Budapest, 1981. (19. évfolyam)
9. szám szeptember - Fischer József: Amikor újjáépítési kormánybiztos voltam . . .
Andrássy urat kérte, én a Széll Kálmán teret ajánlottam, majd két eredménytelen beszélgetés után, az Erzsébet térben állapodtunk meg. Ezt az ügyet nem vittem az elnökség elé. Ugyanebben az időben vált a Ferenc József tér Roosevelt térré és a Zita királyné rakpart Montgomery rakparttá. A Közmunkák Tanácsának megszüntetése után, 1948-ban, a Fővárosi Tanács több korábbi elnevezést megváltoztatott, így a Montgomery rakpartét és az Erzsébet térét. Hadd emeljek ki a különböző javaslatok sokaságából még egyet. A Nagykörút egyes szakaszait különböző Habsburg nagyságokról nevezték el annak idején. Sokan javasolták, hogy változtassák meg nevüket. „Ugyan ki tudja ma már — vetettem ellent — kikről is nevezték el őket. Viszont egy-egy azonos nevű városrészhez tartoznak, s hosszú ideje ezen a néven ismeretesek, kár volna felforgatni a hagyományt!" Kormánybiztosi működésem emlékezetes eseménye, amikor májusban először jutottam át Budára, az ideiglenesen helyreállított Szabadság-hídon. A II. kerületi elöljáróság vezetősége tehetetlenül állt a feladatokkal szemben. A Krisztinavárosban dögszag terjengett. Mindenütt romok. Az Alagút a boltozata tetejéig tömve volt harci járművekkel. Embernyi rés sem volt köztük. Aki csak tehette, Pestre menekült romeltakarítási kötelezettsége elől. A látogatásomat követő harmadik napon 1500, szerszámokkal, vontatóeszközökkel felszerelt ember vonult át énekszóval a hídon, és már kora reggel munkához látott. Gőzhengerrel vontatták ki az Alagútból az egymáshoz láncolt szerkezeteket. Nem volt kis feladat a Vár területének romtalanítása sem. Mintegy 150 ezer köbméternyi omladék elhelyezéséről kellett gondoskodni. A sokféle javaslat közül a Vérmező feltöltése bizonyult a legcélszerűbbnek. Ez a terület ugyanis akkor egy átlagosan egy méter mélységű teknő volt. Itt robbantották föl az öszszegyűjtött gránátokat. Az egész városban hozzávetőleg félmillió köbméter anyagot kellett megmozgatnunk, és több ezer járműroncsot kellett eltávolítanunk, a hídroncsokról nem is beszélve. A kormánybiztosság intézte a sérült lakások helyreállítását is. A kereken 295 ezer fővárosi lakásból 80 ezer sérült meg. Az első hónapokban a lakástulajdonosok végezték vagy végeztették a kisebb helyreállításokat. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják a költségeket a lakbérekből fedezni. Ezért csak a legszükségesebb munkák elvégzésére, víz- és csatornavezetékek javítására, lakásonként egy W.C. használható állapotba helyezésére köteleztük őket. A további helyreállítást a lakók jogában állt elvégeztetni, s a befektetett összeget lelakhatták. A lerakás maximális határideje 15 év volt. A helyreállítási költségeket a kormánybiztosság emberei a helyszínen ellenőrizték számlák alapján. Ez a művelet igen nagy apparátust igényelt, s nem ment valami gyorsan. A mintegy 50 ezernyi aktatömegből 1948 januárjában még 15 ezer elintézetlen volt. Mondanom sem kell, sokan visszaéltek a helyzettel. Évek múltán jártam egy ilyen 15 évre bérmentesített lakásban, meg kellett állapítanom, hogy az illető másfajta lerakást érdemelt volna. Első intézkedéseim egyike volt, hogy munkabizottságot alakítsak az építésügyi szabályzat átdolgozására. Alkalmazni kellett az új építészet városrendezési eredményeit, figyelembe kellett venni a megváltozott helyzetből adódó lehetőségeket, sok vonatkozásban módosításra szorult az elavult övezeti beosztás, a lakástervezés hátrányos előírásait pedig meg kellett szüntetni. A városrendezési munkabizottság 1945 végén látott hozzá külső szakértők bevonásával a terv alapelveinek a kidolgozásához. A műszaki egyetem három professzora, köztük a kitűnő városrendező, Vargha László, 1946 januárjában beterjesztett szakvéleményükben részletesen kifejtették észrevételeiket. A városfejlesztési terv tárgyalásán azonban — amelyet 1947 januárjában tartottak — nem kívántak részt venni, mert az nem mutatott lényeges eltérést a korábbi tervtől. Az 1946. július 10-i városrendezési tanácsülésen a tanács egyik tagja az Andrássy út 60. szabálytalan tatarozásának ügyét hozta szóba. Az engedély nélkül végzett munka miatt bírságot vetettünk ki. Az egyik későbbi tanácsülés közben bejött egyik közeli munkatársam, és a fülembe súgta : „Péter Gábor üzeni egy őrnagygyal, hogy amennyiben nem vonja vissza a vállalkozójukat sújtó határozatot, előállíttatja." Szintén súgva mondtam: „Azt üzenem Péter Gábornak, hogy szájon lesz vágva." „Ezt mondjam ?" „Menj, és mondd meg neki!" Az ülés után behívtam szobámba az egyik tanácstagot, és