Budapest, 1985. (23. évfolyam)

5. szám április - Maiina János: Egy énekkar negyedszázada

Egy énekkar negyedszázada A múlt év novemberében volt huszonöt éve, hogy megalakult a ma már legendás hírnévnek örvendő Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórus. Az együttes tagjai folyton cserélődnek, de az énekkar szelleme, lelkesedése változatlan. Rangos helyet foglalnak el a kórusmozgalomban, bizonyítja ezt az is, hogy az országos minősítéseken mindig megkapják a legmagasabb kategóriát. Kétszeres kiváló együttes, két ízben elnyerte a Népművelési Intézet nívódíját is. A Magyar Rádió Kóruspódium-sorozata kiemelt együttesként kezeli, hazai és külföldi versenyek többszörös díjnyertese. A negyedszázados évforduló alkalmából beszélgetünk a kórus jelenlegi és volt tagjaival és az együttes alapítójával, Mohayné Katanics Mária Liszt-díjas karnaggyal, aki 25 éve megszakítás nélkül vezeti a női kart, vagy ahogyan maguk között nevezik, a Kamarát — Hogyan is kezdődött? MKM: 1959-ben kezdtünk a Szilágyi Erzsébet Leánygim­názium kamarakórusaként. A gimnázium „őse", a várbeli iskola (ma a Hilton-szálló van a helyén) Bartókkal egy év­ben, 1881-ben született, s itt kezdte meg énektanári pályá­ját 1909-ben a magyar iskolai karénekoktatás egyik legna­gyobb egyénisége, B. Sztoja­novits Adrienne. Neki és kó­rusának írta és ajánlotta 1929-ben Kodály Zoltán a Pünkös­dölőt. Oda, a Várba vitte el Kodály egy karénekpróbára a Magyarországon tartózkodó nagy olasz karmestert, Tosca­ninit is. A mai vörös téglás épület a Mészá­ros utca sarkán csak 1934-ben épült fel. Saly Noémi magyar-francia szakos tanár, Ádám Jenő tanár úrtól tudjuk, hogy ez a hely korábban a budai lámpagyújtogatók telepe volt. Gyermekkorából emlékszik, hogy minden alkonyatkor, hosszú póznák végén lebegve, innen rajzott szét a sok kicsi láng. Vitték a fényt a Vár, a Víziváros gáz­lámpáiba. Nekünk, szilágyistáknak, ez a régi világítás valahogyan életünk szimbólu­ma. MKM: Ötven évig tanított itt Sztojano­vits Adrienne, s 1959-ben Kodály javaslatá­ra én léptem örökébe. Gádor Ágnes — az egyik alapító tag és jelenleg is aktív énekes, a kórus titkára — a gimnázium első három évében még Adi néni tanítványa volt. Or­szágos hírre tettek szert az Erzsébet-napi hangversenyek. Ezt a hagyományt kellett folytatnom, ami megtisztelő feladat s egy­ben nagy felelősség. Az első koncert lelkes, szinte mámoros hangulatában született meg az ötlet: a heti két karénekórán kívül is kel­lene énekelni — még többet, még szebben. Gádor Ágnes, a Zeneakadémia könyvtá­rának főmunkatársa: Azt az estét soha sem lehet elfelejteni. Bárdos Lajos Magos a ru­tafa című művének előadása után, a szünet­ben szinte a mennyországba kerültünk! — Mik az előzményei a kamarakórus alakításának? MKM: Baján, ahol a tanítóképzőt végez­tem, volt egy csodálatos képességű és izzó temperamentumú énektanárunk, Gajdán Olga, aki egyben osztályfőnökként is tevé­kenykedett. A mi osztályunk képezte a két­száz tagú kórus magját, hiszen mi mindig énekeltünk. Szünetekben, órák előtt, taní­tás után. Öt éven át, szinte megszakítás nél­kül. Természetes lételemünkké vált a közös éneklés. Talán ennek az emléknek köszön­hető, hogy első tanári éveimben, a Cinkotai Tanítóképzőben megalakítottam a 24 tagú úgynevezett „Bicinia-kórust". Még rádió­felvételünk is volt... Később, Lajtha László megbízásából, vagy tizenöt fiatal muzsikus­sal megtanultunk néhány nőikari művet a Francia Intézet egyik rendezvényére. Laj­tha maga is részt vett a próbákon, így a népdallejegyzésen kívül francia kórusmu­zsikát is tanulhattunk