Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Pozsgay Imre: Közösség a nagyvárosban

Közösség a nagyvárosban Van-e, lehet-e ilyen? — Erről a szép és csodált világvárosról sokféle információnk van. Tudjuk, hányan lakják, meny­nyi a munkavállaló, mennyi az időskorú és mennyi a gyerek. Ismerjük üzemeit, a termelési adatait meg a szolgáltatások színvonalát, politikai, kulturá­lis és egészségügyi intézménye­it. Sorolhatnám még hosszan, mi mindenről van pontos szá­mokkal kifejezhető ismeretünk a fővárosban. Van valami azonban, ami nem ennyire kéz­zel fogható, mégis legalább eny­nyire valóságos tény: az a szel­lem és sajátos lelki alkat, ame­lyet e sokféle szolgáltatást teljesítő nagyváros az itt élőkben létrehoz, amitől a lakó­hely közösséggé válik. A fővárosnak legyen saját öntudata. Ne csupán funkciója, lélekszáma és épületei külön­böztessék meg az ország más településeitől. A fővárosi öntu­dat azonban nem válhat felsőbbrendűségi tudattá. La­kóhelyi vagy munkahelyi illető­sége senkit nem jogosít fel arra, hogy különbnek tartsa magát másoknál. A fővárosi rang nem személyes jussa senkinek. Az egyén — éljen bárhol az or­szágban — csak tisztessége, ké­pességei és teljesítménye, vagy­is értéke szerint részesülhet megbecsülésben. Egész közéle­tünknek, köznevelésünknek meggyőzőbben kellene terjesz­tenie azt a gondolatot, hogy a települések között történelmi és időszerű okokból elkerülhetet­lenül kialakuló rangsor és presztízskülönbség nem be­folyásolhatja az embereket az életpálya, munkahely és lakó­hely megválasztásában. Ki ne tudná, persze, hogy itt nemcsak rang és tekintély ját­szik szerepet. Válogatnak az emberek aszerint is, hogy me­lyik település elégíti ki jobban szükségleteiket, hol juthatnak hozzá könnyebben a kultúra és a civilizáció előnyeihez. Hamis­kodás lenne elhallgatni, ami egyébként is nyilvánvaló, hogy egy milliós vagy százezres város jelenleg még több előnnyel ke­csegtet, mint egy falu. Éppen ezért a helyes és kívánatos tár­sadalmi magatartás kialakítá­sában nemcsak a nevelésnek van dolga. Sok mindent kell még tenni a hátrányosabb hely­zetben lévő települések elmara­dásainak megszüntetéséért. (Nem a különbségek megszün­tetésére gondolok. Az lesz min­dig, és legyen is!) Az emberiség már felfedezte az ehhez szüksé­ges eszközöket az energiaellá­tás, a közlekedés, a személyes és a tömegközlés eszközeinek formájában. A gazdasági fejlődéstől függ, hogy hazánk lakói mikor és milyen mérték­ben jutnak ezekhez hozzá. Ma még túlzottan nagy szerepet játszanak a dologi viszonyok (gondoljunk csak a lakásra!) az életbevágóan fontos döntések meghozatalában. Budapestről mint közösség­ről szeretnék szólni, és mégis az egész ország települési állapo­táról beszélek. Csak azért te­szem, mert úgy vélem, hogy a budapesti szellem és öntudat nagyon is függ attól, hogy az állam polgárai mennyire szaba­dok a munkahely és a lakóhely megválasztásában. A törvény, a jog szerint szabadok. A lehe­tőségek szerint azonban szaba­dabbak a munkahely megvá­lasztásában. (A nagyfokú mun­kaerőhiány inkább a munkaa­dók cselekvési szabadságát korlátozza, mint a munkaválla­lókét.) Ha lakóhelyen egy nor­mális együttélést biztosító la­kást is értek, akkor azt kell mondanunk, hogy e területen bizony nagyon is korlátozott még az emberek szabadsága. Ebben a tekintetben Budapes­ten rosszabb a helyzet, mint bárhol másutt. Aki egyszer bu­dapesti lehetett — nagyon ke­vés kivételtől eltekintve —, örökre rabja lesz a fővárosnak, esetleges más szándéka ellené­re. Gondoljuk csak el, valaki­nek eszébe jut, hogy jobban ér­vényesülhetne, értelmesebb munkát végezhetne Kisvárdán vagy Baján, de leköltözésével valószínűtlenné válna, hogy még egyszer budapesti lehes­sen! Vajon hogyan döntene? Ugyanezen oknál fogva nem jutnak be a fővárosba azok, akikre az ország vagy a város közössége szempontjából itt lenne szükség. Egy közösség annál erősebb, minél