Budapest, 1985. (23. évfolyam)
5. szám április - Maiina János: Egy énekkar negyedszázada
Egy énekkar negyedszázada A múlt év novemberében volt huszonöt éve, hogy megalakult a ma már legendás hírnévnek örvendő Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórus. Az együttes tagjai folyton cserélődnek, de az énekkar szelleme, lelkesedése változatlan. Rangos helyet foglalnak el a kórusmozgalomban, bizonyítja ezt az is, hogy az országos minősítéseken mindig megkapják a legmagasabb kategóriát. Kétszeres kiváló együttes, két ízben elnyerte a Népművelési Intézet nívódíját is. A Magyar Rádió Kóruspódium-sorozata kiemelt együttesként kezeli, hazai és külföldi versenyek többszörös díjnyertese. A negyedszázados évforduló alkalmából beszélgetünk a kórus jelenlegi és volt tagjaival és az együttes alapítójával, Mohayné Katanics Mária Liszt-díjas karnaggyal, aki 25 éve megszakítás nélkül vezeti a női kart, vagy ahogyan maguk között nevezik, a Kamarát — Hogyan is kezdődött? MKM: 1959-ben kezdtünk a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium kamarakórusaként. A gimnázium „őse", a várbeli iskola (ma a Hilton-szálló van a helyén) Bartókkal egy évben, 1881-ben született, s itt kezdte meg énektanári pályáját 1909-ben a magyar iskolai karénekoktatás egyik legnagyobb egyénisége, B. Sztojanovits Adrienne. Neki és kórusának írta és ajánlotta 1929-ben Kodály Zoltán a Pünkösdölőt. Oda, a Várba vitte el Kodály egy karénekpróbára a Magyarországon tartózkodó nagy olasz karmestert, Toscaninit is. A mai vörös téglás épület a Mészáros utca sarkán csak 1934-ben épült fel. Saly Noémi magyar-francia szakos tanár, Ádám Jenő tanár úrtól tudjuk, hogy ez a hely korábban a budai lámpagyújtogatók telepe volt. Gyermekkorából emlékszik, hogy minden alkonyatkor, hosszú póznák végén lebegve, innen rajzott szét a sok kicsi láng. Vitték a fényt a Vár, a Víziváros gázlámpáiba. Nekünk, szilágyistáknak, ez a régi világítás valahogyan életünk szimbóluma. MKM: Ötven évig tanított itt Sztojanovits Adrienne, s 1959-ben Kodály javaslatára én léptem örökébe. Gádor Ágnes — az egyik alapító tag és jelenleg is aktív énekes, a kórus titkára — a gimnázium első három évében még Adi néni tanítványa volt. Országos hírre tettek szert az Erzsébet-napi hangversenyek. Ezt a hagyományt kellett folytatnom, ami megtisztelő feladat s egyben nagy felelősség. Az első koncert lelkes, szinte mámoros hangulatában született meg az ötlet: a heti két karénekórán kívül is kellene énekelni — még többet, még szebben. Gádor Ágnes, a Zeneakadémia könyvtárának főmunkatársa: Azt az estét soha sem lehet elfelejteni. Bárdos Lajos Magos a rutafa című művének előadása után, a szünetben szinte a mennyországba kerültünk! — Mik az előzményei a kamarakórus alakításának? MKM: Baján, ahol a tanítóképzőt végeztem, volt egy csodálatos képességű és izzó temperamentumú énektanárunk, Gajdán Olga, aki egyben osztályfőnökként is tevékenykedett. A mi osztályunk képezte a kétszáz tagú kórus magját, hiszen mi mindig énekeltünk. Szünetekben, órák előtt, tanítás után. Öt éven át, szinte megszakítás nélkül. Természetes lételemünkké vált a közös éneklés. Talán ennek az emléknek köszönhető, hogy első tanári éveimben, a Cinkotai Tanítóképzőben megalakítottam a 24 tagú úgynevezett „Bicinia-kórust". Még rádiófelvételünk is volt... Később, Lajtha László megbízásából, vagy tizenöt fiatal muzsikussal megtanultunk néhány nőikari művet a Francia Intézet egyik rendezvényére. Lajtha maga is részt vett a próbákon, így a népdallejegyzésen kívül francia kórusmuzsikát