Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Fried István: Szlovák értelmiségi mozgalmak

orvosi diplomát. Ebből a jogász-orvos rétegből került ki a pesti szlovák értelmiségnek az a cso­portja, amely az anyanyelv ápolásán fáradozott, és arra törekedett, hogy megszervezze a szlovákok kulturális életét. Többségük nem a helyi, pesti szervezkedésben lelte meg élete célját. Messzibbre gondolt: tudós vagy irodalmi társaság alapítására, kiadványok közrebocsátására. Széles körű levele­zésük behálózta majdnem az egész szláv világot; kapcsolataik Bécsig, Prágáig, Zágrábig, időnként még azon is túl terjedtek. Meg-meglátogatták őket a Pesten megforduló orosz tudósok is. S mindez nem akadályozta hivatali karrierjüket. Emellett a magyar kulturális életbe is igyekeztek bekapcso­lódni. Villantsuk föl a szlovák kulturális élet néhány szervezőjének portréját! Anton Ottmayer 1796-ban született Zsolnán. 1817-ben lett a jogtudományok doktora, 1822-ben a jogi kar tanára. 1827-ben megkapta a statisztikai tanszéket, 1832/33-ban lett a pesti egyetem dé­kánja. 1834-ben ott leljük A szlovák nyelv és iro­dalom kedvelőinek egyesülete nevű társaság­ alapítói között. Ez a társaság adta ki — jórészt a­z Aurora című magyar nyelvű almanach hatására és mintájára — a Zora című almanachot (Zora szintén hajnalt jelent). Ottmayer írt is az alma­nachba. Pályájának jelentősebb állomásairól a magyar sajtó — például a Tudományos Gyűjte­mény — is hírt adott. Csakhogy Ottmayer nem szlovákul adta ki fő műveit, hanem latinul és németül; nem a szlovák tárgyú könyvek a leg­jelentősebb alkotásai, hanem a közös hazát érdeklő témákról írt értekezései, ő fordította német­re méghozzá „híven", ahogy a címben feltünteti, a Magyar Királyság és Melléktartományai Váltó-Törvénykönyvét (1840-ben jelent meg három kö­tetben Budán). Ottmayer nemcsak fordított ma­gyarból, hanem magyarul is írt a reformkori sajtó számára. S hogy szlovák öntudata nem volt hátrányára az érvényesülésben, bizonyítja, hogy cenzorként is igénybe vették szolgálatait, ő aka­dályozta meg, hogy az ifjú Magyarországgá szer­veződni készülő Kazinczy Gáborék folyóirata megjelenhessék, de ugyanakkor ő engedélyezte, hogy a Bánk bán — Nagy Ignác kiadásában — másodízben nyomdafestékhez jusson. Jelentős egyéniség Szuhány Márton, Gömör megye szülötte is. Kalandos ifjúkor után Bécsben tanult orvostudományt, és rövid nógrádi kitérő után 1823-ban pesti lakos lett. Tevékenyen részt vállalt az önállóságra törekvő szlovák evangéliku­sok egyházi életében, az öntudatos és nagy tekin­télyű szlovák költőnek és harcias lelkésznek, Ján Kollárnak egyik legbensőbb munkatársa volt, ő is bábáskodott a pesti szlovák irodalmi egyesület születésénél, írt­a Zorába is. Büszkén viselte Nógrád megyei táblabírói címét, elvállalta a pesti orvosegyesület elnöki tisztét, és folyamatos, szép, szakszerű magyar nyelven értekezett nemcsak az Orvosi Tár című lapban, hanem a Tudományos Gyűjteményben is. Németül, magyarul, szlovákul és latinul egyforma biztonsággal fogalmazott. Egyaránt részt vett a pesti szlovákok, németek és magyarok kulturális életében. Szívesen foglalko­zott a „nőnem nevelésével" a Társalkodó című lapban s külön kis kiadványban a fiútanulók nevelési problémáival és általában pedagógiával, németül és magyarul. Halálakor a magyar tudomá­nyos világ is gyászolta. A szlovák nemzeti mozgalomnak kötelezte el magát Martin Hamulják, akit csak akarata ellenére lehetne Hamulják Mártonnak nevezni. Egész életét a szlovák irodalomnak és a szlovák kulturális élet szervezésének szentelte. Az emlí­tett szlovák irodalmi társaság, az almanach lé­nyegében az ő műve volt. Ő vette fel a kapcsolatot a birodalom többi szláv népének képviselőivel. S amikor az almanach kiadása négy kötet után el­akadt, arra összpontosította az általa megszerve­zett erőket, hogy az élő klasszikus szlovák költő, a „szlovák Vörösmarty", az eposz-, idill- és óda­szerző, Ján Holly műveit kiadja. Ez az állhatatos és egyáltalán nem illegális tevékenység nem gá­tolta Hamuljákot abban, hogy a Helytartótanács tisztviselőjeként egyre följebb lépjen a hivatali ranglétrán. Természetesen Hamuljáktól és társaitól füg­getlenül is létrejöttek szlovák kezdeményezések Pesten és Budán. Már a húszas években történik kísérlet arra, hogy a pesti egyetem bölcsészeti karán szlovák tanszék létesüljön, azaz olyan kated­ra, amelynek keretén belül szlovák nyelvoktatás, nyelvművelés, nyelvápolás folyik. Ez az időnként vissza-visszatérő kísérlet jelzi, hogy a szlovák ifjúság nem egy képviselője gondolt arra: Pest legyen a szlovák kulturális élet egyik legfontosabb központja. A szlovák fiatalok aktív bekapcsolódása a nemzeti mozgalomba nem véletlen, egyszeri ese­mény. Madách Imre egy levele is tanúsítja ezt. A