többen vannak benne, akik tudatosan, szabad elhatá­rozásukból vállalják a részvé­telt, és meggyőződésük, hogy személyes sorsuk, jólétük szo­rosan összefügg a közösség sor­sával, jólétével. Budapest ezen az úton halad. Az elmúlt négy évtizedben, különösen az utób­bi negyedszázadban sokat fej­lődött ebben a tekintetben is. De a valódi közösséggé válás előtt még nagy akadályok van­nak. A legnagyobb akadály, hogy — az előbb említett okok miatt — túlzottan sok a kényszerűen idetartozók szá­ma. Ugyanakkor sokan nincse­nek itt, akiknek itt kellene len­niök. Egy ország — kiteljese­dett társadalmi struktúrájánál fogva — szerves egységet tud létrehozni a népből változatlan határok között is. Egy város azonban, bármilyen nagy is, csak akkor szervesül, ha számottevő kétirányú mozgás van benne. A város állandósá­gát, létének folyamatosságát nem a változatlan régi lakosság­ra alapozott egyirányú beá­ramlás adja, hanem a város szerepének, funkciójának vi­szonylagos változatlansága és az abból következő integráló ké­pessége. Ez az integráló képes­ség lehetővé teszi azt is, hogy végérvényes következmények nélkül, a visszatérés reményé­ben távozhassanak azok, akik­nek egy időre másutt van dol­guk. Sokan lennének olyanok, akik, éppen mert lehet, soha nem kívánkoznának vissza. Ehhez változtatni kellene a helyzeten: a munkahely megvá­lasztása elé kellene nagyon ko­moly követelményeket állítani a munkavállalóval szemben és nem a lakóhely megválasztása elé. Ez nagymértékben csök­kentené a lakáskeresletet, és az mozogna, akinek kell. Még mindig a teljes közös­séggé válás objektív akadályai­nál maradva, el kell mondani, hogy a gazdasági növekedés nem lesz mindig ilyen lassú, mint manapság. Szükségsze­rűen eljön majd az idő, amikor a jobb életmódot és különb életkörülményeket lehetővé te­vő technikai eszközök a kisebb településeken is hozzáférhetők, elérhetők lesznek. A jobb út, s vele az autó, általános lesz. A telefonnyomor sem tart örök­ké. A helyi sajtó, a videózás és a kábeltelevízió nagyon nagy mértékben kitágítja a kistele­pülések kommunikációs lehető­ségeit, létrehozza a kapcsolat­teremtés, az érintkezés, a sza­badidő-eltöltés új formáit. S ha ehhez még számításba vesszük, hogy nőni fog az igény a ter­mészeti környezettel szemben, erősödik a kívánság, hogy egészségesebb környezetben él­jünk, akkor látnunk kell, ho­gyan növekszenek majd meg a „vidéki" élet előnyei. Nem le­het túlzottan távol az az idő, amikor nálunk is a nagyváros lakosságmegtartó képessége körül lesznek majd gondok és nem a faluén. Ma még azonban Budapestre úgy kell tekinteni, mint túltelí­tett, túl sok kényszerű cselek­vést kiváltó, lassan elöregedő, növekvő városra. De — nehogy bárki is sötéten látónak minősítsen — sietek kijelente­ni, hogy szerintem is le­nyűgőzőek fővárosunk ered­ményei, vitathatatlan jelentősé­ge hazánk életében, utolérhe­tetlenek szépségei és nemcsak az itt lakók, de az egész nemzet számára nélkülözhetetlenek gazdasági, politikai, közigaz­gatási, kulturális és egészségü­gyi intézményei. Itt most azon­ban a közösséggé válás gond­jairól kívántam szólni, ezért ez szabja meg mondanivalóm irá­nyát is, ez terel minduntalan a problémák felé. A közösségépítés számos fontos módja közül a közélet­ről szeretnék szólni. Ez az a te­rület, amelyen legtöbbet lehet tenni a fővárosi együttélés, a budapesti szellem és lelkület jobbításáért. Ám egy minded­dig fel sem tett kérdésre kell előbb válaszolni. Arra ugyanis, hogy kétmilliós város alkothat­e egyáltalán közösséget? Véle­ményem szerint igen, ha ez a város nem pusztán alaktalan lakossághalmaz, hanem szá­mos kisebb közösség szerves egysége. Ilyen közösségek köny­nyebben jöhetnek létre a munkahelyeken. Az embereket azonban manapság, később majd még inkább, több idő s vele igény, szükséglet köti a la­kóhelyhez. 2

Next

Regisztráció   
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék