Budapest, 1983. (21. évfolyam)
1. szám január - Seregi László: Meddig ér a takaró?
SEREGI LÁSZLÓ Meddig ér a takaró? Beszélgetés Alaxai Lászlónéval, a Fővárosi Tanács pénzügyi főosztályának vezetőjével — Budapest szerepe meghatározó az ország életében. Ennek megfelelően részesedik a költségvetésből is? — Erre a kérdésre nem akarok válaszolni. — Miért? Túlságosan kényes pontra tapintottam? — Nem erről van szó. Egyszerűen csak nincs értelme panaszkodni. Meg aztán nincs elég információm sem, s bármit mondanék, csak felbolygatnám a kedélyeket. Annyiból kell gazdálkodnunk, amennyink van, és kész. Ez a 20 milliárd forint az igényekhez mérten nem nagy összeg, de megpróbáljuk a szinte lehetetlent, úgy beosztani, hogy minden szükségesre jusson. Nem tagadom, egyre nehezebb a dolgunk, de ez csak azok számára meglepetés, akik nem kísérik figyelemmel a világ és az ország helyzetének alakulását. Hozzáteszem, ez a pénz egyedül és kizárólag intézményeink fenntartását és működtetését szolgálja. A fejlesztésekre, beruházásokra szánt keretet külön kezeljük. Erről a témáról sem kívánok beszélni, mert nem a közvetlen szakterületem, és mert meggyőződésem, hogy jelenlegi gazdálkodási feltételeink közepette nem volna helyes illúziókba ringatni a lakosságot, s azt a látszatot kelteni, hogy azért minden sopánkodás dacára jól állunk, lám, még látványos építkezésekre is futja az erőnkből. Manapság az alapvető gondunk az, hogy csökkenő bevételeinkből miként fedezzük rohamosan növekvő kiadásainkat. — Kétségkívül komoly dilemma ez. De egyelőre hagyjuk a feloldási törekvéseket! Ehelyett inkább az érdekelne, honnan jön össze az a 20 milliárd forint? — Mintegy 40 százalékát az állami költségvetésből kapjuk. A fennmaradó rész vállalataink befizetéseiből, az adókból, az illetékekből és a térítési díjakból származik. Ez az arány jelenleg optimálisnak tekinthető, mivel saját bevételeinket csak kismértékben tudjuk növelni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy vállalataink már nem olyan nyereségesek, mint voltak, teszem azt, a hetvenes évek közepén. Korábban a befizetések nemcsak az eredményességhez kötődtek. Ez a biztonság odalett, mert az újabb jogszabályok az elért nyereség mértékétől tették függővé a hozzájárulást. Eleinte ez a változás, a gazdasági fellendülésnek köszönhetően, kedvező helyzetet teremtett számunkra is. Aztán hirtelen minden megfordult, s ma már inkább az intézkedés hátrányait érezzük a bőrünkön. Ebben az évben a tervezett összeg 93 százalékával számolhatunk. Valamelyest nő ugyan az adókból befolyó jövedelem, mert bővül a magántevékenységet folytatók köre. Ám a lakosság jobb ellátása érdekében jelentős kedvezményeket kapnak. Az illetékek sem emelkednek, ellenkezőleg, mérséklődnek. Főleg a magánerőből építkezők esetében, ezzel is ösztönözve őket a saját otthon mielőbbi megteremtésére. — Semmiképp nem pótolható a kiesés? — Semmiképp. — Ez azt is jelenti, hogy zavarok várhatók az intézmények munkájában? — Ez az, ami nem engedhető meg! Magyarán: arra kell törekednünk, hogy megőrizzük a jelenlegi színvonalat. Azt azonban tudni kell, hogy már ez is nagynagy erőfeszítést követel. S nem is mindenhol valósítható meg. A Minisztertanács 1979-ben rendeletet adott ki, amely rangsorolta az intézményeket, meghatározva, hol kell feltétlenül megakadályozni az ellátás minőségének romlását. A lista élére a kórházak, szakrendelők, bölcsődék, óvodák, majd a nevelő- és szociális otthonok kerültek. Minden más csak utánuk következhet. Ebből a rangsorból természetesen igen éles viták támadnak, mert csak kevesen hajlandók belátni, hogy a másiknak az igénye társadalmilag fontosabb. Hangsúlyozom, a vezetők zömmel tisztában vannak a jelenlegi helyzettel, s nem jellemző rájuk a követelőzés. Szinte alig akad pazarlásra utaló nyom, nincs megalapozatlan, illuzórikus kívánság. Csakhogy a néhány évvel ezelőtt annyit emlegetett belső tartalékok kimerültek. Ha egy gimnáziumban újabb tárgy oktatását vezetik be, s ehhez szemléltetőeszközöket kérnek, nem torkollhatjuk le őket azzal, hogy már megint a fellegekben járnak. Mi is tudjuk, hogy kellenek, kellenének azok a szemléltetőeszközök, de azt is tudjuk, hogy a kórház semmiben nem szenvedhet hiányt, mert az itteni túlzott takarékoskodás emberéleteket követelhet. Vagyis folyton mérlegelnünk kell a fontos és a még fontosabb között. Idegőrlő munka, s bárhogy döntünk, érdekeket sértünk. — Egy szemléltetőeszköz hiánya még csak-csak elviselhető. De mi van akkor, ha — mondjuk — a színházban nem tudnak fűteni? — Jó a példa. Több okból is. Színházaink állapota meglehetősen rossz, egyiküket-másikukat akár be is lehetne csukni. Legelőször a József Attilát. Utána is tömör a mezőny. Sajnos, alig akad olyan, ahol minden rendben volna. Igaz, zömmel nem is színháznak épültek. A fűtésre visszatérve: azelőtt, ha emelkedett az energiahordozók ára, az állam benyúlt a zsebébe, s megtérítette a különbözetet. Később már differenciált. Teljes mértékben csak a rangsor élére állított intézmények költségeit fedezte, a többieknek meg kellett elégedniük a 90 százalékával. Idén már egy fillér plusz támogatás sincs, legalábbis az utóbbiak részére. — Sorsukra hagyják őket? Hiszen ön említette az imént, hogy kimerültek a belső tartalékok! — Azért én nem dramatizálnám a helyzetet. Eddig még nem maradt el egyetlen előadás sem energiahiány miatt. — Persze, ne feledjük: a tűrhetetlenül hosszú nyomdai átfutási idő miatt novemberben beszélgetünk s nem a tél kellős közepén. — De akkor azt se felejtsük el, hogy én pénzügyi főosztályvezető vagyok s nem jós. Nem kedvelem a felelőtlen ígéretet, de annyit meg merek kockáztatni: Budapest nem marad, nem maradhat színház nélkül. Esténként bizonyosan felgördül majd a függöny. — És az elképzelhető, hogy megritkulnak a délelőtti meg a délutáni előadások? Szerintem az sincs kizárva, hogy a könyvtárakban csökken a látogatási idő, inkább a kora esti órákban legyenek nyitva, jobban igazodva az olvasók igényeihez, szokásaihoz. — Igen, ilyen intézkedések elképzelhetők. Én lennék a legboldogabb, ha sikerülne másként úrrá lenni a mostani tagadhatatlanul kedvezőtlen helyzeten. — A fővárosnak 12 milliárdja van fejlesztési célokra. Ehhez nem lehet hozzányúlni?