is tanulhattunk tőle. Nálunk hangzott el először A kis zebu bölcsődala, innen indult országhódító útjára. Gondolom, mindezek közrejátszottak a kamarakórus megalakulásában. — És hogyan választotta ki a tagokat? Gádor: Próbaéneklés alapján huszonnyolcan kerültünk be a kiskórusba. Volt feladatunk bőven, hiszen gyakran fölléptünk iskolai idegen nyelvű klubesteken meg másutt is. Hamarosan hívtak bennünket a kerület rendezvényeire, s mikor „elutaztunk" egyszer Kőbányára, azt játszottuk, hogy a milánói Scaláig meg sem állunk. MKM: 1961-ben az első Debreceni Nemzetközi Kórusversenyen produkciónk alapján a zsűri kiemelt bennünket az ifjúsági kategóriából, és nekünk ítélte a nőikar III. díját. Pedig akkor még javában matrózblúzos korban voltak a leányok. — Ez volt a legendás indulás. De hogyan sikerült az iskolai kórust a későbbiekben is megtartani? MKM: Érettségi után a tagok visszajártak énekelni. Ha kimaradt valaki, utánpótlás adódott az iskolából. De lassan mégis kinőttünk a gimnáziumból. Ekkor a Helyiipari, később az Élelmiszeripari Szakszervezet (HVSZ, illetve ÉDOSZ) vállalta a kórus fenntartását. Próbatermi nehézségek miatt meg kellett válunk a SZOT-tól, s most már két esztendeje a Gép és Vegyipari Szövetkezetek Szövetsége a „gazdánk". Nehézségeink mindig voltak, és bizonnyára lesznek is. Ezzel együtt sok mindent kaptunk, és sok gyönyörű élményben volt részünk. — Emlékezetes sikereik, utazásaik, élményeik? Merre jártak a határainkon kívül? MKM: A huszonöt év alatt tizenegyszer voltunk külföldön. Először 1964-ben Bécsben, a Collegium Hungaricumban énekeltünk. Szőnyi Erzsébet előadását illusztráltuk, de önálló hangversenyt is adtunk. Nem sokkal ezután, egyenesen nekünk címezve — magyar kórust első ízben ekkor ért ilyen kitüntetés — meghívás érkezett Neerpeltből. Virizlay Gyula bölcsességének és nagyvonalúságának köszönhetjük, hogy kimehettünk. Nem hoztunk szégyent az itthoniak fejére: az akkor már 17 éve évenként megrendezett verseny történetében először mi kaptuk meg a ,,100%-os teljesítmény" díját. Azóta is — valahányszor magyar együttes hazatér onnan — szinte évenként üdvözölnek bennünket a neerpelti rendezők. Megható volt, hogy valamikori vendéglátóink közül néhányan átjöttek Antwerpenbe, hogy meghallgassák koncertünket, hogy tizenhat év után találkozhassanak velünk. Az 1969-es arezzói verseny is nem mindennapi élményeket hozott, majd Tours, ahol ugyancsak mi voltunk az első magyar résztvevők. Finnországban három napot töltöttünk, de minden perc emlékezetes marad számunkra. Saly: Az egyik „fehér" éjszakán", miután napközben vagy háromszor szerepeltünk, megszálltunk egy játszóteret, és a vadonatúj, bokáig érő hangversenyruhánkban hintáztunk, libikókáztunk , és vártuk a sötétedést. Ehelyett mindig csak világosabb lett. Az elmaradt alvást forró szaunával meg a jéghideg medencével pótoltuk. Indulástól az érkezésig körülbelül száz órát tartott az út, ebből talán ötöt töltöttünk alvással és vagy nyolcvanat énekléssel. Igaz, itt találkoztunk a legcsodálatosabb emberekkel. Gádor: Tours-ban kétszer voltunk, első alkalommal megnyertük a kategóriák fölötti nagydíjat, a Grand Prix-t, így külön meghívást kaptunk a tizedik versenyre. Ekkor a nőikari I. díj lett a miénk, és a kortárs zene legjobb előadásáért járó különdíj mellett a Francia Rádió különdíja is. Két ízben jártunk Strasbourgban. Belgiumban képviseltük a magyar kórusokat, a Nemzetközi Kodály Szimpozionon, az elmúlt nyáron pedig egy marseille-i kórusversenyen vettünk részt. De a nagy élmények tulajdonképpen 15