tőle. Nálunk hang­zott el először A kis zebu bölcsődala, innen indult országhódító útjára. Gondolom, mindezek közrejátszottak a kamarakórus megalakulásában. — És hogyan választotta ki a tagokat? Gádor: Próbaéneklés alapján hu­szonnyolcan kerültünk be a kiskórusba. Volt feladatunk bőven, hiszen gyakran föl­léptünk iskolai idegen nyelvű klubesteken meg másutt is. Hamarosan hívtak bennün­ket a kerület rendezvényeire, s mikor „elu­taztunk" egyszer Kőbányára, azt játszot­tuk, hogy a milánói Scaláig meg sem ál­lunk. MKM: 1961-ben az első Debreceni Nem­zetközi Kórusversenyen produkciónk alap­ján a zsűri kiemelt bennünket az ifjúsági kategóriából, és nekünk ítélte a nőikar III. díját. Pedig akkor még javában matrózblú­zos korban voltak a leányok. — Ez volt a legendás indulás. De hogyan sikerült az iskolai kórust a későbbiekben is megtartani? MKM: Érettségi után a tagok visszajár­tak énekelni. Ha kimaradt valaki, utánpót­lás adódott az iskolából. De lassan mégis kinőttünk a gimnáziumból. Ekkor a Helyii­pari, később az Élelmiszeripari Szakszerve­zet (HVSZ, illetve ÉDOSZ) vállalta a kórus fenntartását. Próbatermi nehézségek miatt meg kellett válunk a SZOT-tól, s most már két esztendeje a Gép és Vegyipari Szövetke­zetek Szövetsége a „gazdánk". Nehézsége­ink mindig voltak, és bizonnyára lesznek is. Ezzel együtt sok mindent kap­tunk, és sok gyönyörű él­ményben volt részünk. — Emlékezetes sikereik, utazásaik, élményeik? Merre jártak a határainkon kívül? MKM: A huszonöt év alatt tizenegyszer voltunk külföl­dön. Először 1964-ben Bécs­ben, a Collegium Hungari­cumban énekeltünk. Szőnyi Erzsébet előadását illusztrál­tuk, de önálló hangversenyt is adtunk. Nem sokkal ezután, egyenesen nekünk címezve — magyar kórust első ízben ek­kor ért ilyen kitüntetés — meghívás érkezett Neerpelt­ből. Virizlay Gyula bölcsessé­gének és nagyvonalúságának köszönhet­jük, hogy kimehettünk. Nem hoztunk szé­gyent az itthoniak fejére: az akkor már 17 éve évenként megrendezett verseny történe­tében először mi kaptuk meg a ,,100%-os teljesítmény" díját. Azóta is — valahány­szor magyar együttes hazatér onnan — szinte évenként üdvözölnek bennünket a neerpelti rendezők. Megható volt, hogy va­lamikori vendéglátóink közül néhányan át­jöttek Antwerpenbe, hogy meghallgassák koncertünket, hogy tizenhat év után talál­kozhassanak velünk. Az 1969-es arezzói verseny is nem mindennapi élményeket ho­zott, majd Tours, ahol ugyancsak mi vol­tunk az első magyar résztvevők. Finnor­szágban három napot töltöttünk, de min­den perc emlékezetes marad számunkra. Saly: Az egyik „fehér" éjszakán", miu­tán napközben vagy háromszor szerepel­tünk, megszálltunk egy játszóteret, és a vadonatúj, bokáig érő hangversenyruhánk­ban hintáztunk, libikókáztunk , és vártuk a sötétedést. Ehelyett mindig csak világo­sabb lett. Az elmaradt alvást forró szauná­val meg a jéghideg medencével pótoltuk. Indulástól az érkezésig körülbelül száz órát tartott az út, ebből talán ötöt töltöttünk al­vással és vagy nyolcvanat énekléssel. Igaz, itt találkoztunk a legcsodálatosabb embe­rekkel. Gádor: Tours-ban kétszer voltunk, első alkalommal megnyertük a kategóriák fölöt­ti nagydíjat, a Grand Prix-t, így külön meg­hívást kaptunk a tizedik versenyre. Ekkor a nőikari I. díj lett a miénk, és a kortárs zene legjobb előadásáért járó különdíj mellett a Francia Rádió különdíja is. Két ízben jár­tunk Strasbourgban. Belgiumban képvisel­tük a magyar kórusokat, a Nemzetközi Ko­dály Szimpozionon, az elmúlt nyáron pedig egy marseille-i kórusversenyen vettünk részt. De a nagy élmények tulajdonképpen 15

Next