elmondtam neki az esetet. Kérdésemre a munkatársam azt állította, hogy szó szerint átadta az üzenetemet, amire a küldönc azt mondta: „Nem hiszem, hogy az Elnök úr ezt üzeni az Altábornagy úrnak." A másnap újból megjelenő őrnagyot a két munkáspárt két bizalmijának jelenlétében nagy hangerővel küldtem haza. A Margitsziget egy erre a célra alakított részvénytársaság kezelésében volt, s a Közmunkák Tanácsának a felügyelete alá tartozott. A Szigetet mindaddig csak csónakkal lehetett megközelíteni, amíg el nem készült a felrobbantott Margithíd pótlására a sportpálya déli részének vonalában egy cölöpjármokra épített fahíd, a Manci. Ekkor lehetőségünk nyílt rá, hogy felmérjük a Margitsziget háborús veszteségeit. Megállapítottuk, hogy a fedett uszoda csaknem sértetlen maradt, a Palatínus strand épületeit és a Nagyszállót nehéz kézifegyverektől származó belövések rongálták meg. Ennél nagyobb károkat okoztak a fosztogatók: minden mozdítható felszerelésük eltűnt. Súlyosan megsérült a Nagyszállótól délre fekvő kisebb, háromemeletes szálloda. Ennek üzemeltetése a múltban is célszerűtlen volt, ezért lebontása mellett döntöttem. Az ún. Yblféle fürdő megrongálódott ugyan, de helyreállíthatónak minősítettük. Bár nem tartottuk elég korszerűnek, lebontása akkor még szóba sem került. 1958-ban bontották le. Komoly problémákat kellett megoldani a Nagyszálló helyreállításakor. Az étterem konyháját és kapcsolatos helyiségeit eredetileg az alagsorban, félig a földbe sülylyesztve helyezték el. Magas dunai vízállásnál a talajvíz részben elöntötte az alagsort. Ilyen körülmények között a forgalmas étterem kiszolgálása nem lehetett zavartalan, arról nem is beszélve, hogy a személyzet számára nem volt elegendő helyiség. A nagy gyakorlattal rendelkező, precizitásáról híres Vadász Mihály építészt bíztam meg az épület átalakításával és a javítási munkák ellenőrzésével. A konyhát az északi szárny földszintjére helyezték át, a szobaszám csökkenését emeletráépítéssel pótolták. Emeletráépítés készült a déli oldalszárnyra is a személyzet számára. Az építkezés költségeinek fedezésére a Margitsziget Rt. részvényeinek mintegy feléért pénzügyi megállapodást kötöttünk az OTI-val. 1947 őszén sikerült üzembe helyezni a nagyszerű fekvésű szállodát. 1948 januárjában a köztársasági elnök fogadásán a tervhivatal vezetője a tervfegyelem megsértésének nevezte a Nagyszálló helyreállítását, mert ők a Gellértszálló újjáépítését ítélték fontosabbnak. (A Gellértre csak tíz év múlva került sor.) A Dagály utca végén, a Dunaparton körülbelül kétszáz méter hosszú, vagy ötven méter széles pocsolya gőzölgött régtől fogva. A környék fiataljai alsónadrágban vagy anélkül heverésztek meleg vizében. A háború utolsó éveiben került ez a terület a Közmunkák Tanácsa tulajdonába. Ahogy a Palatínus strand munkálatai befejezéshez közeledtek, foglalkozni kezdtünk az angyalföldi strand létesítésének a gondolatával. Helyszínrajzot készítettem, amelyen kijelöltem a strand lehetséges méreteit, figyelembe vettem a majdani Árpád-híd hídfőjét is. A munka 1946 őszén kezdődött Darvas Lajos mérnök irányításával. A következő évben elkészült a töltés — a Duna felé kőburkolattal, a strand felé teraszosan, füvezve — és az egyik medence. A kabinok, öltözők és a kiszolgáló épület első kapavágását én végeztem, az eseményt a rádió is közvetítette. Hivatalba lépésemkor elsősorban az újjáépítés ügye, az élet alapvető feltételeinek a megteremtése foglalkoztatott. Városrendezési terveim megvalósítása elé főleg a magántulajdon gördített akadályokat. 1947 végén kezdtem behatóbban foglalkozni a Belváros problémáival. A városközpont forgalma megnövekedett, az ősi úthálózat szűkösnek bizonyult. Szükség lett volna az észak-déli várostengely megépítésére a Deák tér és a Szabadság tér között. Ez a terv már két évtizeddel korábban is fölmerült, de akkor még ábránd volt, csak térrajzra húzott színes szabályozási vonalak formájában létezett. 1947-ben az utcák kiszélesítését a magántulajdonban levő házak akadályozták. Tanulmánytervet készítettem a Petőfi Sándor utca kiszélesítésére. Vaspillérekkel akartam kiváltani az utcát szegélyező házak főfalait, és gyalogjáró céljaira az épületek földszintjéből vettem volna el a szükséges részt. A későbbi árkádosítások előfutárának tekinthető ez a tervem, amely a Tér és Forma 1948. februári, utolsó számában jelent meg, így búcsúztam hivatalomtól és a folyóirattól, amelyet hat éven át szerkesztettem. 1948. február 21-én ezt jegyeztem föl: „Reggel Vas Zoltán miniszter, a Gazdasági Főtanács főtitkára távbeszélőn közölte: A Közmunka Tanácsot 24 órán belül megszüntetem."