Budapest, 1984. (22. évfolyam)
1. szám január - Seregi László: Hétköznapi demokráciánk
Hétköznapi demokráciánk Hát igen, némi kitartással, szakmai rutinnal, kellő politikai érettséggel sok mindent elérhet az ember. Én például, hogy tüstént dicsekedtem, huszonnégy órán belül bejutottam Varga Ottóhoz, a Kismotor- és Gépgyár szakszervezeti bizottságának titkárához. Amiben nem lenne semmi különös, ha nem mesélném el, mi történt, mielőtt bebocsáttatást nyertem a Fehérvári úti kapun. Szóval, úgy gondoltam, utána kellene nézni, hol is tartunk a munkahelyi demokrácia fejlesztésében. Célom elérésében csupán egy apró körülmény akadályozott meg, nem találtam megfelelő üzemet. Pedig nem voltam nagy igényű: beértem volna sem nem túl jelentős, sem nem túl jelentéktelen, sem nem kiemelt, sem nem mellőzött ipari üzemmel. Ám bárhol jelentkeztem a vállalati vezetőknél, hogy nosza, vonjuk meg az eddigi erőfeszítések mérlegét, heves ellenállásba ütköztem. Majd azt mondtam, sutba vágták taktikai érzéküket, s nyersen eltanácsoltak felségvizeik környékéről. A kevésbé nyíltak arra hivatkoztak, hogy értsem meg, most, mikor éleződik a nemzetközi helyzet . . . Mármár bedobtam a törülközőt, de az utolsó pillanatban — ahogy lenni szokott — kezemre játszott a szerencse. Egy fontos elvtárs személyében, akit teljesen véletlenül ismerhettem meg egy alkalmi jelenésre váró, csupa testületi tagból álló társaságban. Másnap a kezemben volt Varga Ottó neve és telefonszáma. „Ott most jól mennek a dolgok", mondta újdonsült, de módfelett hasznos ismerősöm, és mélyen a szemembe nézett, érzékeltetve, hogy nem szeretné, ha csalódna bennem. XVARGA OTTÓ roppant készségesen fogad, személyesen gondoskodik a kávéról meg később a riportalanyokról. Magas, szikár ember a szakszervezeti titkár, akinél elvi kérdés, hogy nem visel nyakkendőt. Miután ezt az elvet nincs okom revízió alá venni, hosszú fejtegetésekbe bonyolódunk a demokrácia természetrajzáról. Nyomban megállapítjuk, hogy társadalmunk jelenlegi fejlődési szakaszában elsőrendű feladatunk a közügyekben részt vevők körének állandó szélesítése, a társadalmi ellenőrzés hatékonyságának fokozása. Kifogyván a bevett frazeológiából, a jó csengésű imperatívuszokból, elhatározzuk, hogy beszélgetni fogunk. Úgy hallottam, hogy itt, a Kismotor„Hassunk oda, hogy erősödjön és fokozódjon a szocialista demokrácia!" „Csak közösen, együttgondolkodva léphetünk tovább a megkezdett úton!" „Következetesebben, tudatosabban, tervszerűbben tárjuk fel a demokratikus fórumok működtetésében rejlő tartalékokat!" (Jelszavak Magyarországon az évszázad utolsó harmadában) és Gépgyárban jól mennek a dolgok. Igaz ez? — A fene tudja. Szeretnénk, ha így lenne. Én innen csak azt látom, hogy beszélünk, és sehol semmi. Az embernek néha az az érzése, hogy a demokrácia fejlesztése csak a vezetőknek fontos. Erre már a hetvenes évek elején felfigyeltünk. Nem volt nehéz, az értekezletek többnyire unalomba fulladtak, egyetlen épkézláb kritikai észrevétel nem hangzott el. — És ezeket a kritikai megjegyzéseket hiányolták? Ha én vezető volnék, a hallgatást belegyezésként fognám fel. Pontosan azért, mert így kívánná az érdekem. — Nem osztom a nézetét. Én ismerem a vezetőinket, s tudom róluk, hogy őszintén próbálták megszólalásra bírni a dolgozókat. Azt várták, ha bevonják az embereket az ügyek intézésébe, akkor jobb lesz a hangulat, legalábbis mindenki erősebb szálakkal kötődik majd a munkahelyéhez. De csalódnunk kellett. Az emberekben? Ezt nem egészen értem. Meg sem fordult a vezetők fejében, hogy talán nem jól kezdtek hozzá. Mintha mindent egyszerre, egy füst alatt akartak volna bepótolni. — Nézze, mi is gondolkodtunk, mi lehet az oka annak, hogy szándékaink ellenére sem javul a kívánt mértékben az üzemi demokrácia, s arra az álláspontra jutottunk, hogy nincs megfelelően kialakítva és bejáratva az érdekképviseleti fórumrendszer. Ne feledje, a hetvenes évek elején még nem volt együttes MT-SZOT rendelet, amely szabályozta volna a demokratikus fórumok működését, meghatározva a jog-és hatásköröket. — Nem hiszem, hogy ezen múlna! Higgye el ezen is múlik. Korábban a vállalati terveket a VSZT, a vállalati szakszervezeti tanács véleményezte és hagyta jóvá. Igen ám, de ennek a testületnek a tagjai csak döntöttek, ha őszinte akarok lenni, a munkások helyett, a kollektíva nevében, anélkül, hogy közük lett volna a műhelyekhez, az effektív munkához. Éreztük, hogy ez így nincs rendjén; olyanoknak kell jelen lenniük a soros feladatok kijelölésében, akik a végrehajtásban is szerepet játszanak. Jócskán megelőzve a kormány rendeletét, a bizalmiakra irányítottuk rá a figyelmet. Létrehoztuk a bizalmiak testületét, s egyidejűleg feloszlattuk a VSZT-t. — Mi változott? — A vállalati szakszervezeti tanácsnak 51 tagja volt. A bizalmi testület létszáma 121. Ennyi emberrel nem lehet polemizálni, ekkora plénum előtt csak kihirdetni, kinyilvánítani lehet bármit is. És ezt most pozitívumként említem. Nem figyeltem eléggé, vagy hogy a csudába van ez: duplájára nőtt a létszám, s most minden jobb? — Igen, mert most nem akad el az információ; olyanok ülnek a széksorokban, akiket társaik megválasztottak, akik nem tehetik meg, hogy a szünetben — rögtön a kóla és a szendvics elfogyasztása után angolosan távozzanak. HOMOKI LÁSZLÓ munkaügyi előadó, az üzemgazdasági főosztály szak- Homoki László