Pesten tanuló kis Madách Imre rendszeresen beszámolt édesanyjának, hol járt, mire költötte kevéske pénzét, mit olvasott, mit írt. 1839. január 10-i keltezésű levelében így tudósította édesany­ját: „Mostan jön eszembe, hogy itten, a Régi Posta utcában egy tót theatrum áll fenn, melyben néhány tanuló társaim is színészek, nemsokára többekkel szándékozok megnézni". Madách Imre jól tudott szlovákul, nem okozott neki nehézséget a szlovák nyelvű színielőadások megértése. Nem állandó színház volt ez, hanem a magyar játékszíni moz­galomtól föllelkesült fiatalok „stúdiója". A reform­kori magyar sajtó élesen reagált erre a kísérletre, még Kollárral is kapcsolatba hozta, jóllehet Ján Kollártól függetlenül jött létre a Madách által is említett, főleg egyetemisták által szorgalmazott néhány színielőadás. S ezzel elérkeztünk a pesti szlovákok legkiemel­kedőbb képviselőjéhez és egyben leghivatottabb egyéniségéhez, Ján Kollárhoz. Harminc eszten­dőn keresztül lankadatlanul küzdött a szlovákok ügyéért Pesten — verssel, epigrammával, lírai­epikus alkotással és egyházi szónoklattal, hatásos röpirattal és útirajzzal, de ha kellett, német nyelvű újságcikkel is. 1819 és 1849 között volt a pesti evangélikus egyházközség lelkésze. A mai Deák téren lakott, az 1791 és 1811 között épült szép lutheránus templomban prédikált. A szószék­ről is a szlovák nemzeti célok érdekében agitált, önálló szlovák egyházközséget akart létesíteni, amit a szlovák kulturális élet centrumává szere­tett volna tenni. Semmiféle eszköztől nem riadt vissza, botrányok tarkították pesti szerepléseit az egyházon belül is. Vitathatatlanul szuggesztív egyéniségével megnyerte magának a pesti evangé­likus egyházközség elöljáróit, köztük Prónay Sándor jogtudóst. Pénz gyűjtetett a létesítendő szlovák egyházközség számára. Prónay Sándor semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy egy­aránt támogatja a szlovák és a magyar nemzeti mozgalmat. Kollár úgy tett, mintha nem létezne a ma­gyar reformkor izgalmas kulturális élete; a való­ságban azonban sűrűn érintkezett a vele egy ház­ban lakó lelkésztársával, Székács Józseffel, a szerb népdalok és hősregék, valamint a görög antológia magyar fordítójával, és Schedius Lajos­sal, aki a pesti egyetemen az esztétika professzora volt. De megtalálta az utat Toldy Ferenchez is, akinek révén és még az olvasmányaiból bizonyá­ra értesült a magyar irodalom időszerű esemé­nyeiről. Eleinte arra törekedett, hogy a túlsúlyban levő és gazdagabb német anyanyelvű evangélikusokkal szemben szlovák—magyar egyházközséget hozzon létre. Nem nyugodott bele, hogy felváltva tartsa­nak szlovák és német nyelvű istentiszteleteket, önálló templomot akart. Amikor kiderült, hogy a magyar evangélikusok nem akarnak együttműködő TÓT NÉPDALOK. FORDÍTOTTÁK SZEBERENYI LAJOS. LEHOCZKY TIVADAR. TORS KÁLMÁN. BEVF.ZETTE SZEBERÉNYI LAJOS. KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG. EMICSI GUSZTÁV TULAJDONA. 18­6­6. Csigó László reprodukciója ii vele, elhatározta, egyedül viszi végbe tervét. 1845-ben a Józsefvárosban, a mai Rákóczi úton megkezdődött a szlovák evangélikusok templomá­nak építése, Kollár egyik nagy diadalát hirdetve. Az egyházi hivatala módot adott a támadásra és a védekezésre. Mindkettőre jócskán szüksége volt. Hiszen támadások pergőtüzébe került 1837 után, mikor a magyar olvasóközönség előtt is is­meretessé vált röpirata a szlávok irodalmi kölcsö­nösségéről, (Ueber die literarische Wechselsei­tigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slavischen Nation), továbbá A szlávság leánya című liriko-epikus költeménye (1852), amelyben a mennyországba helyezte a szláv ügy harcosait, s jó néhány magyar számára a pokolban jelölt ki helyet. Templomi beszédeiben is szélsőségekre, magyarellenes kirohanásokra ra­gadtatta magát. Ali tagadás, magyar támadóinak hangneme sem volt sokkal szelídebb. Gúnyolták tudománytalan, délibábos szószármaztatásait, és teljes értetlensé­get tanúsítanak a költő, az ember iránt. Kollár azonban hozzátartozott Pesthez. A vidéki szlová­kok hozzá jöttek, ha sérelem érte őket, és patró­nust kerestek. Temetésekre, ünnepségekre vidékre is őt hívták. A szlovákság képviselői — bár nem könnyű körülmények között — de meg tudták szervezni Pestről a szlovák nemzeti mozgalmat. A reform­kor nemzetiségi küzdelmeiből jócskán kivették részüket, és előkészítették a talajt a szervezettebb, egységesebb romatikus nemzedék számára, amely már Pozsonyban és Lőcsén szervezkedett. Nem vitás: a reformkori magyar lapok sokszor írtak gúnnyal és nem egy ízben lekezelő fölényességgel a szlávokról, a pesti szlovákokról is. De ők is lehe­tőséget kaptak a pesti lapokban a válaszadásra. S az ő röpirataik hangvétele sem volt mindig mél­tányos és megértő. PEST: 41

Next