint például a Három alak konstruktív tartalommal és annyira élő formában. A Három alak a tájban című kompozíció rokona az előbbinek, csakhogy, úgy tűnik, föltámadt a művészben a hagyományos festő. A három jellegzetes Veress Pál-i bálvány hátteréül vízszintes sávok (szántóföldek?) rendszere szolgál, lila, barna, okker, paprikapiros színhangolásban. Ez az együttes sem emlékeztet a grand arcra, inkább a népi szőttesek harsányságára, s engem még Hundertwasser intenzív színütköztetéseire is, pedig Veress az osztrák festő műveit nem ismeri behatóan. A bálványokkal és jelekkel Veress sohasem a kuriozitást kergeti. Mindez csak fórum számára, hogy saját mondanivalóját — szólószonátáját — őszintén és a mi számunkra oly izgalmas módon kifejthesse. ..Szélsőségesen humánus festő — mondja Weöres Sándor róla —, hiszen sohasem a természetből, mindig csak a kultúra emlékeiből meríti Majd másutt így ír: „Humanitása . .. az »itt és most«, vagy a »bármikor fölé magasul, szelíden szellemi akadálytalansággal átvilágít motívumain és rajtunk." Frank János Philemon és Baucis, 1978. Salakrelief Maszk és láng, 1977. Assemblage Három alak, 1979. Deszkanyomat 25